Ami a jóbarátoknak a Central Perk, a Gilmore lányoknak a Luke’s, vagy Cooper ügynöknek a Double R Diner, az a Forbes újságíróinak Az öszvér. Nekünk csak Öszi.
Hogy a szerkesztőség szívében különleges helyet foglal el az Öszi, Bagi László kollégánknak köszönhetjük. A Cseh sörök barátai Facebook-csoportban szúrta ki, hogy nyílt egy hely, ahol jó áron csapolnak cseh söröket. Az utolsó tagmondat minden szava meggyőző volt. Mikor megtudta, hogy a Bernard iránti tízéves vágyakozása teljesülhet be, ami huszonévesen egy csehországi eszperantó konferencián szerzett csúnya torokgyulladás miatt elmaradt, az Öszi azonnal kedvenc lett. És maradt.
Az élet már nem ad annyi lehetőséget, hogy a délután 3-as nyitás környékén jelentőségteljes pillantásokat váltsunk egymással a szerkesztőségben, és leugorjunk egy (és csakis egy) ihletadó Bernardra. Viszont amikor sikerül, még mindig jó. Mint egy régi barátság.
Takkra töltött elektromos Porsche, száz kilométer szabad száguldás a szerpentineken, e-hajókázás ebéd után – huszonnégy tömény óra Szardínián, ahogy a zöld világ tehetősei csinálják.
Mindenkinek megvan a maga legszebbtenger-élménye, nekem Szardínia. Amikor sok évvel ezelőtt családi nyaralásunk célpontjává tettük, ez hamar kiderült. Áthajóztunk a csizma szárán középtájról, Civitavecchiából a sziget legnagyobb kikötővárosába, Olbiába egy Mitsubishi Lancerrel, amit odaútban sajnos hátba támadott egy fékezni vonakodó helybéli motoros. Nagy baj nem történt, teátrális mammamiázásokkal kikászálódott az autó alól, mindannyian konstatáltuk, hogy elszakadt a farmerja, nekünk meg leszakadt az autó háta, össze kell eszkábálni. Egynapos csúszással csíptük csak el a sokemeletes kompot, de végre kikötöttünk, és a kékség, ami reggel és aztán egy hétig kápráztatta a szemünket, mélyen megmaradt.Semmit sem vesztett erejéből mostanra sem, amikor a Porsche sajtóútján – több európai újságíró társaságában – újra a szigeten landoltam. Ezúttal Olbia repülőterén, hogy aztán egyetlen sűrű napba beleférjen sok minden, amit a világ utazói ma megengedhetnek maguknak, ha kellően jómódúak, és kellőképpen aggódnak a bolygó jövőjéért. Táskámban ott lapult a Fenntartható hedonizmus (könyvajánló a 112. oldalon), hogy egy ötcsillagos szálloda kényelmét élvezve, egy Porsche Taycan Sport Turismo finom fogású kormányánál, majd egy napelemes jacht fedélzetén merengjek az igen jó életről és az ökológiai lábnyomomról.
Öt csillag, lazán A Costa Smeralda, vagyis a Smaragdpart a sziget északkeleti csücskén szűk egyórányi vezetésre van Olbiától. A gyönyörű öblök régóta a luxushotelek és privát villák, golfpályák, jachtkikötők, elegáns éttermek helye, euró- és dollármilliárdosok földközi-tengeri bázisa. Az ötcsillagos CPH Pevero a partszakasz központi városkájában, Porto Cervo dombján fekszik, vagy inkább nyúlik el egy hatalmas parkban. Teraszos kialakítás, éttermek, vízesés, öt medence. Utóbbiakat sziklafalak, csobogók, burjánzó bokrok tagolják, és teszik lényegesen intimebbé egy all inclusive pool paradicsomtól, a személyzet meg gondoskodik róla – leginkább nem csinál úgy, mintha folyton körülötted tüsténkedne –, hogy bár kiváltságosnak érezd magad (napi fél-, esetleg másfél millió forintért), feszengened se kelljen.
