Karddal lehetett vágni a füstöt a 90-es évek végén a Veszprémi Egyetem büféjében. Persze nem a vegyészhallgatók kísérleteztek, hanem a színháztudomány szakra járók vitáztak arról – miközben zsinórban szívták a cigarettát –, hogy mit láttak előző este a színházban. Pontosabban VHS-en, mert élő előadásokra nem jutottak el olyan gyakran, mint arra vágytak volna.

Alulról jövő civil kezdeményezés volt a miénk, olyan, mint egy csipkeverő vagy egy a, aminek a tagjai szerdán munka után összejárnak a helyi művházban.

„Faltuk videóról a 90-es évek kaposvári előadásait, főleg a Mohácsi-féléket, például a Csárdáskirálynőt Kulka János főszereplésével. Most, a streaming idején kimondottan nosztalgiát éreztem, az egyetemi évek színháznézési szokásait idézte fel, bár azok az egy kamerával rögzített felvételek még élvezhetetlenek voltak, nem úgy, mint a mostani közvetítések” – meséli Rozgonyi-Kulcsár Viktória, a Jurányi Ház vezetője.

Viki már csak a színes ruháival is, no meg azzal, hogy nem színész, abszolút kilóg a fővárosi színházigazgatók közegéből, de azt mondják, ez így jó.

Az utolsó egyetemi években azért igyekezett élőben megnézni például egyik akkori kedvence, a Krétakör produkcióit. „A W-munkáscirkusz című darabjuk volt a záróvizsgán az előadáselemzés-tételem, annak az előadásnak ma is minden mozzanatát meg tudom magyarázni, akkor is, ha Süsü (Schilling Árpád, a Krétakör alapítója, rendezője – a szerk.) arra akkor és ott egyáltalán nem gondolt.”

A Jurányi Ház udvari kávézójában ülünk, Viki „bocitejes” kávét kér, és közben néha óvatos pillantásokat vet az ajtóra. „Inkognitóban anya vagyok” – mondja nevetve, legkisebb, két és fél éves gyermeke épp a délelőtti Mocorgó foglalkozáson vesz részt, és Viki nem akarja, hogy észrevegye őt. „Általában ennél az asztalnál kezdem, aztán szépen sorban odaülök mindenkihez, hogy ne úgy nézzen ki, mintha én rendelnék, és elém kell járulnia annak, aki szeretne velem beszélni valamiről” – mondja a rá jellemző szerénységgel, amikor megkérdezem, van-e itt törzsasztala.

Kilenc éve vezeti a házat, három kisgyermek mellett néha hivatalosan csak részmunkaidőben, de azt mondja, valójában három műszakot nyom le mindennap. „Az egyik ez, amit most látsz, aztán óvoda- és iskolaidő után a gyerekekkel foglalkozom, és miután lefekszenek, jön a harmadik: ismét a munka. Ha még többet tudnék dolgozni, a világot is meg lehetne váltani.”

Picik voltunk és szabadok
Viki eredetileg divattervezőnek készült, ám abban az évben, amikor érettségizett, éppen nem indult ilyen szak a Képzőművészeti Egyetemen. A kötelességtudó tizenéves azonban nem hagyhatott ki egy tanévet, így lázasan lapozgatta a kék felvételi tájékoztató könyvet, és abban rátalált a veszprémi színháztudomány szakra. „Ott akkoriban jellemzően mérnök szakok voltak, minket büfé szaknak is neveztek” – emlékszik vissza. Egyszer később megadatott neki, hogy egykori egyetemén tanítson. „Pár hónapos volt a legnagyobb lányom, amikor vele és a férjemmel leautóztunk, csak hogy azt a másfél órás előadást megtarthassam, amire hívtak – ki nem hagytam volna.”

