Egy mester kétszer mér, csak azután vág. Ez hatványozottan igaz az orvosokra, akiken emberek egészsége múlik, mégis korlátos rendszerben kényszerülnek döntéseket hozni. A legdrágább diagnosztikai technológiák közé tartozó CT és MR pontos képet adnak, de nem használhatók minden klinikai esetben. Ezzel is indokolható, hogy a röntgen maradt a leggyakrabban használt diagnosztikai eljárás, de technológiájának alapja 1895 óta nem változott, legfeljebb csak finomítottak rajta a műszergyártók.
A dilemma

Két egyetemi barát fogad a Kinepict II. kerületi kis irodájában – pontosabban személyesen csak Szigeti Krisztián, Osváth Szabolcs egy nátha miatt csak online tud bekapcsolódni. Lelkesedéssel várják, hogy meséljenek közös művükről, mint két gyerek, akik közösen építettek várat a tengerparton. Pedig valójában a biofizikai doktorival felvértezett 44 éves Krisztiánnal és az 51 éves Szabolccsal szemben inkább én érzem magam a Kudlik Júlia-féle Delta gyerekkorú nézőjének.

A Semmelweis Egyetem Biofizikai Intézetének oktató-kutatóiként rendszeresen szembesülnek az emberekről, élő szervekről és sejtekről készült diagnosztikai képek hibáival. Míg azonban egy praktizáló orvos hozzászokik az ismert technológiák korlátaihoz, például hogy egy röntgenkép bemozdulhat, az Osváth–Szigeti-páros megoldandó problémát lát. A paradigmaváltás, ami egy egész iparágra is hatással lehet, egy közös pizzázással indult. Szabolcs egy, a sejtmozgásoknál már alkalmazott mikroszkopikus képalkotó eljárásról beszélt, és Krisztián továbbvitte a gondolatot. „Egy élőlény mozgásában is van információ, hát miért dobnánk ki, ha megfelelő módszerrel ezt hasznosítani is lehetne?” – vezette le Krisztián.

„A röntgenkép a fotóhoz hasonlóan akkor a legélesebb, ha a vizsgált személy viszonylag mozdulatlanul marad a fotózás közben, különben az elmozdulások miatt homályosabb lehet” – mondja Krisztián. Azonban míg egy rosszul sikerült fotót egyszerűen kidobunk, és újat készítünk, a röntgen sugárdózissal jár, minden ismétlés újabb terhelés a szervezetnek. Ezenkívül gyakran használnak úgynevezett kontrasztanyagokat – amik az emberi szervezetnek csak bizonyos alkotóelemeit, például az ereket festik meg a röntgenképen –, és ezek is komoly mellékhatásokkal járhatnak. „Amit eddig hibának tartottak, mi azt áruljuk” – összegzi Szabolcs a problémára talált megoldásukat.

Szoftvert fejlesztettek a nagy gyártók gépeivel készített sorozatképek közötti különbségek feldolgozására – vagyis a mozgásra –, ami megjelöli az eltéréseket, illetve az eltérések intenzitását, ez a Kinepict szabadalmának alapja. „Paradigmaváltást éltünk meg: van egy technológia, csak eddig nem vette észre a tudomány, hogy mire lehet még használni” – mondja Krisztián.
A Kinepict Kft. kezdetben csupán a szabadalmat tartalmazó cég volt, ténylegesen még nem dolgoztak benne, a Kinepict Health Kft. 2016-tól már az aktív termékfejlesztés terepe volt. Az első évben még Szabolcs és Krisztián programozott, az alapok kidolgozása és a befektetői tőke megjelenésével felvették az engedélyeztetési eljárásokat koordináló munkatársukat és a programozókat is.

Mivel a gyártók eszközeihez nem nyúlhatnak, a gyakorlatban a szoftvert tartalmazó számítógépet kötik a röntgengépre, a felvételt feldolgozza a szoftver, és képernyőre vetíti például egy operáló orvosnak. Az orvos tehát a hagyományos röntgenfelvétel mellett a Kinepict képei alapján tud döntéseket hozni.

„A Kinepict új technológiája sokkal jobb képminőséget eredményez, így lehetővé teszi a pontosabb diagnózis felállítását és ezáltal a kezelés is hatékonyabbá és pontosabbá válhat. Ennek révén több végtag menthető meg” – magyarázza később dr. Sótonyi Péter tanszékvezető egyetemi tanár, aki a Semmelweis Egyetemhez tartozó Városmajori Szív- és Érgyógyászati Klinikán alkalmazza a Kinepictet. Az előnyök között sorolja, hogy a mellékhatást, vesekárosodást okozó kontrasztanyagokból is kevesebbet kell használni.

Ahol korábban amerikai elnököket is kezeltek, okkal várhatjuk az áttörést.

A rendszeres, nap mint nap ismétlődő sugárterhelés különösen veszélyes lehet az egészségügyi dolgozókra is, ezért hatalmas eredmény, hogy a technológiával igazoltan harmadára csökkenthető a szükséges sugárdózis, de a fejlesztők – valamint Sótonyi doktor – szerint a tizede is elérhető.

A képhibának tekintett információ, vagyis az említett paradigmaváltás azonban nem hozott magától értetődő sikert. „A tüdő hörgőinek buborékairól elképesztő felvételeket mutattunk, de mivel az orvosok nem tudták, hogy mit kellene látniuk egy ilyen felvételen egy egészséges, és mit egy beteg embernél, tanácstalanok voltak” – mondta Krisztián. A fejlesztők felhasználva egyetemi kapcsolatrendszerüket, kutatóorvosokkal vették fel a kapcsolatot – az elsők között dr. Sótonyi Péter professzorral –, hogy minél több éles helyzetben teszteljék a Kinepictet.

Az érsebészet volt a legkézenfekvőbb választás, ugyanis az erekről készült felvételeik hasonlóak az orvosok által megszokott képekhez.
A szakmai konferenciákon hitetlenkedőktől sokszor hallották, hogy „ez biztos Photoshoppal készült”, de az orvosok kétsége elillant, mikor az általuk készített képeket is feldolgozták a Kinepicttel. A technológiát igazoló eredményeiket szakterületük elismert szaklapjában, a Radiologyban is publikálták.