Kedvemre bolyongok hát a kissé zegzugos villaépületben, egyre kisimultabban szemrevételezem átmeneti otthonom nemes drapériákkal, díszpárnákkal, amforákkal ékesített tágas pihenőit és tornácos folyosóit, majd a kerti úton irány a tengerpart – jöjjön az a smaragdzöld, türkiz- és búvárkék. A hotel strandja tízperces séta, de a medencetér személyzete bármikor előáll egy golfkocsival, és legurul a vendégekkel a plázsig.
A közelben kettő is van, a kisebbiket (Piccolo Pevero) kifejezetten a hotel lakói használhatják, a Grande Pevero bárki előtt nyitva áll. Itt néhány euró (egyre több forint) a napernyő és a nyugágy, és nem adnak ingyen strandtörölközőt, de a lényeg, a víz, pont ugyanolyan. Annyira megnyugtató, hogy egy pillanatra még az olaszok örökifjú exvezérével is empatikussá válok: hát hogyne szeretné Silvio Berlusconi is éppen errefelé legeltetni a tájon – és alkalmi útitársain – a szemét?
Elektromos sportkombik Másnap a szálloda reggelije külön fejezetet is megérne, de az igazi attrakció csak utána következik: tessék választani egy Porsche Taycant, útvonal betáplálva, délben találkozunk. Vannak az életben feszítőbb helyzetek is, de azért ez sem könnyű, a Taycan Sport Turismo öt változata, a sima, a 4S, a GTS, a Turbo és a Turbo S sorakozik a hotel parkolójában, mindegyikből több darab, tűzpirosak, fehérek, egy halványkék és egy kifejezetten nőket célzó árnyalat, valahol a levendula és a mályva között (nem ezt kérem). Már a látványuk is lenyűgöző, igaz, csomagban szemlélve kicsit döccen a zéró karbon – kicsi lábnyom koncepció. Inkább nem kezdem el kiszámolni, hogy mekkora környezeti terhelést is jelentett a tucatnyi Porschét, hozzá két, nagy teljesítményű villámtöltőt kamionokkal, majd komppal Németországból Szardíniára szállítani, hiszen a lényeg a hosszú távú haszon és üzenet: hátha többen megismerik ezeket az autókat azok közül, akik meg is tudják fizetni őket, és netán lecserélik benzinfaló terepjáróikat.
A három évvel ezelőtt piacra dobott első tisztán elektromos Porsche óta a Taycanok népes családdá bővültek. Három karosszériaváltozatban (Taycan, Cross Turismo és immár Sport Turismo) és hét teljesítményszinten (408 és 761 lóerő között) kaphatók, 87–188 ezer euróért. Aki csak azért nem vett még belőlük, mert az rögzült, hogy hosszú távra kockázatos velük elindulni, annak jó hír, hogy egyes Taycanok (a GTS például) már az ötszáz kilométeres hatótávot is átlépik (hivatalosan 504), de országúton, autópályán 400 kilométert a többiek is elgurulnak, ez már nem akkora kompromisszum a benzines, dízeles riválisokhoz képest.
A tapasztalt autós kollégák tanácsára nem a legerősebb sportkombik felé indulok, lévén ez az első találkozásom villanyautóval is, Porschéval is – azt mondják, a turbó Taycanok már-már ijesztően gyorsulnak. Maradok a 4S-nél, ebben is legalább 435 ló húz, a gázpedál egy pislogásnyi pöccintésére fel is szaladok százig, jön a magabiztosság, hogy előzésnél, kereszteződésben kikanyarodásnál bárkit legyorsulok, minek tétovázni.