Az egyetem teljesen beszippantotta. Amúgy is erősen társasági embernek tartja magát, így nagyon élvezte a nonstop beszélgetéseket. „Mindig ott voltam, nemdohányzóként én lettem a legnagyobb passzív dohányos, többet szívtam, mint bárki más.” És bár talán a jelmeztervezésről tanultak a legkevesebbet, egyetemi éveiben arra is vállalkozott, hogy egy kis operatársulat, az Opera Ritornata egyik előadásához elkészítse a jelmezeket.
„Ültünk egy kávézóban a rendezővel, és én szokás szerint tejeskávét ittam, narancssárga szívószállal. Azonnal mondtam neki, hogy pont ilyen jelmezeket képzelek el, a tejeskávé különféle árnyalataiban, csupa taftból és selyemből, itt-ott, például az alsószoknyán kivillanó naranccsal feldobva, mert az a kedvenc színem.” A jelmezek abszolút sikert arattak a társulat Várban tartott előadásán, Viki pedig nem sokkal később beszállt a pályázat­írásba is, hogy ne mindig a zsebpénzéből költsön a jelmezekre. „Kellett a pénz anyagra” – mondja.

Ekkor már bizsergett benne az a szándék, hogy valamiféle alulról jövő kulturális kezdeményezés élére áll majd – amihez nyilván a legkülönfélébb szaktudások kellenek. Elkezdett hát okleveleket gyűjteni: egyetem mellett kitanulta például az uniós pályázatírást, és beiratkozott kulturálismenedzser- és civilreferens-képzésekre is.

Feszengek is attól, hogy ők kinevezett igazgatók, én meg úgy állok egy intézmény élén, hogy senki sem kért rá.

„Nem úgy tekintettem a tervemre, mint a saját ambíciómra, csak láttam, hogy nagy szükség van ilyenfajta szolgáltatásra” – mondja. Azért, hogy bizarr oklevélgyűjteményét finanszírozni tudja, a tanulás mellett rendszeresen hoszteszkedett konferenciákon, és jó adag emberismerettel, tűrőképességgel, toleranciával és empátiával lett gazdagabb – amit mai munkájában is kiválóan tud használni.

„Picik voltunk és szabadok” – emlékszik vissza az első munkáira a független társulatokkal. Egy nap szólt neki egy ismerőse, hogy azonnal hívja fel Vajdai Vilmos színészt, a TÁP Színház vezetőjét, mert a népszerű független formációnak két napja van, hogy megírja működési pályázatát, ami létfontosságú a társulatok életében. „Én meg nagyon szerettem a TÁP-os előadásokat, így felhívtam, és megírtam nekik.” Innentől még hét évig ezt tette, és úgy érezte, végleg megtalálta magának a szakmai irányt.

Egyik megbízás jött a másik után, hamar a Természetes Vészek Kollektíva, az Ágens Produkció, majd a Koma társulat produkciós menedzsere is lett. És ahogy a színházi törvény kategorizálta a függetleneket, és különféle regisztrációs és beszámolási kötelezettségeket írt elő nekik, egyre nagyobb szükség lett az efféle – Viki szavaival – tűzoltó vagy villámhárító szerepre.
Már nem csak arról volt szó ugyanis, hogy be kell adni egy egyszerű pályázatot a helyi önkormányzathoz, aztán az illetékes ügyintéző nénivel átbeszélni, hogy mi hiányzik. Erősen bürokratikus és bonyolult lett a pályázati rendszer – így megjelent a független színházi világban a menedzser fogalma. Vikinek minden kis társulatnál ugyanaz volt a feladata, és közben jól ismert olyan kollégákat, akik például ugyanígy, több helyen a sajtósmunkákat vagy a közönségszervezést vitték. Ezért elkezdett azon gondolkodni, hogy célszerű lenne egybetömörülni és együtt több formációt kiszolgálni. A független társulatok általában amúgy is olyan meghatározó alkotókhoz kötődtek, mint például Gergye Krisztián vagy Pintér Béla, ők pedig nem kimondottan menedzseralkatok – vagyis igencsak jól jön nekik az adminisztratív segítség.

