„Túrós-mákos házi sütit kérsz a nagymarosi piacról, vagy inkább csokitortát a Sakura cukrászdából? És mit tegyek a kávédba? Rizstejet vagy zabtejet? A zabtejet fel is tudom habosítani” – zúdítja rám András szinte zavarba ejtő kedvességét. Aztán nevetve hozzáteszi: „Na, jó, tálcát mégsem kapsz, mert a végén azt írod, hogy nálunk még a tálca is arany. Pedig csak egy sárgaréz darab az IKEA-ból.”

Pár napja utaztak haza nagymarosi házukba másik otthonukról, Baliról, és az egyik itthoni élmény, amire a legjobban vágytak, az volt, hogy sétáljanak egyet szombaton a helyi piacon. Amikor megérkezem, Eszter éppen egyéves kislányukat, Kálát szoptatja, a hatéves Mózes a szomszéd szobában játszik az unokatestvérekkel. Már ahogy a telek legmagasabb részén álló házukhoz sétálok felfelé és meg-megállok, hogy a végén ne lihegjek majd, megdöbbenek, hogy lépcsőfokról lépcsőfokra egyre szebb a kilátás. A konyhából és nappaliból pedig egyenesen a visegrádi fellegvárra és a Dunára látunk, és bár a házban tartózkodó négy gyerektől időnként rejtélyes hangok szűrődnek be a beszélgetésbe, valami megfoghatatlan nyugalom lesz úrrá rajtam Eszterék társaságában.

„Az elmúlt tizenhárom évben nem voltunk itthon egy évben hat hónapnál többet, nekem azért nincs jogsim, mert három hónapot sosem tartózkodtunk egyben Magyarországon – mondja András. – Most pedig nagyjából három hónapot töltünk itt a nyári és a téli szünetben, vagyis nem akkora változás, mintha csapot-papot itt hagynánk, felkerekednénk, és elköltöznénk a világ végére.” Több mint tíz éve járják a világot On the Spot nevű produkciójukkal, de sosem volt szándékuk, hogy elköltözzenek egy másik országba, pedig bármikor megtehették volna. Sőt, az első tíz év sűrű utazásai inkább afelé vitték őket, hogy még jobban letelepedjenek itthon – ekkor jött a Dunakanyar is az életükbe, Nagymaroson, szinte a hegytetőn vettek meg egy nyolcvanéves házat, és felújították. Tele van az otthonuk antik tömörfa bútorokkal, színes, ízléses kiegészítőkkel, és mint kiderül, én például Eszter erdélyi nagymamájának felújított biedermeier fotelében ülök a nagybányai festőiskola képei alatt.

„Nagymaros előtt azt gondoltuk, milyen jó lenne Magyarországon egy búvóhely, ahonnan nem vágyunk el annyira utazni. És aztán éppen ebből, hogy milyen jól éreztük magunkat itthon, lett Bali.” Amikor ugyanis Eszter a kislányukkal terhes lett, pánikba esett, nehogy megint olyan helyzetbe kerüljön szüléskor, mint Mózessel került. „Nagyon rossz, traumatikus élmény volt az első szülésem kórházi körülmények közt Magyarországon, ráadásul azóta eljött az a rémálom is, hogy többé nem lehet szabadon orvost választani.” Éppen Costa Ricán forgatták A hosszú élet titkai című sorozatuk egyik epizódját, amikor Eszternek beugrott: korábban, a szülés tematikájú évadukban szerepelt egy csodálatos bába Baliról. És belényilallt a felismerés: azt szeretné, ha ott születne meg a kislánya, mert ha valaki mellett biztonságban érezné magát, az Robin Lim.
Amikor 2021 tavaszán, a koronavírus-járvány kellős közepén megérkeztek, Bali teljesen más arcát mutatta, mint korábban. „Eltűnt a hatmillió turista, ezért nyugodt és kiegyensúlyozott volt, mégis megtépázott, hiszen nehéz helyzetbe kerültek az ottaniak azzal, hogy megsemmisült egy egész iparág” – mondja Eszter. „És ez a négy hónap valahogy megváltoztatta az életünket” – teszi hozzá András. 2021 júniusában megszületett Kála, és úgy volt, hogy a nyár végén hazajönnek, de olyan harmóniában és nyugalomban találták magukat, hogy átgondolták: végül is bárhonnan tudnak dolgozni. Ráadásul régi álmuk volt, hogy a fiuk egy kicsit a Green Schoolba járhasson. „Annyira neki való ez az iskola, a környezet, a tananyag, a filozófia… Mikor a tenger visszahúzódik, és csak a sziklavájatokban marad víz, állandóan ott kutakodik, és tanulmányozza a mikroorganizmusokat, nem lehet kirángatni egy ilyen apálymedencéből. Azt hiszem, így hívják ezeket a képződményeket.”

„Mózes, hogy mondod magyarul a tide poolt?” – kérdezi András a szobába jó érzékkel ebben a pillanatban besétáló fiát.
„Ezt nem tudom magyarul” – feleli Mózes, és már szalad is tovább nevetgélve.

