Dömdödöm, te miről írsz? – kérdezték az ELTE folyosóján a 80-as évek végén csoporttársai Boldizsár Ildikót, amikor azt a feladatot kapták magyar-esztétika szakon, hogy adjanak le egy esszét bármilyen, számukra kedves alkotásról. Lehet az vers, regény, szobor vagy festmény is. A többiek sorolták témáikat: Shakespeare, Dosztojevszkij, Pilinszky. Ildikót ugyanezek a csoporttársak nevezték el Lázár Ervin sohasem beszélő mesefigurájáról. A kapott becenevéhez hűen most is csak a vállát vonta meg tanácstalanul.
A határidő előtti este, amikor már végképp nem tudta, miről írjon, mérgében csapott egyet, és úgy hátra vágta magát a székében, hogy a mögötte lévő könyvespolcról a fejére esett a főbérlője egyik könyve. A Micimackó. A newtoni fordulat vége az lett, hogy mivel már úgyis minden mindegy volt, olvasni kezdte a történetet ott, ahol kinyílt. A fejezetben annyi eső esik, hogy ellepi az ár az egész világot, de Malacka a végére kiügyeskedi, hogy ne fulladjon bele.

Iskolateremtők:
KORÁBBAN EBBEN A SOROZATBAN:
Fischer Iván, Dévény Anna,
Csíkszentmihályi Mihály, Chikán Attila, Horn György, Korniss Péter, Halász Judit, Vitray Tamás, Lovasi András, Polgár Judit, Földessy Margit, Nádasdy Ádám, Vekerdy Tamás, Mikulás Ferenc, L. Ritók Nóra,
Benkő Vilmos, Marék Veronika

„Akkor azt éreztem, hogy én vagyok Malacka, és elönt engem is az ár. Még nem tudtam, de ez volt az első meseterápiás élményem. Hirtelen eldöntöttem, hogy én ezt írom meg, egy szusszal el is készült. Reggel frissen, még melegen vittem az esszét Balassa Péter tanár úrnak. Azt hittem, azt fogja mondani: »Kisasszony, ez nagyon szép, de inkább fáradjon át a Kiss János altábornagy utcába, ott van az óvókőképző.«”

Sok olyan Zoom-beszélgetést láttunk már, ahol a könyvespolc a háttér, de kevés olyat, ahol sorakozó könyvek közül több mint ötven a beszélgetőtársunk kötete.

A professzor, aki innentől a mentora lett, ehelyett leültette, és a lelkére kötötte, hogy mesékkel kell foglalkoznia, de ugyanolyan komolyan, mintha Dosztojevszkijjel foglalkozna. Ildikó el is indult ezen az úton. Az egyetem után a Magyar Tudományos Akadémia doktoraspiránsaként tíz évig kutatta a népmesék és a műmesék közötti különbséget, doktori értekezést is ebből írt. Meseterápiás módszertanát túlnyomóan népmesékre építette, az egyéni felnőtt terápiákban most is kizárólag ezeket használja, de a gyerekek fejlesztő foglalkozásain előkerülnek a kortárs meseirodalom alkotásai is, mert jól rezonálnak az olyan mindennapi helyzetekre, mint a testvérféltékenység vagy az óvodai beszoktatás.

A köteteket ábécésorrendben olvastam a könyvtárból. Azt hittem, azért vannak úgy rendezve, hogy ilyen sorrendben haladjunk velük.

Bár tízszeres túljelentkezés volt esztétika szakon, és ő a nyolc felvett között volt, a Malacka-elemzést pedig végül az egyik legjobb dolgozatnak kiáltották ki, Ildikó még egy ideig megmaradt Dömdödömnek. Ötödévben szólalt fel órán először. Tarkovszkij Andrej Rubljov című filmjét vetítették éppen. Már többször látta, tele volt gondolatokkal, és végre kieresztette a hangját. „Éles a kép: elmondtam a véleményem, és megállt a levegő a teremben. Dömdödöm megszólalt. Megtapsoltak. Hatalmas áttörés volt.”

Óz végtelenítve
Azt mondja, sokan hiszik róla, hogy ha már harmincöt éve mesékkel foglalkozik, akkor biztosan az anyatejjel szívta magába a mesehallgatást. „Én meg jól kiábrándítok mindenkit. Nem volt nagymama, aki a kemencepadkán ülve mesélt volna nekem. Huszonegy évesen kezdtem el velük foglalkozni” – nevet fel, amikor a gyerekkora kerül szóba. Buszvezető édesapjának és postai dolgozó édesanyjának nem sok idejük maradt a történetmesélésre, a házukban nem is voltak könyvektől roskadozó polcok. A visszahúzódó kislány az általános iskola legelején lett könyvmoly.
„A köteteket ábécésorrendben olvastam a könyvtárból. Azt hittem, azért vannak úgy rendezve, hogy ilyen sorrendben haladjunk velük.”

