Alig húszévesen céget vezetni nem lehet könnyű, a csődtől megmenteni és nemzetközileg is sikeressé tenni egy vállalkozást pláne nem az. Érdi Zoltánnak a Liss élén mégis sikerült, így ma már több patront adnak el Amerikában, mint Európában, és nélkülük még a New York-iak kapucsínója is más lenne.
Anyai dédapám a harmincas évei elején indított szikvízüzemet egy dunántúli faluban. Szorgalmas volt, a vállalkozás elkezdett szépen növekedni, így minden sikerült, kivéve az időzítést. Maradjunk annyiban, hogy az 1950-es évekre már nem az övé volt az üzem. Az ezredforduló idején a szódásüvegek, a lovaskocsi és dédapám szódás lova, Csillag is a múlté már, és ha az ember egy jó fröccsöt szeretne inni, az otthoni szifonnal is gyárthat magának szódát.
Teljesen más történelmi kontextus és más korszak, de az időzítés Érdi Zoltán esetében sem volt a legszerencsésebb: nem sokkal azután, hogy alig húszévesen cégvezetővé lépett elő, beköszöntött egy olyan gazdasági válság, amilyet a 30-as évek óta nem látott a világ. Mégis szerencsés volt annyiban, hogy fiatal kora ellenére szinte azonnal kőkemény átalakításokba kezdett, ezért a válság már így érte a céget, hogy később növekedési pályára álljon. Igaz, amikor belevágott, utóbbiból még nem sok látszott. „Nem sok esély volt rá, hogy megmaradjunk. Közel volt a csődhelyzet.” Szén-dioxid-történelem Az 1930-as években, amikor mellesleg már javában gyártották a répcelaki sajtüzemben a Franciaországig és Amerikáig is eljutó Medve sajtot, a dunántúli dombok között buzgón kutattak szénhidrogének után. Ekkoriban találták meg a ma már híres büki és sárvári fürdők forrását, de úgy nézett ki, mást is rejt a föld mélye. 1935. július 23-án, az M–1 jelű kútból 75 atmoszféra nyomású szénhidrogénekkel szennyezett szén-dioxid tört fel. Kiderült, hogy nem itt fogják a Dallas következő évadát forgatni, olajra nem számíthatnak, találtak viszont egy kiapadhatatlannak tűnő ásványi szén-dioxid-lelőhelyet.
A visszaváltható termék környezetbarát egy pontig. De ha összegyűjteni, oda-vissza szállítani, kimosni, időnként újragyártani kell, akkor már nem az.
Először Mihályiban, később, 1944-től a szomszédos Répcelakon indult meg a kitermelés, amire később Európa egyik legnagyobb természetes eredetű szén-dioxidot feldolgozó üzeme épült. Az államosítás után, 1949-ben alapított Szénsavtermelő Vállalat kezdetben az iparban nélkülözhetetlen – ezért exportképes – cseppfolyós szén-dioxidot és szárazjeget állított elő. A gázt 1960-tól töltötték patronokba(Patronnak ma definíció szerint a sűrített gázzal megtöltött, legfeljebb 120 milliliter űrtartalmú, legömbölyített végű fém- vagy műanyag hüvelyeket nevezzük.) a fröccsivók legnagyobb örömére.
Skybar, extra szabadnapok, halastó – egyre kreatívabbak a cégek abban, hogyan növeljék kollégáik elégedettségét. Nem véletlenül: a gyakran pozíciót változtató job hoppereknek kedvez a munkaerőhiány, a jó munkahelyhez pedig már alapfelszereltség a kedves környezetet, az uszodabérlet és a többi extra. Hogyan csinálják, akik jól csinálják?
Nem az a fontos, amit a falra tesznek „Szerintem a legnagyobb well-being elem, hogy legyen az embernek egy jó vezetője, aki odafigyel rá, és támogatja. Ha ezt nem tudja valaki garantálni, akkor próbál uszodabérlettel meggyőzni, hogy »figyi, bírd ki még egy kicsit«” – mondja Gazsi Zoltán, a gyáli Eisberg Hungary Kft. salátaüzem ügyvezető igazgatója. Úgy érzem, jó helyen vagyok, számos kitüntetést látok irodája falán. „Szerethető munkahely, boldog munkavállalók” – olvasható néhányon.
Nem erre a beszélgetésre készítette elő, két perccel ezelőtt még egy másik tárgyalóban kezdtünk. „Nem az számít, milyen vision, mission statement van a falra téve, hanem az, hogy a vezetők a mindennapokban milyen döntéseket hoznak. A menedzsment kiválasztásánál is szándékosan figyelünk erre, nekem már csak az a dolgom, hogy inspiráljam az embereket.”