„Emlékszem, nálunk az volt az évtized eseménye az iskolában, amikor Kovács „Kokó” István jött látogatóba. Mindenki haptákba vágta magát, én pedig iszonyú boldog voltam, hogy tízévesen interjút készíthettem vele – meséli András. – No, a Green Schoolban olyan vendégek bukkannak fel, mint Jane Goodall vagy Pan Gimun (a volt ENSZ-főtitkár, akivel egyébként még az On the Spot első évadában, 2009-ben beszélgettek az északi sarkkörön a klímaváltozásról – a szerk.). Vagy a fiunk legnagyobb örömére a Balin Snake Man néven elhíresült Ron Lilley, ő a nagybetűs kígyószakértő, aki a kígyók védelméről tanítja a gyerekeket, és arról, hogyan tudunk együtt élni velük a szigeten – ez is az oktatás része.”

Azt mondják, az már-már szimbolikus, hogy ők erős kígyóiszonnyal érkeztek meg Délkelet-Ázsiába, majd azzal szembesülve, hogy fiuk imádja a kígyókat, és kénytelenek voltak hüllőparkba járni, meg esténként a Bali hüllői című könyvet olvasgatni, rémálmaik finomodni kezdtek. És az, hogy a kígyók és az emberek miként élnek együtt Balin, mindent elmond arról, hogy mit művelt az emberiség a világgal. Miután elképesztő mennyiségű turista és expat jelent meg, egymás után tűntek el Balin a rizsföldek, kivágták a dzsungel egyre nagyobb részét, így a kígyóknak nem volt hová menniük, tehát megjelentek a házakban. „Vagyis mi vagyunk a betolakodók, és szépen meg kell tanulnunk velük együtt élni” – mondja Eszter.

Ők Ubudban laknak, ami Gianyar tartományban, a sziget középső részén fekszik, és Bali legmisztikusabb városának mondják. Távol esik a nagyon nyüzsgő, turistás déli területektől, bár ide is sokan ellátogatnak azért, hogy kipipálják a kulturális látnivalókat – a település ugyanis több száz éve a tánc, a zene, a szépművészetek központja. „Itt sokkal zártabb közösségek élnek, rendkívül komolyan veszik a hagyományaikat, szeretik és befogadják a turistákat, de ez nem befolyásolja őket abban, hogy egész életüket a tradícióik köré építsék, az ősök tiszteletétől a családi szentélyeken át a telihold-ceremóniákig. Élik a számunkra varázslatos és titokzatos életüket, és tök jól megvagyunk együtt, de egy pillanatra sincs az az illúzióm, hogy kívül-belül ismerném a kultúrájukat – mondja Eszter. – Míg délen azt hiszed, hogy minden a te kiszolgálásodra történik, itt azt érzed, hogy vendég vagy – és ez rendben is van.”

„Ubud a sziget kulturális és spirituális szíve, mi állandóan népeket, kultúrákat és vallásokat fedeztünk fel eddig is, most egy kicsit jobban elmélyedünk egy ilyenben. Ez egy hosszabb fejezet az életünkben a világ megismerésében, de attól még Magyarország az otthonunk, és bárhol is járunk a világban, az esti mese magyarul van” – mondja András. A Green School mellett egyébként a környéken van még jó pár kiemelkedő alternatív iskola, Waldorf-, Montessori- és Rudolf Steiner-iskola is – ezeket jellemzően a világ top egyetemein végzett oktatási szakemberek alapították, mert azt gondolják, hogy reformra van szükség. Teljesen más típusú oktatás kell ma már, mint amire a 20. századi intézményrendszer képes.

„Andris, most rájöttem, miért van bennem a frász, hogy érjünk vissza Balira az iskola első napjára! Mert emlékszem, nekem mennyire kiábrándító volt az iskola, és ugyan tudom, hogy ez a Green School, és már egy éve ide jár oviba a fiunk, és nyilván nem lesz semmi gond, ha most pár napot késik, mégis bennem van a drukk, nehogy valami rossz történjen vele.”

„Akkor nem kell zaklatnom a KLM-et, hogy tegye korábbra a jegyünket?”
„De, azért csak zaklasd.”

Mózes édesanyjának és édesapjának szélsőségesen eltérő iskolai élményei voltak, pedig mindketten Budapesten tanultak. Eszter az állami oktatás minden sötét bugyrát bejárta, András lubickolt az elfogadásban és szeretetben. „Én végigszenvedtem magam a leghülyébb iskolákon, egyszer meg is buktam, mert sok időt töltöttem filmforgatáson, és nem jártam be matekórára, a tanár meg utált emiatt. Mindig humán beállítottságú voltam, így azokat a tárgyakat kiráztam a kisujjamból, közben a reál tárgyakon sosem akartam dolgozni, mert nem voltak olyan tanáraim, akik felkeltették volna az érdeklődésemet. Mindent a terror és a kérdéseket tilos feltenni szemlélet uralt. Sokat költöztünk a szüleimmel a 90-es években, sok iskola miliőjét megtapasztalhattam, és nagy csalódás volt a drámatagozat is, egyáltalán nem inspirált” – emlékszik vissza Eszter.

