Első, második, harmadik
Pagare, pagare! Gyakran hangzott el az olasz ige a Déli pályaudvar környékén az 1860-as évek végén. A vasútállomás építkezésén dolgozó olasz munkások ezekkel a szavakkal próbálták magukhoz csábítani a környéken élő borkereskedő meseszép lányát, Strebek Erzsébetet, hogy fizetségért cserébe néhány percet tartózkodhassanak a közelében. Erzsébet azonban nemcsak csinos, hanem talpraesett és határozott nő is volt, és a következő néhány évtizedben Auguszt Eleknek, az Auguszt cukrászda alapítójának feleségeként rengeteg alkalma volt rá, hogy mindkettőt bizonyítsa.

Elek és Erzsébet a lány sógorának tulajdonában lévő, Fő utcai Friedl cukrászdában ismerkedtek meg. A mesterlevelét éppen megszerző fiatal felvidéki cukrász az Ipoly melletti Inámban született, egy kántortanító hetedik fiaként. Az akkori szokásoknak megfelelően hosszú, tanulással töltött vándorút után került Budára, épp Strebekék cukrászdájába, a Friedlbe. 1870-ben házasodtak össze, egy évvel azután, hogy Elek a budai városi tanácstól engedélyt kapott rá, hogy a túlnyomóan német ajkúak és főként kisiparosok által lakott Tabánban „czukrászatot” nyisson – előbb a mai Dózsa György téren, majd a 70-es évek végén valamelyest feljebb, az Attila út 24. szám alatt, a Déryné Bisztró helyén. A család az emeleti lakásba költözött be, a földszint pedig egészen a második világháborúig adott otthont a később ikonikussá váló cukrászdának.
A házaspárnak négy gyereke született, de nekik apjukról csak kevés emlékük maradt, még egészen kicsik voltak, amikor Auguszt Elek 1881-ben agyvérzésben meghalt. Bár Erzsébetnek nem volt cukrászképesítése, az akkori törvények lehetővé tették, hogy az özvegy folytathassa az üzletet. Az első évtizedben egy-két segéddel dolgozott, 1899-re pedig már három ember állt nála állandó alkalmazásban. Irányítása alatt a cukrászda lassan, de biztosan fejlődött, az igazi felvirágzás viszont akkor jött el, amikor az elsőszülött fiú, a szintén cukrásznak tanuló Auguszt E. József is beszállt az üzlet életébe.

A családi visszaemlékezések szerint József innovatív és szorgalmas cukrász volt – annak ellenére, hogy ha a szívére hallgat, alighanem szobrász lesz belőle. Még húszéves sem volt, amikor katonakorában parancsnokáról készített egy mellszobrot, és feldolgozta a kunok által elrabolt magyar lányt felszabadító Szent László mondáját is – cukorból. Utóbbival elismerő oklevelet kapott az 1896-os Ezredéves Országos Kiállításon, és a kétlovas szoborcsoportot mintázó cukoralkotás más miatt sem kopott ki az Auguszt család kollektív emlékezetéből. Az alélt magyar lány megformálására József jó érzékkel azt a pillanatot választotta, amikor édesanyja elszaladt a cukrászdából, hogy elintézzen valamit. Mire visszajött, a fiát a konyhaasztal tetején félig ülő, félig fekvő cselédlány mellett találta, és csak nehezen volt hajlandó elhinni, hogy a lány csupán hosszas rábeszélés után állt kötélnek, hogy modellt álljon.

József szobrászat iránti tehetsége ellenére Erzsébet ragaszkodott hozzá, hogy fia először rendes szakmát szerezzen, és csak utána vágjon bele a művészetekbe. A határozott anyai elképzelés pedig oda vezetett, hogy a fiú a huszadik század egyik legkiemelkedőbb magyar cukrászává és az iparág egyik legfőbb fejlesztőjévé vált. Józsefnek a második világháború után még arra is maradt ereje, hogy segítse fiát, Elemért a cukrászda újraépítésében. 1948-ban halt meg, így már nem élte meg az akkor több mint nyolcvanéves cukrászat államosítását.

Elemér már az a felmenő, akiről a mostani cukrászdákat vezető Augusztoknak rengeteg emlékük van. Fia, Auguszt József családja a Fény utcai piacnál lévő, míg lánya, Olga és családtagjai a Sasadi úti, a belvárosi Kossuth Lajos utcai, illetve a Nemzeti Múzeum kertjében nemrég nyílt Geraldine cukrászdában folytatják a hagyományt. Elemér már apjánál tudatosabban építette pályáját. Éveket dolgozott budapesti, lisszaboni és londoni cukrászdákban és hotelekben, mielőtt végleg hazatért volna, hogy meghonosítsa a tanultakat. Szenvedélyesen követte a külföldi trendeket – főként a svájci cukrászfolyóiratok kötötték le –, és gyakran be is emelte a neki tetsző újdonságokat, főleg a díszítésekben.

1945-ben orosz hadifogságba esett, három évig volt az Urálban. Vasúti pályát épített, gáton, rézbányában dolgozott, krumplit, cukorrépát szedett a fagyos földből, egy idő után pedig beosztották a konyhára. Egyik télen, karácsony előtt nem sokkal elhatározta, hogy bejglit csinál több száz magyar hadifogolytársának. „Összebeszéltem a magyar kenyeressel meg a német séffel, hetekkel előbb elkezdtük gyűjteni a fekete kenyeret, lisztet, faggyút és cukrot, persze nagy titokban, hogy az oroszok ne vegyék észre – meséli a 2000-es évek elején a lánya és unokája által írt Auguszt – Egy cukrászdinasztia története című könyvben. – A cukrot megpörköltem, hogy karamellízű legyen, a kenyeret elmorzsoltam egy kis faggyúval, az volt a diótöltelék. Szemre teljesen bejglinek tűnt, úgy is volt felvágva. Mindenki kapott három szeletet, csodálatos volt.”
Három évvel később tért haza menyasszonyához, Resetka Olgához, aki Auguszt-kisasszonyként, azaz felszolgálóként kezdte pályafutását, a háború végére az egyik Apponyi téri (mai Ferenciek tere) kávézó tulajdonosa lett. Még ugyanebben az évben összeházasodtak, év végén pedig a Krisztina téren újra kinyithatott a bombázások után felújított Auguszt cukrászda. A család öröme azonban nem tartott sokáig, 1951-ben, az államosítás után a cukrászda helyén Déryné néven kávézó nyílt, nyáron pedig az egész családot kitelepítették a Miskolc és Nyíregyháza közötti Taktaszadára.