Az Andersen-kötetek után így inkább szépirodalmat olvasott egyetemig. A meséket a Micimackó-kötet fejbe kólintása után vette újra elő.
A dunaújvárosi gyerekkorból a Budapestre költözés és gondolatainak felvállalása közti időszakra pokolként emlékezik. A Duna-parton végigolvasott fiatalkor után sokkolta a zsúfolt főváros, önbizalomhiánya megsokszorozódott, amikor egyetemista lett. Ezt még sokáig tartott leküzdenie, és az érzést az is fokozta, hogy olyan egyetemi szaktársak közé került, akik „mind értelmiségi gyerekek voltak, a vérükben volt a műveltség, az irodalom”.

Később a meseterápiával is így volt, már tizenöt éve ezzel foglalkozott, mire beszélni mert róla. Szerinte a legnagyobb előrelépés az volt a személyiségében, hogy megtanult felszólalni, odaállni amellé, amit létrehozott, de még most is bizalmatlan, és több száz előadás után is kétszer meggondolja, mi az, amit kimond. Bár lendületesen fűzi egyik történetét a másikba, figyelmeztet, hogy mélyen belül megmaradt a gyerekkori introvertáltság.

Bárhová utazom, én nem útikönyveket olvasok, hanem az adott ország meséit.

„Olyan, mint egy jó boszorkány, aki a megfelelő időben ott terem, és segít” – mondja róla Ritz Dencs Tünde mentálhigiénés szakember, Ildikó volt tanítványa. Ahogy hallgatom, engem is egy mesebeli figurára emlékeztet, élettörténéseiben sorra kerülnek elő a mesemotívumok. Zoom-interjúnkat egy 2020–21-re jellemző rövid epizód szakítja félbe: pittyeg a telefonja, a nemzeti karanténellenőrző szoftver szólítja fel egy gyors szelfire a dániai unokalátogatásról frissen hazatért Ildikót. A szobájában a háttérben faltól falig könyvespolcok. Már rég általános látvány a tengernyi online beszélgetés után, de kevés olyat látni, ahol a sorakozó könyvek közül több mint ötven a beszélgetőtársunk kötete.

Az elsőig fájdalmas út vezetett. „Ha akkor valaki elém áll, és megkérdezi, hogy a sikert választom, vagy azt, hogy a gyerekem ne legyen beteg, gondolkodás nélkül az utóbbit választom” – mondja arról az időszakról, amikor ötéves fia súlyos beteg lett. Ildikó addigra tízévnyi mesekutatás után már sok száz történetet tudott fejből a tábortűznél mesélő sámánok történeteitől Andersenig, és orvosi várótermekben, kórházról kórházra vivő buszokban-taxikban ezekkel próbálta lekötni a gyerekét. A kisfiút a legtöbb hidegen hagyta, de az Óztól „teljesen bezsongott”, így az egymás után következő különböző történetek helyett csak ezt volt hajlandó hallgatni anyjától, egymás után, végtelenítve.

Dániel nem sokra emlékszik abból az időszakból, de az megmaradt benne, hogy „a mesékbe lehetett kapaszkodni, és az orvosi rendelők ettől voltak kevésbé elviselhetetlenek”. Azt mondja, édesanyja ünnepnapokon ma is elmond a családnak egy-egy mesét, amit mindig különleges eseményként élnek meg.

Amikor a fiú egy év után felgyógyult, Ildikó szeretett volna valamit visszaadni a kórházaknak, így önkéntes mesemondóként járta a gyerek­osztályokat. Ott olyan visszajelzéseket kapott, hogy a gyerekek kevesebbet sírnak a mese után, jobban érzik magukat, és van mibe kapaszkodniuk. Ezután egyre több kórházba, később gyerek­otthonokba és börtönökbe is kapott meghívást.

Az első könyv tizenöt év terepmunka után született. 2010-ben adták ki a Meseterápia című kötetét. Ekkor már végleg szakított a meseesztétikai vizsgálódásokkal. „Rájöttem, hogy a fióknak tanulmányokat írni halál unalmas, halott mesékkel halott módon való foglalkozás. Tudtam, hogy ezeket a történeteket élővé kell tenni, de fogalmam sem volt, hogyan. A fiam betegségét, ami rávitt a terepmunkára, a tragikus véletlen című fejezetnek nevezném.”