Ő 1990-ben, alig tízévesen költözött Budapestre a családjával Kolozsvárról, és ahogy András emlékezteti, azért az iskolákban, ahová járt, sokszor románozással is bántották. „Persze, az a 90-es évek Magyarországa volt – mondja Eszter. – Év elején mindig pár napig tudtam csak lelkes maradni, mert pillanatok alatt kiábrándultam, miután jött valami rossz mondat vagy kézre koppintás. Folyton azt vártam, hogy legyen vége a tanításnak és a tanévnek, annak ellenére, hogy karakán, magamnak mindent kijáró gyerek voltam.”

Ezzel szemben Andrást, aki a Bem rakparton nőtt fel, és a Batthyány utcai iskolába iratták be szülei, szerették az iskolában, mind a négy testvérével együtt. Aztán csak kiderül, hogy azért ő is az iskola Montessori osztályába járt, majd az alapítványi Közgazdasági Politechnikumba. Ott aztán kinyílt a világ, Anda „Csocsi” Tamás és Pálos György filmtörténeti óráin és az iskolai videóstúdióban teljesen szabadjára engedhették kreativitásukat a diákok. Interjúsorozatot készítettek, aminek plakáton terjesztették a hírét, sőt a nagyszünetben a nézettséget is mérték – vagyis belekóstoltak mindenbe a gyártástól a marketingig. „És a tanárainkkal mindent megbeszélhettünk, a nem létező nőügyeinket is. Még a hétvégét is az iskolában töltöttem. A  dzsessz­dobos matektanárommal koncertet tartottunk, és mellesleg a másodfokú egyenletet is megértette velünk.”

„Na, mutass már be engem egyszer egy jó fej matektanárnak, hogy leküzdjem a matektanár-traumámat” – vág közbe Eszter.
„Rendben, és sajnálom.”

Elképesztő élmény volt mindkettőjüknek, amikor először körbesétáltak a Green Schoolban. A filozófiát ismerték ugyan, azt, hogy minden a természet védelméről és az azzal való együttélésről szól, és tudták például, hogy projektalapon tanítanak – persze drágán, ezért kevesen tudják odajáratni a gyerekeiket –, de elképedtek a látványon.

„Az iskola egy dzsungel hatalmas részét foglalja el, rizsföldek, tehenek, disznók tartoznak hozzá, és ezekről egy-egy gyerekcsapat gondoskodik. Képzeld el, hogy minden osztályterem egy bambusz­építmény, és nincsenek körbezárt falai. Mint egy Harry Potter-bambuszbirodalom! Nem akartuk elhinni, hogy ilyen is lehet egy iskola. Ha belegondolsz, ez is azt jelképezi, hogy nem állítanak meg semmit, sem a gondolkodást, sem a kreativitást – és nyilván azt is, hogy ennyire együtt élnek a természettel. Közben az egész egyáltalán nincs túlspilázva, nincs benne semmi előkelő, semmi pompázatos, újgazdag vagy csillogó. Komposztvécét használnak, nem húzzák le vízzel, és a gyerekek hetente egyszer sárveremben tapicskolhatnak kedvükre, ez is része az órarendnek. Így aztán a fiunk ruhái elképesztő állapotban érnek haza, de nem baj” – mosolyognak.

Az On the Spot dokumentumfilmek jelentős részét amúgy is Ázsiában forgatták, csak akkor Budapestről szelték át a világot. „Most jó, hogy azon a féltekén lakunk, a következő sorozatunkhoz jó pár témát ott dolgozunk fel. Az első gyerekünkkel mindig Magyarországról repültünk nagyon messzire, most próbáljuk kisebb utazásokkal, okosabban” – mondják, és bár az új évad terve és a megrendelő kiléte még üzleti titok, annyit elárulnak, hogy a téma organikusan kapcsolódik a mostani életükhöz.

„Ha Balin élsz, olyan részén vagy a világnak, ahol sok mindent nem tudsz már figyelmen kívül hagyni. Ha valamivel nem törődsz, azt egy pillanat alatt megeszi a buja természet. Amikor hazajövünk, itt minden tisztának tűnik Indonéziához képest – holott ugyanannyi műanyagot használunk, csak itt eltüntetjük. Ott viszont folyton az arcodba van nyomva, hozza az óceán a hatalmas mennyiségű műanyagot. Elmész a világ utolsó érintetlennek hitt részére, és azt látod, hogy minden zegzugában ott vagyunk, és tönkretesszük. Ez akár cselekvésre is sarkallhatja az embert – mondják. – Rengeteg inspiráló figurával találkozunk itt a világ minden tájáról, mindenki szeretne tenni valamit, mert fontosnak gondolja a fenntarthatóságot, és hogy környezettudatosan éljen.” Ubud környékét ilyen szempontból Manhattanhez hasonlítják. „Van benne valami a New York-i kreatív nyüzsgésből és a kapcsolati hálóból, de már a pénz és a siker állandó hajszolása nélkül. Például odaviszi az édesanyját a New York-i pszichoanalitikus, hogy méltósággal töltse az utolsó éveit, de a Yahoo CEO-ja is ott töltődik.”