Ez az inspirációnyújtás lehet az Eisberg titka – a cég rendszeresen megünnepli nagyjából 190 dolgozójának sikereit, a pörgősek megkapják Zoltán bátyjának proaktív kutyájáról elnevezett Folti-díjat, a háttérben megbújó, de oszlopos tagoknak a Bernard-díj jár. Sokáig nem is volt HR-vezetőjük, Zoltán úgy gondolja, hogy ez az ő személyes feladata is, odafigyel, javaslatokat hallgat, mindennap valami extrát szeretne nyújtani, hogy ne unalmasodjanak el a hétköznapok.
A sportbérlet nem jött be, ám a pszichológus, a coaching, az apró figyelmességek annál inkább. Egyik legnépszerűbb intézkedése, hogy ötvennyolc 34 év alatti munkavállalójának 25 napra egészítette ki az éves alapszabadságát. Szerinte nekik sincs kevesebb igényük a pihenésre. „Nem mindig a több pénz okozza a legnagyobb örömöt. Az a kérdés, hogy tudsz-e ennél bölcsebb lenni, hogy tudod-e, mi kell a munkavállalóidnak.”
Ez gyártóterület, nem hotel „Életünk egyharmadát itt töltjük, ezért is fontos, hogy szép környezetben dolgozhassunk” – mondja Prohászka Andrea, az italporokat és táplálékkiegészítőket gyártó Tutti Élelmiszeripari Kft. ügyvezető igazgatója. A hagyományosabb motivációkon (rugalmas beosztás, családias hangulat) túl nem kérdés, hogy ez az erőssége a cégnek: rábapatonai telephelyén halastó, vadászház és skybar is van.
A 90-es évek elején Andrea édesapja, Ottó bukkant rá a területre, a Rábca melletti hely régen fácánkeltető vadászbirtokként működött. „Vicces, mert nem is horgászott azelőtt, azóta viszont már két tavunk is van – egy halóvoda és a nagy. Hatalmas látvány, amikor a húsztonnás kamionok között egyikből a másikba áttotyog egy vadkacsamama tíz kiscsibével.”
A nagyobb tavon szigetet is kialakítottak, amire a Győri Nemzeti Színháztól szereztek egy régebben díszletként használt hidat. Amikor új épületüket tervezték, akkor is ötleteltek, hogy milyen extrát lehetne nyújtani dolgozóiknak – végül egy Tutti Skybarnak keresztelt tetőterasz jutott Andrea eszébe, nevetve mondja, hogy talán ez lesz a maradandó öröksége. Úgy gondolja, a családias, szerethető munkahellyel tudnak versenyezni a győri autóipari cégekkel, noha azok bérben és juttatásokban bármikor felül tudnák licitálni őket. Százharminc alkalmazottuk hangulatát kedvezményesen igénybe vehető révfülöpi nyaralójukkal, telephelyükön már-már arborétum színvonalú parkukkal fokozzák. Utóbbin sok látogatójuk meglepődik. „Egyszer egy osztrák turista bejött, és szobát akart kivenni. Alig tudtuk megértetni vele, hogy ez gyártóterület, nem hotel.”
Nem az számít, milyen vision, mission statement van a falra téve, hanem az, hogy a vezetők a mindennapokban milyen döntéseket hoznak.
Az emberek alelnöke „Nagyon büszkék vagyunk arra, hogy ez egy magyar startup, de nálunk a well-being nem a pingpongról és az ingyengyümölcsről szól” – nevet Vikki Sly, aki idén január óta tartja össze a Bitrise munkavállalóit, névjegye szerint mint vice president of people. Az emberek alelnöke megmosolyogtató fordítás lenne, de igaz. Vikki szenvedélyesen beszél a több országban összesen százhatvan embert felölelő csapatról és a munkahelyi kapcsolatok fontosságáról.
A Bitrise-nál főként utóbbira koncentrálnak, a kiemelkedő pénzügyi juttatások (munkavállalóikat a vállalat részvényesévé teszik) és az általános elemek (egészségbiztosítás, nyugdíjpénztár) mellett kvízeket, hackathonokat és még olimpiai sportvetélkedőt is tartottak a koronavírus alatt. Eleinte féltek a vírus produktivitásra való hatásától, ami végül pont a másik oldalról hozott problémát: az lett a kérdés, hogyan szabjanak élesebb határokat a munka és a magánélet között.
A hazai startupvilág meglehetősen túlfűtött állapotban van, majdnem minden területen sorakoznak az ambiciózus cégek, az egészség(ügy) frontján is egyre többen próbálnak érvényesülni. Körképünkben rangsor nélkül mutatjuk be a piacképes kezdeményezéseket. Olyanokat, amik még nem léptek piacra, és olyanokat is, amelyeknek már milliárdos árbevételük van.
A kötés és a horgolás nem, vagy legalábbis nem csak nagyiműfaj – Gombos Anett hét éve működő Fonaldája jó bizonyíték erre. Aki betér a boltba, a színkavalkádnak és az értő kiszolgálásnak köszönhetően tíz perc után kisimul.