Drága hobbi
Vikiék lényegében kitalálták a kulturális szolgáltatóközpontot, amit Függetlenül Egymással Közhasznú Egyesületnek neveztek el, és persze csak Fügének hívják. (Nekem pedig csak az interjún esik le, hogy a Jurányi udvarán is áll egy szép fügebokor.) „Az egyesületi forma passzolt ahhoz, amit eredetileg elképzeltem – mondja. – Alulról jövő civil kezdeményezés volt a miénk, olyan, mint egy csipkeverő vagy egy gombfociszakkör, aminek a tagjai szerdán munka után összejárnak a helyi művházban.”

Persze a Füge mára jóval túljutott ezen a szinten, ma már évadonként tizenöt–húsz előadó-művészeti produkciónak segít a források előteremtésétől az adminisztráción át a napi produkciós feladatok megoldásáig. „Nem támogatom, hogy a huszonévesek közül sokan már azonnal tartják a markukat, ha elvégeznek egy munkát. Nem sajnálom tőlük, de azt látom, hogy amiért nekem végig kellett mennem egy rögösebb, még ki nem taposott úton, egészen másképp bánok a pénzzel. Öt évig dolgoztam lényegében ingyen, hogy létre tudjam hozni, amit megálmodtam. Például amikor kosztümkiállítást szerettem volna, akkor ahhoz, hogy megvehessem a próbababákat, elmentem akár éjszakai hoszteszmunkára is. És ez szerintem így oké. Végül is ez egy drága hobbi volt nekem, másrészt hosszú távú befektetés, ami aztán hivatássá vált. De az első évek arról szóltak, hogy munka mellett végeztünk mindent, és csak évek után, pályázati pénzből tudtuk felvenni az első munkavállalót, majd egy másik pályázatból vásároltunk egy fénymásolót.”

Hajtotta Vikit, hogy előbb-utóbb szükségük lesz egy állandó helyre, ahol minden álma megvalósulhat. „Én SWOT-analízis-mániás vagyok, most például a gyerekeink különóráit alakítottuk ki így, megnéztük, mi vállalható, minek lesz értelme. Az lett az eredmény, hogy csütörtökre és péntekre már nem raktunk be semmi pluszt, a hét első felében viszont sok vágyuk belefért a délutánokba.” A Széll Kálmán térhez közeli Jurányi utca elején üresen álló iskolaépületre is ezzel a módszerrel esett a választás. „A SWOT-analízis a négyes-hatos villamost adta ki.”

Álmos, a biztonsági őr
A 2009 óta használatlan iskolában ugyanis minden megvolt, amiről csak álmodtak: ideális méretű tornaterem, menza, osztálytermek, ahol a kis társulatok próbálhatnak. Viki úgy gondolta, amúgy is több Pesten a színház, javítanak az egyensúlyon, ha Budán rendezkednek be. Egy Álmos nevű biztonsági őr őrizte a házat, aki pár dobozos sörért és jó szóért cserébe bármikor beengedte őket körülnézni, méricskélni. „Aztán kiderült, hogy nem is ez a neve, miután sokat beszélgettünk vele. Vagyis nem én, rendszerint a férjemet küldtem ide, amikor már tudtuk, hogy megkapjuk az épületet és jöttek a hatóságok és a kivitelező-jelöltek.”

Viki férje, Rozgonyi Szabolcs később a ház üzemeltetési vezetője is lett. „Akkor épp két állás között volt, ezért ráért, én viszont éppen az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézetben voltam napközben főállásban. Így szépen beosztottam a napját, elküldtem ügyeket intézni, találkozókra. Végül annyira beszippantotta a Jurányi ügye, én pedig mivel megbízható embernek gondoltam, nem engedtem, hogy másik munkát keressen” – nevet.

Vikiék eredetileg 1500–2000 négyzetméteres épületben gondolkodtak, ahol kényelmesen elfértek volta a tíz társulatukkal, így a Jurányi Ház több mint 6500 négyzetméterétől elsőre megijedtek, de aztán pillanatok alatt benépesítették a nagyjából harminc termet. Mindenki hozott magával még egy alkotót vagy csapatot, az egyik társulat például a fotósát, a másik a jelmeztervezőjét, a harmadik az ismerőse irodáját. „Azért most már néha úgy látom, picit könnyen adtam a helyiségeket, de kénytelen voltam, hiszen akkor már remegő térddel aláírtam a bérleti szerződést.” Az ad hoc összeállt közösség pedig azóta szépen összecsiszolódott.