Ubudban a helyiek földjein, az ő házaik mögött vannak a nyugatiak házai, így a faluképet nem befolyásolja az ottlétük. Hosszú távú bérletben használhatják az ingatlant, amit Eszterék felújítottak, átalakítottak, aztán ha lejár a bérlet, a tulajdonos visszakapja a házat, hacsak nem hosszabbítják meg a szerződést (külföldi személy nem szerezhet földet a szigeten). Az iskolai szünetekben filmet forgatnak, vagy hazalátogatnak, ilyenkor kiadják az ubudi házat, azt mondják, a bérleti díjból fizetik Mózes tandíját. A Green Schoolban a tandíj évente 8–18 ezer dollár.
„Próbálunk fenntartható módon élni – mondják, és amikor rákérdezek, hogy mi történik az év nagyobb részében a nagymarosi házukkal, kiderül, hogy az sem marad üresen. Benne vannak ugyanis egy Home Exchange nevű programban, így laktak már a házban ausztrál, angol és holland vendégek is, akiknek az otthonába pedig ők költöznek be, amikor utaznak. (Pont, mint a Holiday című filmben.) A kiadásért pontokat kapnak, nem pénzt, és azokat használják fel külföldön.

Andrásék szerint érzékelhető, hogy erősödött az utóbbi egy-két évben a kivonulási hullám, részben azért, mert egyre többen gondolják úgy Európáról, hogy nem a legjobb hely a gyerekeik felnevelésére. Amerikából meg végképp sokan költöznek Balira, főként azok, akik az elmúlt két évben szinte beleőrültek a pandémia bezártságába. Délkelet-Ázsiában a szabadban vagy, ott van az ég a fejed fölött, Bali most tervezi bejelenteni, hogy digitális nomádoknak ötéves vízumot ad, ráadásul adómentességgel. A sziget az első számú hashtag az Instán, bármilyen felmérésben, ahol azt kérdezik, hová költöznél a legszívesebben, a top háromban szerepel.

„Ez nekünk picit ijesztő is. Az biztos, hogy felbolydult a világ, Amerikában hetente halnak meg gyerekek iskolai lövöldözésekben, közben Romániában jódtablettát osztanak az atombombától tartva – mint valami rossz katasztrófafilm. Közben mindenütt ideológiai zsákutcák vannak, mi meg tényleg egyszerre vagyunk rosszul a cancel culture-től és a transzfóbiától – mondja András. – Ilyen távolságból és főleg a természet közelségéből pedig még gyorsabban megundorodik az ember a végletekig lebutított, gátlástalan politikai üzenetektől.”

Most utólag, az elhúzódó háború és az egyre nehezebb európai gazdasági helyzet láttán már felmerül bennük, lehet, hogy tulajdonképpen ők is elmenekültek valami elől. „Pedig még mindig abban bízunk, hogy a mi életünkben erre nem lesz szükség, eleget menekültek az őseink. Egyébként pedig a világ legfiatalabb földképződményén élünk épp, Indonézia tele van aktív vulkánnal, az egész országot átszeli egy tűzgyűrű (Ring of Fire), ahol a legtöbb tektonikus lemezütközés zajlik. Ki tudja, melyik nap ébredünk majd földrengésre! És akkor menekülhet mindenki tovább.”

A korábbi On the Spot dokumentumfilmek egy része éppen arra világított rá, hogyan tette tönkre a Földet az ember a túlzott fogyasztással. Azt mondják, a balinézek szerencsére csökönyösebb, összetartóbb nép az átlagnál, és talán ez menti meg őket attól, hogy úgy járjanak, mint például az amazóniaiak. Egy korábbi filmjükből is kiderül, hogy miután a dél-amerikai törzsekhez megérkezett a tartósított, feldolgozott élelmiszer, amivel a korábbi generációk nem találkoztak, megjelentek náluk a civilizációs betegségek, az elhízás, a cukorbetegség, és kezdték elhagyni ősi életformájukat és tradícióikat. Nem vadásztak többé, beköltöztek a városokba, ahol pedig lenézték a kultúrájukat, megalázták őket. „Ezt láttuk például Afrikában vagy Francia Guyanán is, ahol az olcsó kábítószerek vagy az alkohol vetett véget a törzsnek” – mondja András.

Balin szerencsére nagyon fontos a helyieknek, hogy továbbvigyék őseik szokásait és vallását, minden egyes fában, levélben, vulkánban jelentőséget látnak – ezt az erős hálót nem sikerült szétszakítani, hiába jött mindenféle hatás. Voltak párszor jávai fennhatóság alatt, de a holland gyarmatosítók sosem voltak képesek olyan stabil hatalmat kiépíteni maguknak, mint Indonézia más részein. A 19. században négyezer balinéz harcos menetelt a halálba a betolakodók elleni harcban, ezután a holland kormányzók kevéssé szóltak bele a sziget életébe, hagyták, hogy vallás és kultúra dolgában a helyi ellenőrzés érvényesüljön. „Sokat elárul, hogy a királyi család öngyilkos rituáléban nyírta ki magát szégyenében, hogy őket egy idegen és illetlen kultúra leigázza” – mondja Eszter.