Tanítványai szerint olyan, mint egy mesebeli jó boszorkány, aki pont jókor jelenik meg, hogy feltegye a megfelelő kérdést.

Az első könyve végül a kiadónak és neki is olyan siker lett, amire egyikük sem számított. Néhány támogató egyetemi professzor mellett karrierje kezdetén sokan voltak, akik csak le­gyintettek rá és a kutatásaira: „az a mesés kislány”. De a Meseterápia kötet, amiben az addigi tapasztalatait és az általa megalkotott Metamorphoses meseterápiás módszer alapjait írta le, ma már tizenkét kiadást élt meg. A szerzője pedig idén januárban adta le ötvenötödik kötete kéziratát. Most Kőrösi Csoma Sándorról írt gyerekeknek.

A Meseterápia megjelenése után egyre többen keresték meg azzal, hogy szeretnének tőle tanulni. Azt mondja, élete legtöbb előrelépése egy kívülről érkező, továbblökő epizód volt. „Kiraktam a blogomra, amit a mesékről tudtam, de eszembe sem jutott, hogy tanítsam. A sűrűsödő felkérések után nagyon rosszul esett, hogy azt gondolják, itt van ez a módszer, a Boldizsár Ildikó kitalálta magának, ő az egyetlen a világon, aki tudja, de nem akarja átadni a tudását. Rájöttem, hogy ez felelősség, nem maradhat csak az enyém.”

Nincs mesepirula
A blogja 2006-os indulása előtt szinte nulla találat volt a meseterápia szóra, ma már több ezer van. Miután „felszívta magát”, elindította első, húszórás képzését. A képzései ma már százhúsz órásak, és több mint ezer tanítvány van mögötte, akik óvodásoktól nyugdíjasokig használják módszertanát. A Semmelweis Egyetem által akkreditált képzésekre klinikai szakpszichológusok, pszichológusok, orvosok jelentkezhetnek, az Oktatási Hivatal által akkreditáltakra pedagógus diplomával rendelkezők. Néhány évente indít nyílt képzéseket is, például Szülők Meseiskolája néven arról, hogy milyen életkorban milyen meséket érdemes a gyerekeknek mondani. Tanítványai közül sokan éveket vártak, hogy bejuthassanak hozzá, minden kurzusára körülbelül tízszeres a túljelentkezés, de Ildikó azt mondja, ahhoz, hogy többeket tudjon tanítani, egyrészt intézményesítenie kellene az oktatást, de azt semmiképp nem szeretné, másrészt „alkati dolog is”, hogy kis csoportokkal szeret dolgozni.

A mesével való kapcsolat rendezheti a problémákat azzal, hogy elindít egy belső úton.

„Minden tanfolyamnál én írom meg a számlákat, mindenkivel én levelezek. Ehhez ragaszkodom. Egy tömegképzés csak intézményesülve tud működni, ha a tanítványaim majd ebbe az irányba indulnak később, nem bánom, de én biztos, hogy nem fogok.” Az idén már az általa alapított Metamorphoses Meseterápiás Egyesületben indulnak képzések, amelyeket az első generációs tanítványai visznek, de amennyit csak tud, az írás mellett még ő is tanít. Ezt is nehezen adja ki a kezéből.

Ahhoz, hogy valaki átmenjen nála az alapvizsgán, minimum 2400 mesetípust kell ismernie, és olyan számonkérés is előfordul, ahol nem a vizsgáztató kérdez, hanem a tanítvány. Ildikó szerint abból, hogy valaki hogyan kérdez, kiderül az is, hogy milyen mélyen értette meg az anyagot, és az is, hogy milyen jó terapeuta lesz belőle. Ha amatőr kérdést tesz fel, semmit sem értett meg a százhúsz órából. A jó kérdés előtt még a válaszadó sem tudja, hogy tudja rá a választ. A meseterapeutának az a dolga, hogy jól kérdezzen, nem az, hogy előálljon a válaszokkal.
„A mese azonban nem gyógyít. Olyan nincs, hogy mondj egy mesét, és attól majd én megoldom a problémáim. A mesével való kapcsolat rendezheti a problémákat azzal, hogy elindít egy belső úton. Minden élethelyzetnek megvan a maga meséje” – mondja Ildikó a módszertanról. Egy meseterápián a terapeuta kiválaszt egy történetet, ami köré aztán a terápia épül, de meseelemzés helyett a kliens élettörténésein van a hangsúly.
„Nincsen csodatévő mesepirula” – mondja. Olyan mesét kell választani, ami a legjobban leképezi a kliensben zajló folyamatokat, és azt egy cselekvési forgatókönyvvé kell alakítani. Ahhoz, hogy a legmegfelelőbbet ki tudja választani, több ezer történetet kell ismernie. „Ha egy olyan mesét választok, amiben sárkányfejeket vágnak le, az nyilván nem azt jelenti, hogy kerítsen egy vadállatot, és fejezze le az egyén, hanem hogy a belső sárkányaival kell valahogy megküzdenie.”
A módszertant használják egyéni és csoportterápiában is. A folyamatnak traumafeldolgozás mellett személyiségfejlesztő hatása is lehet, de Ildikó nem kerülte a legnehezebb terepeket sem. A Mosoly Alapítványnál például 2008 óta tartanak az ott dolgozó pszichológusok meseterápiákat beteg gyerekeknek.