A Füge nem piaci alapú, de Viki szerint azért ütős bérleti díjat fizet a fővárosi önkormányzat vagyongazdálkodójának – úgy, hogy a ház mintegy ötvenmilliós felújítási költségét lelakhatják. Közben az önkormányzat közszolgáltatási megállapodást kötött az egyesülettel, vagyis utóbbi az előadóművészeti tevékenységére támogatást kap, nagyjából évi ötvenmilliót. Ez az összeg a bérleti díj nyolcvanöt százalékát fedezi, a fennmaradó tizenöt százalékot és a közös költségeket kell összerakniuk a házban élő szervezetekkel, alkotókkal. A próbateremért négyzetméterenként havi nettó 2200 forintot fizetnek a tagok (ebben benne vannak a közműdíjak, a takarítás és a portaszolgálat költsége is), az irodák 1500 forintot, míg a raktárak ezret tesznek a költségekhez. Ez pedig a második kerületben rendkívül kedvező konstrukció.

Viszi, szolgálja
A felújításhoz egyrészt megint előre gondolkodva, a tao-pénzeket félretéve teremtették meg a forrást, másrészt többek közt Polgár András visszavonult befektető (Forbes, 2017/12) kölcsönéből. András tíz–tizenkét éve találkozott először Vikivel, amikor elkezdett színházi innovációval foglalkozni, és a Summa Artium nonprofit cég keretei közt támogatta a függetleneket. „Viki már akkor elképesztő energiával és arcán állandó mosollyal egyengette a kis társulatok útját, és felvállalta a tantermiszínház-projektünk menedzselését.” Utóbbi András szerelemgyereke: a Polgár Alapítvány olyan előadások létrejöttét támogatja, amelyeket az alkotók kifejezetten tantermi körülményekre és középiskolás közönségre találnak ki. A lényeg, hogy a legeldugottabb településekre, leghátrányosabb körülmények közt tanuló gyerekekhez is eljusson a legmagasabb színvonalú színház élménye.

„András a tiszteletbeli nagybácsink – mondja Viki. – A Jurányi sosem kapott még tőle vissza nem térítendő támogatást a működtetésre, a Füge társulatai és produkcióik annál inkább. De engem bátrabbá és eredményesebbé tesz már maga a tudat is, hogy a hátunk mögött áll, és ha nagy bajba kerülnék, biztosan segítene. Lényegében én lettem a kurátora, vagyis ha megkeresik független csapatok, annyira megbízik bennem, hogy mindig azt mondja nekik: majd Viki megmondja, hogy tudok-e adni pénzt.”

András szerint Viki bölcsen és mindig higgadtan végzi a dolgát. „De láttam már jegyet árulni is, ha arra volt szükség – mondja. – Én türelmetlen és perfekcionista vagyok, nagyon kevés emberrel tudok hosszú távon együttműködni, de vele még egy rossz gondolat sem vetődött fel köztünk, nemhogy vita vagy konfliktus lett volna.” Azt is Viki érdemének tartja, hogy jól válogatta meg a munkatársait. A 24 fős stáb nagy része kezdettől csapattag, és amikor Viki a gyerekek miatt távol volt, bátran rájuk bízhatta a házat.

„Nekem ő leginkább fantom, mert általában a munkatársaival intézem a dolgokat, de az biztos, hogy mindig minden zökkenőmentesen megy a Jurányiban. Csodálatos, hogy közben többször elment szülni, mégis így tudja irányítani a házat” – mondja Máté Gábor, a Katona József Színház igazgatója, aki egykori színműs osztályával az Alkalmáté Trupp formáció nyári előadásait próbálta és mutatta be éveken át a Jurányiban. „Viki a próbafolyamat közben időnként érdeklődött, hogy minden rendben megy-e, aztán megnézte az előadást, és írt nekem mailt, hogy tetszett neki, és örült, hogy ismét együtt dolgozhattunk. Abszolút kilóg a fővárosi színházigazgatók köze­géből, de ez így jó.”