Azért is nevezik Balit az istenek szigetének, mert a gazdag, vulkanikus termőföldeken akár évente ötször is megtermett a rizs – egészen addig, amíg meg nem jelentek itt is a növényvédőszerek és a módosított rizsfajták. „Sok száz éven át minden pórusát ismerték a földnek, az időjárást, és elég volt két generáció, hogy ez a tudás eltűnjön – mondja Eszter. – Én erdélyi vagyok, és azt éreztem, hogy nálunk is erősebb volt a kötődés a földhöz, mint például Magyarországon, nem volt annyira elvágva az a kontinuum. Balin most messziről jött emberek tanítják újra, hogyan kell ezek nélkül a szerek nélkül ismét termővé tenni a földet, amit ők nagyon jól tudtak, csak mára elfelejtették. Mi is pár ilyen inspiráló történeten dolgozunk most.”

Vagyis ismét az életükből, az őket éppen megfogó jelenségekből merítenek ötletet a filmjeikhez, ahogyan sokszor korábban is. „Ahogy fejlődött az életünk, úgy változott az érdeklődésünk szakmailag is, és ez sok örömöt ad. Azzal foglalkozhatunk, ami éppen izgat bennünket” – mondja Eszter. Szerinte valamennyire a családi életük is a szakmai megtartó erő, részben ennek köszönhető, hogy nem égtek ki. Azt mondják, ebben például Kepes András is útmutató volt a számukra.

„Kepes is normális maradt” – mondja András.
„Inkább mondjuk, hogy ő normális maradt, rólunk állapítsa majd meg más, hogy mi azok maradtunk-e!”

„Megmaradtak normális, okos embereknek – mondja róluk Kepes András (aki természetesen nem olvasta az előző sorokat). – Nagy kedvenceim a televíziós szakmában, egyetlen hibájuk van: nem az én tanítványaim voltak, nem tudok velük büszkélkedni.” Szerinte a dokumentumfilmes műfaj, mint például az On the Spot is, sosem jut el olyan széles közönséghez, mint a celebműsorok, de nem is ez a célja. „Ellentétben az úgynevezett influenszerekkel, ők az értékrendjükkel gyakorolnak hatást a nézőikre, sokkal mélyebbet és hosszan tartóbbat.”

Kepes András szerint a közönség előtt zajló szakmákban két alapvető hozzáállás létezik. Az egyik, ahol a siker érdekében igyekeznek kitalálni, mire vevő a közönség, a másik, ahol a műfaj csak eszköz, a cél pedig az, hogy a művész megértse és megmutassa a világot, miközben abban reménykedik, hogy ha ezt elég izgalmasan teszi, majd másokat is érdekelni fog. „Eszter és Andris is ehhez a második kategóriához tartozik, amit én a szó nemes értelmében amatőrnek nevezek, vagyis kedvtelésből űzik a szakmát, miközben profi szintre emelik. Én is valami hasonlóra törekedtem, de ők ezt a műfajt továbbfejlesztették, sőt életmóddá tették. Együtt utazik a család, viszik a gyerekeket, én ilyen példát nemzetközi méretekben sem ismerek.”

Attól, hogy András és Eszter maguk kezelik a kamerát, sokkal intimebb lesz a forgatás hangulata, mintha stábbal utaznának. „Én is készítettem néhány filmet egyedül. Érdekes helyzet volt, amikor az idős amazonasi indiánnal, aki életében nem járt étteremben, úgy vacsoráztunk Cayenne-ben, hogy az egyik kezemben tartottam a kamerát, a másikkal meg a rizst szervíroztam neki. A két kamera sokoldalúbb technikai lehetőségeket kínál, amit Eszter és Andris nagyszerűen ki is használ.”

Az On the Spot indulásakor egyedi színfoltnak számított, hogy Eszter és András maguk is fel-felbukkannak a dokumentumfilmekben, időnként személyesen szólnak a nézőkhöz, benyomásokat fogalmaznak meg, afféle műsorvezetői szerepet vesznek fel. „Mindig azon múlt a jelenlétünk, hogy mennyire éreztük magunkat a történet szerves részének. Például amikor a 9 hónap alatt a Föld körül című sorozatot forgattuk, Eszter hasa egyre gömbölyödött, miközben eljutottunk a szír menekülttáborból a Gázai övezeten és Mexikón át Baliig – egyértelmű volt, hogy éppen azért csináljuk ezt a sorozatot a születésről, mert most ebben vagyunk benne. A Diktátorok gyermekei szériába viszont, ami külföldre is készült, egyértelműen nem kellettünk, csak díszlet lettünk volna.”

„A hosszú élet titkaiban például alig szerepelünk” – mondja András.
„Szerintem meg túl sokat.”

Amikor elkezdtek filmes világvásárokra járni, akkor látták be először, hogy háttérbe kell vonulniuk a dokumentumfilmjeikben, a nemzetközi piacon elég ritka, hogy a készítő felbukkan a filmben. Amikor a köztévék éves mustrájára, az Input Fesztiválra beválogatták mérföldkőnek számító gázai produkciójukat, többen kérdezték tőlük: jó, jó, de mit kerestek benne? Itthon meg azt kérték rajtuk számon, hogy miért nem szerepelnek többet a filmben. De élvezik, hogy ebben is szabadon játszhatnak, nem merevedik rájuk egy szerep, nem kell mindig nekik kalauzolniuk a nézőt.