Ez történik egy meseterápián
A meseterapeuta a hozzá forduló élethelyzete alapján választja ki a terápia alapjául szolgáló mesét, amin keresztül az alany ránézhet addigi életére és a mese által megnyitott jövőbeli lehetőségekre. Ezek megmutatkozhatnak a mesehős útjában, a szereplők egymáshoz való viszonyában is. A terápia során nem foglalkoznak meseelemzéssel vagy mesefejtéssel, a lényeg, hogy az adott személyben milyen belső folyamatot indít meg. Ildikó leghosszabb terápiája három évig tartott, akkor a Hamupipőkével dolgoztak.
A többnapos csoportos meseterápiák általában egy-egy téma köré épülnek, ezeken egy közös problémán dolgoznak. Az alkotó-fejlesztő meseterápiás foglalkozások 45–90 percesek, itt a csoportvezető a mesével kapcsolatos feladatokat ad a résztvevőknek. Ezt a foglalkozást használják például prevenciós célokra vagy egy közösséget érintő probléma kezelésére, például óvodások, kiskamaszok, kamaszok esetében vagy munkahelyi csapatoknál is.

SELYEMÚT, KARAVÁNSZERÁJ
Sokakkal dolgozott, akik az élet perifériáján magukra hagyva vergődtek, például börtönbüntetésüket töltőkkel és állami gondozott gyerekekkel is. Az egri börtönparancsnok volt az egyik első, aki megkereste egy meseterápiás munka ötletével, később más büntetőintézetekből is sorra érkeztek a felkérések.

Tartott olyan tíznapos foglalkozásokat, ahol a büntetésük vége felé járó anyák néhány napot együtt tölthettek a gyerekeikkel, ha vállalták, hogy ennyivel meghosszabbodik a büntetésük. Itt igyekeztek elindítani kapcsolataikat a rendeződés felé, hiszen öt–tíz év elzártság alatt csak üvegfalon át találkozhattak, és a szabadulás közeledtével egyre feszültebbé és bizonytalanabbá vált a szülő és a gyerek is.

Később olyan férfiaknak és családjaiknak is tartott foglalkozást, ahol a gyerekek addig azt sem tudták, hogy az apjuk börtönben van. „Külföldön dolgozik” – hallgatták otthon évekig. A családegyesítés mellett ilyenkor a társadalomba való reintegráció megkezdése is cél volt, aminek a tíz együtt töltött nap segítő és jó irányba elindító biztonságos közeget adhatott.

Hat éve Ildikó útnak indult az európain kívül más térségek meséit is megismerni. Üzbegisztán, Kirgizisztán, Kazahsztán, Új-Zéland, Marokkó és az Azori-szigetek után tavaly következett volna Örményország, Azer­bajdzsán, Grúzia, de a koronavírus járvány miatti lezárások mellett egy kulcscsonttörés is otthon tartotta. „Bárhová utazom, én nem útikönyveket olvasok, hanem az adott ország meséit – mondja az útjairól. – Üzbegisztánban karavánszerájokban meséltek nekem, és meséltem én is. Mesemondásra vannak kitalálva ezek az utak. Ott éreztem először az élő mesehagyományt, ami még mindig áthatja a kultúrát.”

A visszavonulás szó egyszer sem hangzik el. Amint lehet, újra a világcsavargásba kezd, és legalább még nyolc megírandó könyvötlet van a fejében. Az egyetlen, amit sajnál, hogy nincs minden kontinens meséire egyenként harmincöt éve.