„Mindig kilógok közülük, például a Színházak Éjszakája sajtótájékoztatón is a színes ruháimban” – bólogat erre Viki is, aki azért úgy érzi, elfogadják az idősebb művészkollégái. „Azért talán feszengek is attól, hogy ők kinevezett igazgatók, én meg úgy állok egy intézmény élén, hogy senki sem kért rá, csak azzal, hogy megcsináltam, ott lettem a csúcsán. Ezért sem szeretem magam igazgatónak hívni. Abszolút beszélgetünk a szakmáról, de nem szoktunk esténként kötetlenül borozgatni.”

Mácsai Pál szerint ritka a színházi világban, hogy valaki ennyire önmaga előretolása nélkül dolgozik, ahogyan Viki. „Színházban mindenki színész, a vezetők is, ő viszont valamiféle nagyszerű – nem is alázattal, hiszen abban is van valami gőg, hanem – természetességgel, magától értődően csinálja, viszi, szolgálja egy remek alkotóműhely ügyeit. Emiatt az ember kicsit zavarban is van a társaságában” – mondja az Örkény Színház igazgatója.

Afféle közös képviselő
Vikit sokan a nyugalmáért és a higgadtságáért is tisztelik – holott manapság a színházi színtér résztvevőinek igencsak lenne okuk idegeskedésre a szektort sújtó anyagi gondok miatt. „Kell egy jó könyvelő, hogy ha szükséges, át tudjunk csoportosítani pénzeket. És persze az is kell, hogy az egész fejben legyen” – magyarázza egyszerűen, hogyan tudták átélni például a pandémiát, amiben ugyan kaptak bérletidíj- és bérkedvezményt, de sokszor később jöttek a támogatások, mint hogy fizetniük kellett. Munkatársai nem is értik, hogyan képes mindent fejben tartani, és minden apró mozzanatra, részletre emlékezni a ház működtetése és a program összeállítása közben.

„Laza föderatív kapcsolódásom van a házban dolgozó csapatokkal, a napi életükbe nem szólunk bele, például nem mi írjuk nekik a pályázatokat, hiszen mindnek van már saját menedzsere. Mi vagyunk a házmester, vagy afféle közös képviselő, akihez az ügyes-bajos dolgaikkal fordulhatnak, így például, ha a saját helyükön játszanak, szokták kérni, hogy mi is reklámozzuk az adott előadást. De ha csak egy létra kell egy társulatnak a próbán, akkor is nálunk kopogtat” – magyarázza Viki.

Viki láthatóan több százmilliós éves büdzsét kezel, ami mögött az van, hogy az összes jegyeladás a Füge ernyőszervezeten megy keresztül, azoké is, amelyek nem a Jurányiban zajlanak, hanem más játszóhelyeken. Mivel ugyanis a szakma már megtanulta, hogy biztonságosan kezelik a pénzt, bonyolító szervezetnek gyakran bevonják őket azok a színházak is, amelyeknek nincs például önálló jegyértékesítési rendszerük. Viki szerint ez csalóka is kívülről nézve, és ezek a nagy források, bevételek sokszor hamis képet festenek a gazdálkodásukról. Egészen halkan, kuncogva megjegyzi: „Közben meg előfordul, hogy nincs pénzünk izzóra a Jurányiban.”

Legek a Jurányiban

A legrégebben futó előadás:

A férfiak szexuális világa

A legtöbb díjat kapott előadás:

Egy őrült naplója

A legtöbbet fellépő színész:
Stefanovics Angéla

Szülői értekezlet, Művház, Árpád-ház, Vojáger, Csáó, 40! avagy Véges élet, A Pitbull cselekedetei, Tótferi

A legtöbb előadásával debütált rendező:
Pass Andrea

A Jelentéktelen, Kő, papír, olló, A Vezér, Napraforgó, Bebújós, Újvilág

+2 szubjektív
Ilda kedvence:

Megyek utánad

A legvá­gyottabb előadás:
(a covid közbejött):

Az örökség