Közös karrierjüket még a főiskolán, két kis kézi kamerával kezdték, megszeppenve a lehetőségtől, hogy beengedték őket a Gázai övezetbe, ahová csak nemzetközi segélyszervezetek és nagy tévék, újságok munkatársai léphettek be. „Elszántak voltunk. Csak unásig ismételt paneleket láttunk a hírműsorokban. Ez egyébként nem sokat változott az évek alatt, sőt. Például 2015-ben Magyarországról még a CNN is csak a kukoricásban futó menekülteket mutatott, akiket a pirospozsgás német fiatalok tárt karokkal vártak aztán a határon – mindezt két percbe sűrítve, sematikusan, közhelyesen. Hát ezt a ketrecet akartuk szétrobbantani legalább a saját munkánkban. Részben tudatosan, részben a hírfogyasztó ösztönös viselkedése volt a reakciónk. Valamit nagyon szerettünk volna letenni az asztalra, ami őszinte, hiteles és belőlünk fakad. És ha azt felismered, hogy mit nem szeretnél csinálni, az már félsiker. Vagyis a szenzációhajhász kommunikációnak és tévézésnek sokat köszönhetünk, mert ahhoz képest nagyon normális hangnak hallatszottunk.”

Első, gázai dokumentumfilmjüket lényegében minden nagy tévétársaság visszautasította – a Spektrumot kivéve, amelynek az On the Spot első évada lett az első saját gyártású sorozata. „Az első pillanattól sokat segített, hogy ketten voltunk, nagyon szerettük volna ezt a filmet valahová eljuttatni, de egyetemistaként nem a megélhetésünk múlt rajta” – mondják most már. Egy tehetséges fiú és egy tehetséges lány együtt, tele kreativitással és játékossággal – még veszteni is oké volt nekik akkoriban.

„Emlékszem, hogy először telefonon beszéltünk Andrissal, és abban maradtunk, hogy a recepción leraknak egy DVD-t, hogy meg tudjam nézni a gázai anyagot, és hívom őket, ha érdekes lehet nekünk a Spektrumra. Igazából nem az anyag, hanem a személyes találkozás győzött meg arról, hogy érdemes belevágni a közös munkába – meséli Radóczy Katalin, az AMC Networks International programigazgatója. Borzasztó nagy lelkesedéssel, elhivatottsággal és kiváló szemmel találták meg azokat a történeteket, amin keresztül mindig meg tudták őrizni egyedi hangjukat. Olyan izgalmas emberi történeteket ismerhettünk meg a kamerájukon keresztül, amiknek az elkészítése korábban csak nagy stábbal volt elképzelhető. Az a látásmód, az az érzékenység, ahogy egy-egy témához nyúlnak, az az őszinte érdeklődés átmegy a nézőknek, ők is tudják, hogy itt többről van szó egy-egy történet lefilmezésénél.”

„Sok hülyeséget mondtak nekünk, például az egyik nagy csatorna szerkesztője azt kérdezte, hányadszor voltunk a Gázai övezetben. És amikor csillogó szemmel azt feleltük, hogy először, akkor jött a berögzült mondás: »gyertek vissza, ha már ötször voltatok!« Ilyen rossz mondatok láncolata egy életre elveheti a kedvedet a pályától” – mondja Eszter. Aztán a második látogatás és gázai dokumentumfilm után meg is kapták Monte-Carlóban a tévéfesztivál fődíját, amit harminc éve nem hozott el magyar riportfilm.

Eszter és András már az egyetemen állandóan zsizsegtek és nyüzsögtek, először alkotótársak voltak, aztán barátok, és csak évekkel később lettek egy pár. „Piszkálta az érdeklődésünket, hogy mit tud és akar a másik” – mondja Eszter. András pedig felidézi, amire ő már nem is emlékszik, csak az édesapja, akinek annak idején azt mondta Eszterről: „Egy ember van az osztályban, akivel vigyázni kell, mert olyan tehetséges, hogy komoly konkurencia lehet.”

„Na tessék, aztán később feleségül vettél” – vág közbe Eszter.
András még bőven a kapcsolatuk előtt, egyetemistaként megismerkedett egy lánnyal Izraelben, és megvette a repülőjegyet, hogy újra kimenjen hozzá. Csakhogy ott közben kitört a háború, és a lányt pedig besorozták, így András egy kis tanakodás után úgy döntött, akkor inkább elmegy Gázába forgatni. „Erre Eszter rávágta, hogy hát oda ő is jön – addigra már bejárta a Közel-Keletet” – mondja András Eszterről, aki már az első évfolyamon Libanonban filmezett. „Hezbollah-tagokkal készítettem interjút egy bejrúti tüntetésen, kalandos és izgalmas volt az élet már az egyetem alatt is” – mondja Eszter.

Azt mondják, egyetlen helyzet volt, amikor tényleg életveszélybe kerültek – és nem arra az esetre utalnak, amikor Egyiptomban Mubarak lemondása után az ünneplő tömeg magával ragadta őket a Tahrir téren, és Esztert mint egyetlen nőt molesztálni próbálták, hanem arra, amikor rablótámadás érte őket Bangladesben. Esztert a koromsötét éjszakában a táskája szíjánál fogva lerántotta egy autóból kinyúló kéz, és húzta vagy száz méteren át az aszfalton az autó kereke mellett, amíg ki nem tudott bújni a szíjból. Ez Dhakában elterjedt rablótámadás technika volt, nem egyszer az áldozat halálával végződött, és jellemzően kábítószerfüggő bűnözők követték el a helyi újságok rendőrségi beszámolói szerint.