A kacskaringók azért segítenek visszavenni a lendületből, cserébe lehet bámulni a tájat – Palau fölött, a hegyoldalban megállva, egyszerre látni Korzikát és a csodálatos Maddalena-szigeteket, például a lakatlan Spargit –, vagy csak élvezni, ahogy a Porsche mérnökeinek hála, az autó szinte magától veszi a kanyarokat. Nem arra találták ki, de ebben az autóban még toporogni is élvezet lehet, a belső felszereltség is parádés: a beépített alkalmazások közül ugyan sajnálom, hogy a Spotifyt nem érem el, ezért a helyi rádió sercegő slágereire suhanok, illetve hogy az én autómban éppen nincs az a spéci napfénytető, amit mindenféle mintázatok szerint lehet átlátszóra vagy opálosra kapcsolgatni, szabályozva a fénymennyiséget.
De mindez nem sokat von le az élményből, amit a csapat kábé minden tagja – más-másképpen konfigurált Porschékban – átél, és amit aztán az ebédnél, már újra Porto Cervóban, fent a hegyen, pazar panorámával medencékre, tengerre, sirályokra, jól ki is lehet cserélni. Beszélünk gyorsulásról, fékerőről, végsebességről, tisztára, mint nyolcévesen autóskártyázás közben.
Napelemmel hajózni A desszert egy elektromos jachtozás, mert igen, már ilyen is van, az elektromobilitás nem csak a szárazföldön próbál híveket és vásárlókat megnyerni. A Greenline 40 egy szlovén gyártmányú, tizenkét méter hosszú napelemes-akkumulátoros hajó, belül két kabinnal, szalonnal, konyhával, zuhanyozóval, vécével – nem nagy, de egy négyfős családnak aludni is több mint kényelmes, pár órára kihajózni nagyobb társasággal is ideális.
És mialatt öbölből öbölbe csordogálunk (tipikusan 10 kilométeres sebességgel), igazán zöldnek érezhetjük magunkat – a megszokott több kanna üzemanyag elégetése helyett kibocsátásunk konkrétan nulla, kisebb kiruccanásoknál az áramfogyasztásunk se több, a napelemek elég energiát adnak. Ami némiképp elgondolkodtató, az kishajónk ára: a 600 ezer euróból (240 millió forint) akár öt Taycan is kijöhet. Tessék választani.
Talán az ütött gyomron, ahogy azon a poszteren mosolygott. Vagy az, hogy azt a besárgult posztert mintha épp az én pillantásom mentette volna meg a teljes megsemmisüléstől. Ráadásul az üveg alatt volt egy döglött molylepke is. Hogy került oda? Mikor? Az előző pillanatban? Tavaly? Vagy már hatvan éve, 1962-ben, amikor annak az akkoriban szenzációs színdarabnak a reklámozásához elkészítették? Az egész kép […]
Őrültség a magyar cipőipar romjain cipőgyárat nyitni? Nem, de nem is annyira egyszerű. Gondi Sándor és Tóth Máté, a tiszaföldvári GT Sportcipő Manufaktúra két fiatal alapítója nagy fába vágta a fejszéjét az olcsó importtal telített piacon, de nulláról felépített márkájukkal és tiszta bőr sportcipőikkel jól veszik a kanyarokat. Évente tízezer pár cipőt gyártanak, és az utóbbi hat évben a korábban őket kigúnyolók véleménye is megváltozott.
Nyugat-Európában egy élvezetes, hosszabb túrázáshoz már szinte alapkellék az ebike, és lassan elér Magyarországra is a hájp. Legalábbis a Balaton-felvidékre, ahol egy kisebb síoktatóbanda gondolt egyet, és jól bevásárolt elektromos kerékpárokból. Egyrészt bérbe adják őket egy- vagy többnapos tekerésekhez, másrészt vezetett túrákra viszik velük az aktív kikapcsolódásra vágyókat, például a Tihanyi-félszigetre vagy a dimbes-dombos Káli-medencébe. A Balaton Bike Tour – télen ismert nevén a Sítanoda – sztorija.