Boldizsár Ildikó
Hermann Hesse: Sziddhárta
(Európa Könyvkiadó, 1994, új kiadás: Helikon Kiadó, 2020)

Három-négy évente újraolvasom, mert mindig tartogat valamit, amit addig nem vettem észre, vagy még nem értettem meg. Két ifjú igazság- és megvilágosodáskereséséről szól, arról, hogy az élet megannyi lehetősége közül mily kevés ad valódi békét és tartós boldogságot. Meg arról, hogy az így vagy úgy megszerzett tudás mennyire haszontalan, ha életünk valamelyik pontján nem kezdjük átalakítani bölcsességgé a tanultakat.
Sokféleképpen éreztem már rokon léleknek Sziddhártát, sokféle úton és keresésben tévelyegtem vele együtt, remélve, hogy van valami értelme mindannak, aminek a neve: élet. A mostani krízishelyzetben azonban nem tőle tanultam a legtöbbet, hanem a regény utolsó harmadában feltűnő révésztől, Vaszudévától, aki megtanítja Sziddhártát egy folyó üzeneteinek – szavainak és nevetésének – értésére. Ezek a csöndesen hullámzó regényrészek segítettek, hogy én is belső békére találjak. Vaszudéva gondolkodása, a folyóval való együtt lélegzése lett számomra minta a legnehezebb és legreménytelenebb pillanatokban is.

Tompa Andrea
Ámosz Oz: Szeretetről, sötétségről
(Európa Könyvkiadó, 2002, új kiadás: 2020)

Minden jó könyv menekülő útvonal – és én ezeket az útvonalakat kamaszkorom óta ismerem és járom. Ezt a könyvet megjelenésekor ajándékozta nekem a fordító, Szántó Judit, azt mondta, érdekelni fog. Ezt a mondatot sokszor hallottam életemben, és sokszor tettem félre az ajándékot, bár bántott a lelkiismeretem. Juditnak sajnos már nem tudom megköszönni ezt a felkavaró könyvet; eltávozott az evilágból, ahogy nemrég a szerző is.

Nem tudom, mi terelt e vastag könyv felé. Talán a korai Izrael iránti érdeklődésem, talán egy életrajz, egy gyermekkel való találkozás vágya. Aztán a találkozás sűrűbb és zajosabb lett, mint ahogy gondoltam. Különös, drámai párhuzamok mutatkoztak Oz és a saját életem között. Lenyűgözött ezer minden: egy nagybácsi, akinek huszonötezer kötete van, a szülők, akik korán és sok tudást várnak gyermeküktől, egy depressziós anya, a minden szerepükben beszorított nők. A sokfelől összeterelődött izraeliek, akik már héberül beszélnek otthon. A felnőtté válás drámája – Oz szakít elődeivel, nevét megváltoztatva elköltözik egy kibucba. Igazi másik világ.

Nyáry Krisztián
Bereményi Géza: Azóta is élek
(Magvető Könyvkiadó, 2021)

„Azt mondtam, én inkább maradnék. Sóhajtottak, hát akkor jó, akkor itt fogunk élni.” Az utolsó félmondat közmondásszerű életigazsággá vált, olyanok is idézik, akik nem tudják, honnan való. Vagy úgy hiszik, eredetileg a Megáll az idő című filmben hangzott el, amelynek forgatókönyvét Bereményi Géza írta. Vannak írók, akik mindig mások életét írják, és vannak, akik többnyire a sajátjukét. Bereményi az utóbbiak közé tartozik. A Teleki térről induló életrajz szilánkjai versekből, dalszövegekből, novellákból, regényekből és filmekből állnak össze; ugyanaz a pillanat, motívum, arcél itt is, ott is felbukkan.

A novelláskötetből sokszor az is kiderül, mi volt az eredeti változat. A Megáll az idő kulcsmondatát például a Hóesés a Vízivárosban című elbeszélésben érdemes keresni, más írásokban pedig felbukkannak Desiré, Irén és a Cseh Tamásnak írt dalok más, jól ismert szereplői is. A kötet az író 75. születésnapjára jelent meg, és csaknem minden rövidprózáját tartalmazza. Bereményi így ér vissza a kezdetekhez, hiszen pályáját A svéd király című novellagyűjtemény nyitotta. Akkoriban számos fiatal írónak mutatta meg, hogy lehet és érdemes is más hangon írni a korban megszokotthoz képest. Most karanténban megfáradt olvasók számára is igazolja, hogy akár öt évtizedes szövegek is lehetnek teljesen frissek és érvényesek.

Grecsó Krisztián
Marlynne Robinson: Háztartás
(Magvető Könyvkiadó, 2020)

De, hogy valami újat is mondjak, hiszen ez egy kortárs ajánló, Marlynne Robinson első könyve, magyar megjelenési sorrendjében az utolsó, a Háztartás (magyarul Szabadkai Bernadett szép mondataival) egy Káin és Ábel parafrázis. És ha jól értem, nem kevesebbet állít, minthogy felnőni nem más, mint szembesülni a halállal, testvérnek lenni pedig Káin és Ábel történet, akkor is, ha a másik nem hal meg. Mert így is, úgy is megöljük valamijét. Egy részét, a hitét, a reményeit, a jellemét, akaratot és vágyat, kiölünk belőle területeket. Robinson ezzel nekem azt is mondja, hogy mindnyájan Káinok vagyunk, akkor is, ha az Istennek tetsző jót tudjuk mutogatni, ha ábelire maszkírozzuk magunkat, ami vagy sikerül, vagy nem.

És ha sikerül is, mire vágunk annyira fel, Ábel csak a haláltól lesz jó, Káin gonoszságához képest válik ellenponttá, addig csak egy földműves, nem említi semmilyen írás, hogy Ábel Káin gonoszsága nélkül is jó lenne. Hát ezt meséli el Robinson agyafúrtan és letaglózóan. Nincs feloldás. A Háztartás egy döbbenetesen szomorú és letaglózó könyv, és közben nagyon szép.

Szabó T. Anna
Gabriel García Márquez:
A szerelemről és más démonokról
(Magvető Kiadó, 1995, új kiadás: 2019)

Zavarbaejtően vad szöveg a regény, a kitaszítottság és az intimitás, a törékeny erő és a sóvárgás, a kíméletlen hidegség és a fullatag fülledtség könyve. A címnek igaza van: az emberben lakó démonok közül nemcsak a szerelem rántja magával az olvasót, hanem sokkal ijesztőbb ördögök is, mint a színtiszta vallási megszállottság vagy a vajákos kegyetlenség.

Szenvedélyt és messziséget kerestem, mikor Márquezt a járvány alatt újra kézbe vettem. A Szerelem a kolera idején helyett ennek a zabolázhatatlan, magányos csodatevő kislánynak, Sierva Maríának, a szent, szép és szelíd őrjöngőnek a meséjét választottam, amelyből Hilda Hidalgo filmet, Eötvös Péter operát írt. Hajmániás vagyok, megbabonázott a tűzvörös, halhatatlan sörény: olvasás közben megéreztem, hogy elvesztem a lábam alól a talajt. Én is bolond lettem, berántott a névtelen sóvárgás, a ráció alatt megbúvó ösztön, a sikamlósan suttogó őrület, amely a regény összes szereplőjén eluralkodik végül.