Egyébként azért voltak Bangladesben, hogy az embertelen körülmények között dolgoztató ruhagyárakról forgassanak, ahol sok híres nyugati ruhamárka darabjai is készülnek. Ezek azok az épületek, amelyek némelyikében zárt lakat mögött dolgoznak az éhbérért alkalmazott munkások, így történt, hogy egy-egy tűzvészben több száz ember benn égett. A riksás történet újabb drámai fordulata volt, hogy egy ilyen gyár tulajdonosa sietett a segítségükre az utcán, naponta látogatta őket a kórházban, és végig mindenben segített, egészen amíg el nem hagyták az országot. „Könnyen lehet, hogy ő lett volna a filmünkben a főgonosz, aki végül az őrangyalunk volt” – mondják.

A balesetben tizenegy tenyérnyi bőr égett le Eszter testéről. „Másnap már forgatni akartunk, de rá kellett jönnöm, hogy nem megyünk sehová. Több mint két hetet töltöttem kórházban, traumatikus élmény volt. Később Rangos Kati, a volt színműs osztályfőnökünk megkérdezte, hogy nem jutott-e eszembe akkor abbahagyni – én meg néztem rá, hogy honnan jöhet ilyen kérdés, nem is értettem. Ez is jól mutatja, milyen tempóban dolgoztunk annak idején – mondja Eszter. – Még megvan az első évből a gyártási naptárunk.”

Vitray Tamás, az SZFE-s mesterük volt az, aki az első néhány év eszeveszett tempója után elküldte őket egy tiroli tóhoz, hogy picit higgadjanak le, és pihenjenek. „Én már nyaraltam azon a helyen korábban, így olyan helyre kerültek, ahol ismerték őket, szeretettel bántak velük” – mondja Vitray, aki szerint már másodikban látszott, hogy András és Eszter mániásan szerettek utazni. Ő egyébként Andrással találkozott először. „Még középiskolás volt, és megkeresett, hogy könyvet akar írni Albert Flóriánról, Jancsó Miklósról, Szepesi Györgyről és rólam. Hát, én még addig olyan alapos felkészülést soha nem tapasztaltam senkitől.” (A Találkozás egy fiatalemberrel – élő legendák az iskolapadban című interjúkötetet 2004-ben adta ki a Közgazdasági Politechnikum.)
Vitray azt ajánlotta Andrásnak, hogy menjen be hozzá bármikor, ha dolgozik, és kérdezősködjön nyugodtan. „Jött is, nem is kevésszer. És nagy meglepetésemre megjelent a következő évi színművészetis felvételin” – idézi fel „az élő legenda”, aki végül András miatt maradt ott még pár évig tanítani. Azt mondja, ha csak egy tehetség van egy induló évfolyamban, már érdemes, és abban az osztályban ráadásul több is volt.

A barátság hármuk közt azóta is megmaradt, és amikor épp itthon vannak, Andrásék mindig bejelentkeznek, a pár hónapos Kálát is azonnal elvitték neki megmutatni. „A kezembe is adták, bíztak bennem, mint ötszörös nagypapában. Egyszer régebben (akkor még csak hárman voltak), egy születésnapomon váratlanul megjelentek a vacsoraasztalunknál egy erdélyi utunkon, Mózes még aprócska volt a társalgáshoz, de ők hárman jelentették nekem a legkedvesebb ajándékot. Várható volt, hogy valahol ott ragadnak a világban, most meg végképp lehet jobb helyeken lenni, mint itthon, ráadásul már technikailag is abszolút megoldható.”

Eszterék mindenesetre az első időben kemény tempót diktáltak maguknak, a legdurvább évben tizennyolc epizódot forgattak, és mivel tudták, hogy az téboly lesz, beütemeztek a következő évre egy sabbaticalt – Balin. Ez 2013-ban történt, elkezdtek jógázni, letették a búvárvizsgát, nem filmeztek. „Elkezdtünk álmodni, előtte olyan hajtásban voltunk, hogy nem is álmodtunk. És a szabadságunk jó része azzal telt, hogy megbeszéltük egymással az álmainkat.”

„Akkor még azt mondtad, nagyon jó hely ez a Bali, de nagyon spirituális és nehéz” – idézi fel Eszter.
„Most is azt mondom, tényleg az.”

Azóta inkább csak digital detoxokon voltak, tudatosan nem szerveztek maguknak több alkotói szabadságot – bár gyerekeik megszületése nyilván másfajta ritmust eredményezett azért. A covid elején életük egyik legjobb útjáról jöttek haza: a fiuk megtanult síelni a Dolomitokban, aztán utazási cikket írtak egy afrikai szafariról és a Seychelle-szigetekről, majd miután hazatértek, másnap bezárt a világ.

De ők dolgoztak a pandémia alatt is, a járvány nagy hullámait szerencsére éppen kikerülték, olyan útvonalakon sikerült cirkulálniuk. Ráadásul százévesekkel forgattak, viszonylag elzárt közösségekben Costa Ricától Szardíniáig, hiszen éppen akkor készült a kék zónákról szóló széria, A hosszú élet titkai, így állandóan tesztelték magukat.

