Gasztroforradalom À la Molnárbé

„A jó irányú fejlődés már megindult némely területen magától is. Így például – a termelőknek köszönhetően – ismét vannak világszínvonalú magyar borok. Ez biztató és elgondolkoztató is egyben: borászat igen, gasztronómia nem? Miért hiányoznak a borászokhoz hasonló megszállottak a szakács szakmában? Miért van az, hogy itt kivételnek számítanak a magasan képzettek, a szakmájuk fejlődését követők és azok, akik a hagyományosat jó ízléssel, egészségesen gondolják újra?”

(Molnár B. Tamás – Bittera Dóra: Lesz-e új magyar gasztronómia? Magyar Nemzet Magazin, 2000. november 11. szombat)

„A családom egy része erdélyi, hatéves koromban jártam kint először és 18 éves koromig majdnem minden évben kiutaztam” – mondja Molnár B. Tamás szülőházától és otthonától nem messze, a legendás I. kerületi Isolabellában ülve. Aztán a blogján, a Bűvös Szakácson évekkel ezelőtt megjelent írását ajánlja, hogy el tudjam képzelni azokat az erdélyi nyarakat.
„A szomszédban akkoriban Lukács Sanyi nyulakat tartott, és gyakran átjött lekaszálni a kertet. Ilyenkor nyulat is hozott ajándékba, amit a lányok kirántottak vagy vadasfélét főztek belőle. A legjobb mégis az volt, amikor tejszínes-gombásan készült, pont úgy, ahogy a csirkét is csinálták” – írja a Mici nyula csirkéből című, természetesen recepttel kiegészített bejegyzésben. Tamás csak felnőtt fejjel jött rá, hogy Mici néni egyik-másik receptje, ahogy ez is, felvette a versenyt a Michelin-csillagos konyhák receptjeivel.

Hogy későbbi eredményeit megértsük, tudnunk kell: Erdélyben a magyar gyerek megtanult patakban pisztrángot és rákot fogni, a fogást frissen elkészíteni, háznál nyulat, baromfit vágni, a kertben fekete ribizlit, az erdőben áfonyát és gombát gyűjteni, kovászolni, savanyítani, ordát készíteni, megtanulta, milyen a jó házi konyha és az igazi vendégszeretet. Gimnazistakorában már nagy főzéseket tartott otthon barátaival – függetlenül attól, hogy családjában egyetlen vendáglátós sem akadt, és igazán őt sem ez, hanem a szociológia, a történelem és a filozófia érdekelte.
„A 70-es években találkoztuk először, mit tesz isten, főzés volt akkor is” – veszi át a szót a budai presszóban Bittera Dóra. A kamasz lány épp arra érkezett meg a Szilágyi Dezső térre, hogy a házigazda az ablakból az utcára pöckölte a gondosan csokorba kötött fűszernövényeket, mondván, az ízesítésre a továbbiakban már nincs szükség. „Burgundi marhát készített. Nem lehetett kapni, de bennfentes lévén szerzett alapanyagokat. Egy napig állt brandyben a hús, majd alaplével, vörösborral főzte meg. A második fogást én csinálhattam, a Gundel-palacsintát” – mosolyog Dóra, és felidézi az egy egész napig készülő sörben sült csülköt is. „Nagy főzőpartik voltak nagy okoskodásokkal.”

Tamás gyereknek is karakteres és szókimondó lehetett, legalábbis miután 1972. március 15–én, a Forradalmi Ifjúsági Napokon gimnazisták tucatjai tiltakoztak a rendszer ellen, utólag őt vették elő a hatóságok mint felbujtót. A tüntetés után egy évvel rendőrhatósági felügyelet alá helyezték – akkortól tíz évig nem kaphatott kék, vagyis nyugati útlevelet, és egy éven át nem mehetett otthonától néhány utcánál távolabb, amibe az iskola is épp csak belefért.

„Magából fizikus lesz” – mondta neki Cecó őrnagy, a kihallgatótiszt, és lapátolást imitálva utalt rá, hogy Tamás legfeljebb fizikai munkás státuszáig viszi. „Voltak zenei előtanulmányaim, gyerekkoromban állandóan zenéltem. Akkor már látszott, hogy olyan pályát kell választanom, ahol nem nyúlnak utánam.” Felvették a konzervatóriumba, majd a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemre, másodéves volt, amikor útlevelet kapott. Aznap kiköltözött Berlinbe.

Nyugat
„1983. Berlin-West. A Genthiner Strassén tizennyolcan laktak egy háromemeletes polgári villában – nevezett lakóközösségben, többen a vasfüggönyön túlról érkeztek, vagyis disszidáltak. A földszinti nagy konyhán minden nap volt közös étkezés. Kevés pénzből, egyszerű hozzávalókból kellett kihozni, mert a társaság nagy része diák, szerény lehetőségű értelmiségi vagy művész volt…” (Bűvös Szakács: Tészta à la claustrophobia)

amikor utaztunk, minket nem feltétlenül a székesegyházak érdekeltek, hanem az éttermek.