Harangszóra lép az aprócska színpadra. Nyolcat kongatnak a szomszéd utca barokk templomában, a nyáresti szellő akadály nélkül libbenti hangját a kis óbudai kertbe. Talán pavlovi, ahogy emiatt felfokozott áhítattal nézzük minden mozdulatát. Ő még szerényen birizgálja gitárját. „Jól kezdődik” – mondja, és szája sarkában megbúvó mosollyal bíbelődik a kábellel. Erősítőre kapcsolja hangszerét – druszáját, egy Snétbergert. Szükség lesz az erősítőre, de nem a tisztelettudóan elhaló harangszó miatt, a kert másik végében, egy majomkenyéri terebélyességre hízott gesztenyefa mögötti kakasülőn is várják az első pengetéseket. Én a harmadik sorban fülelve, a kezemben lévő noteszbe firkálok intuíciós játékot.
Korábban, egy huszonéve mozdulatlan dunai hajón alig páran ülünk a sötétben, a füstös színpadra szinte díszletnek rendeztek be minket. Odakint a naptári tavasz jöttére fittyet hányva szállingózik a márciusi hó, idebent tévéfelvétel készül. Hatalmas gitárpengető mögül előlépve, szótlanul, zenésztársaival ül elénk. Tapsolva fogadjuk, és várunk.
Zenetáborba baktatva keresem harmadszor, gitár – a druszám – most az én hátamon. Szolfézsra igyekvő kisiskolás ügyetlenségével ismerkedem az érzéssel, a Martin súlypontjával és dimenzióival, egy-egy ajtónál rendre megakadok. Kissé izgulva teszem le a tábor Liszt tantermében, a két koncert mély tiszteletet nevelt belém. Várok.
Mindháromszor hangszerek kavalkádjának búgását képzelem magam elé. Azt a hangot, ahogy egy szimfonikus zenekar keresi az A-t – egyszerre testesíti meg az izgatott várakozást, és formálja vibráló közeggé a teret, amit csak elér.