Üzleti modelljük lényege, hogy hosszú távra szponzorokat vonnak be, ezek a bevételek ma már a büdzséjük nagyjából egyharmadát adják. „A hitelesség szempontjából is fontos, hogy aki mellénk szegődik, ne egy részre vagy évadra tegye, hanem az összekapcsolódásunk szimbolizáljon valamit, hiteles márka legyen.” Például a KLM business classon repíti őket lassan tíz éve, a képalkotó technológia fejlődését pedig jól mutatja, hogy míg az első években a Nikon volt a partnerük, mára felváltotta a Samsung, és volt olyan websorozatuk, amit csak telefonnal forgattak. De jól jön az okostelefon olyan jeleneteknél is, amikor nem is használhatnak kamerát. Ilyen volt például az, amikor a Born in Auschwitz főszereplője, a magyar származású Angéla találkozhatott Ferenc pápával, és ők jelen lehettek.

Amikor ugyanis meghallották, hogy Ferenc pápa életében először Auschwitzba készül, azonnal az jutott eszükbe, hogy össze kellene hozni egy találkozót Angélával, aki ott született. Írtak a Vatikánnak, de nem kaptak választ. „Korábban megrendeltük azt a könyvet, amiben Ferenc pápa még mint Buenos Aires-i érsek beszélget Abraham Skorka rabbival, és amikor a könyvet meghozta a postás, a homlokunkra csaptunk: hát a rabbi! Ismeretlenül írtunk neki, de egy napon belül megjött a válasz, két nap múlva pedig a meghívó a pápai audienciára.

Angéla és a pápa találkozása sokkal több volt annál, mint ami a filmben látszik belőle: minden szabály semmissé vált azon a meghallgatáson, az ortodox asszony eredetileg kezet sem foghatott volna a katolikus vallás főméltóságával. A gyerekünk persze végigsikongatta az egész érseki palotát, egyszer egy apáca vette ki a kezünkből, máskor a krakkói érsek, aztán a pápához is eljutott, jól megrángatta a nyakában a keresztet” – meséli Eszter.

„És akkor kiesett a keresztből a mikrofilm a Kennedy-gyilkosságról” – vágja rá András.
„Tudod, mindig vannak ezek a konteók, hogy mi lehet a pápa keresztjében, de persze semmi ilyesmi nem történt” – nevet Eszter.

Azt, hogy hol és miről készítenek filmet, mindig ők döntik el. „Sokszor mondtunk már nemet, semmit nem csinálunk csak a pénzért, a filmjeink mindig az életünk változását követték” – mondják. A bevételeik nagyjából 55 százalékát a hazai és nemzetközi megrendelő csatornák és streamingszolgáltatók adják, harminc százalékot a szponzorok, és az utóbbi egy évben tíz százalékra ugrott az On the Spot könyvkiadói bevétele, további öt százalékot pedig nyilvános pódiumbeszélgetések és vállalati motivációs előadások hoznak.

„Tíz éve lehetett, hogy először megkerestem őket, mert úgy láttam, hogy amit a dokumentumfilmezés és tévézés terén tesznek, az egyedülálló, és érdemes lenne könyvvé alakítani a produkcióikat. Londonban, egy hangulatos kávézóban találkoztunk először, már akkor szembeötlő volt, hogy kezdő létükre mennyire profin tárgyalnak” – mondja Halmos Ádám, akinek tavaly indult Open Books kiadójánál jelentek meg az első On the Spot könyvek.
Korábban Ádámék jártak már On the Spot-forgatáson, és felesége, Tesfay Sába egyszer elvitte Eszteréket Eritreába, ahonnan származik. Az egymásra hatás olyan erős volt, hogy ma szinte szomszéd a két család Nagymaroson, jó barátok lettek. Sőt Ádámék nagylánya is eltölt egy évet a Green Schoolban.

Tavaly novemberben jött ki az első On the Spot könyv Eszter és András ajánlásával, A hosszú élet titkainak magyar kiadása Dan Buettnertől, valamint az ahhoz kapcsolódó szakácskönyv, illetve a legendás bába, Robin Lim Gyermekágy című kötete, aminek augusztusban jelenik meg a folytatása, a Várandósság. Karácsony előtt azonnal a sikerlisták elejére tört mindhárom, Ádám szerint Eszterék az arcukkal már eladják a könyveket. „A Dan Buettner-kötetnek például már volt korábbi magyar kiadása, mégsem ment jól nélkülük.”

A National Geographic-kutató könyve körbejárta az egészséges és hosszú élet hátterét a környezet, az életmód és a táplálkozás szempontjából, vagyis inkább tudományos vizsgálata az úgynevezett kék zónáknak – ezek azok a helyek, ahol lakosságarányosan a legtöbb száz éven felüli ember él –, az On the Spot filmepizódjaiban Eszter és András a szociokulturális hátteret göngyölítette fel. „Arra voltunk kíváncsiak, milyenek közelről ezek a többgenerációs családok, miként élnek együtt, milyen szociális környezet veszi körül a százéveseket. Lényegében eközben jöttünk rá, hogy Bali a mi kék zónánk.”