Talán az ütött gyomron, ahogy azon a poszteren mosolygott. Vagy az, hogy azt a besárgult posztert mintha épp az én pillantásom mentette volna meg a teljes megsemmisüléstől. Ráadásul az üveg alatt volt egy döglött molylepke is. Hogy került oda? Mikor? Az előző pillanatban? Tavaly? Vagy már hatvan éve, 1962-ben, amikor annak az akkoriban szenzációs színdarabnak a reklámozásához elkészítették? Az egész kép olyan volt amúgy, mint az a lepke. Mintha már attól darabjaira hullana, hogy rátekintek. Nem nézek oda. Nem nézek körül. Nem nézek a néni szemébe.
Vak égbolt, ez volt a címe a darabnak. Hátat fordítottam a plakátnak, de hiába, már áttükrözte magát a fejembe. A belém másolt képen madarak, szárnyuk kitárva, a dohányszín égen meg a vergődés. Verdesés, javítottam ki rögtön magam, de a gondolatokat nem lehet leállítani, köröztek, mint dögevő madarak a képen élők körül. Aztán már nem is láttam élőnek őket. Halott madarak ezek, rázkódtam össze, ráfeszülnek a végtelenre. Ott vannak a közepén, a kiterített semmiben. Az egykori élet visszáján. Éreztem a gombócot a torkomban. Gyűltek, mint a víz azokban a homokszínű felhőkben. Por hull alá mindjárt, fájdult meg a fejem. Megfullaszt, ha lélegzem! Hülyén köhögtem, a lakásban lévő furcsa szag is erősen próbára tett.
Az egyetemen több hónapon át elemeztük a darabot, volt egy régi, elég rossz felvétele a Színháztudományi Intézetnek. Színháztörténet! Remekmű! Tényleg az volt. A néni egészen megrázóan nagyszerűt alakított benne. Nem lehet feledni egy-egy hangsúlyát, a finom remegéseit. Azt az elképesztő, utánozhatatlan hangját. A rendező nem sokkal a bemutató után disszidált, a darabot levették műsorról. A szereplők is valahogy eltűntek a színről. Mi lehet velük, faggattuk annak idején a professzort. A pompás hősszerelmes rakodómunkás lett, a barátját játszó alak múzeumi teremőr. Hát a pompás primadonna? Ó, igen! A ragyogó drámai színésznő, akinek még ittak pezsgőt a topánkájából… hát igen, a dívák dívája, az ünnepelt sztár meg… Hát az a néni. Ebben a fullasztó levegőjű lakásban.
A falon bordásfal, bizony, kincsem, ma is mindennap felmászok rá, hallottam a csicsergést, meg jógaszőnyeg, bizony, aranyom, megtornáztat engem ez a kedves Emőke. Emőke kissé ferdén mosolygott, bele az egyik kamerába. A nénire valami idióta színes göncöt húztak, látszott, csak pislog ki az egyáltalán nem praktikus rojtok meg fényvisszaverő csíkok közül, mint egy, a világra épp rácsodálkozó madárfióka. Tessék megemelni a jobb lábat, kiabált a rendező, és láttam, ahogy a másik kameramannak mutogat, hogy vegyék, vegyék, mindenképp vegyék, ahogy a néni száján az erőlködés közben a nyál kicsordul.
Az ajtón ekkor esett be Miss Tornado, mögötte a barátjával, akit alig-alig lehetett, és akkor is csak pillanatokra arrébb robbantani mellőle. Direkt megmondtam, Puncikám, hogy, hadarta, mire a lány rákiabált, hogy én meg azt, hogy mások előtt ne szólíts így, ezért nem tudhattuk meg, mit mondott neki, de aztán már nem is tűnt olyan fontosnak. Mert Miss Tornado rávetette magát az egyik asszisztensre, hogy mióta az eszét tudja, rajong érte, amit senki nem értett. Kiderült, hogy az alig hatvanéves asszonyt hitte a néninek, így sikerült rögtön két embert vérig sértenie. Ja, hogy ennyire öreg? Nézett a Miss rám. Megvontam a vállam.
Itt nincs légkondi? Meg mi ez a szag, szimatolt a néni felé a lány, és valaki felnevetett. Ám aztán kínos csönd lett. Te vagy a másik színésznő, kicsikém? Hallottuk a néni hangját, és mivel a Miss még mindig gutaütötten, sápítozva állt, talán nekem kellett volna megszólalnom. De nekem gombóc volt a torkomban. Kezdjük a felvételt a nénivel, mondtam egy kellemetlen fél perc után. És a néni mesélni kezdett. Nekem szerencsém volt, mert nagyon szerettek akkoriban, kezdte. Lezsuppoltak ugyan vidékre, meg egy lepattant színészházban kellett lakjak, de legalább játszhattam. Míg a többiek, a Brumi meg a Vékás, tudjátok, és belekezdett volna a történetükbe, amit le kellett állítanom. Rajtam kívül ugyanis senkinek nem volt fogalma arról, kikről beszél, és Tornado már látványosan unatkozott, nyomogatta a telefonját. A produkció rengeteget fizetett neki azért, hogy idejött egyáltalán. Külön a posztjaiért is, amit, mivel képtelen volt helyesírási hibák meg mindenféle nem píszi megjegyzések nélkül kitenni, folyamatosan figyelnünk kellett az ügynökségnél. Most is jelzett az oldala, hogy új poszt született, gyorsan rá is néztem, és adminként azonmód töröltem is. Öregszag, fúj, olvasom, remélem, én nem leszek soha ilyen. A felvételen látott egykori nő jelent meg előttem. A ragyogó, a százwattos mosolyú. Aki akkor már negyvenéves volt, és nem, nem volt felfújva a szája, nem volt megcsinálva a melle, és nem a Maldív-szigetekről esett be nagy könyörgésre a forgatásra. Nyilván ő sem akart aztán eltemetődni vidéken. És nem akart most, százévesen ostobaságokat beszélni ostoba embereknek.
Volt egy darab, amit nagyon szerettem, mosolygott a néni a kamerába, amit amúgy már leállítottak. Homokvihar volt a címe, valami kortárs kísérleti alkotás volt, az icipici stúdióban engedték csak meg, hogy elszórakozzunk vele. A sorsunkat modellezte, ahogy nyakig eltemetve állunk. A ráncainkban por ült. Mutatta, milyen régen nem érintett meg minket igazi érzelem. Hogy némák vagyunk. Tehetetlenek. Akik se beszélni, se sírni, se nevetni nem tudnak.
Erre felkacagott a Tornado, hogy ez nagyon jó, ez igazán nagyon vicces, bár a néni úgy néz ki, mintha már vagy húsz éve halott lenne, hahaha. Neki is van porból, igaz, az valami gyógypor, arcmaszkja, meg iszapba is szokták temetni, ez egészen ugyanolyan! A néni is nevetett vele, nem voltam biztos abban, hogy tökéletesen érti, miről beszél a Miss. Mint ahogy abban sem, hogy érti, milyen szituációba keveredett. Tornado aztán locsogott még arról, hogy a néni a példaképe, de kiderült hamar, hogy összekeverte egy másik nénivel, aki még nincs is amúgy százéves, nem is magyar, és nem is színésznő, hanem mesterszakács.
Ki volt ez a bájos kislány, kérdezte a néni, amikor Tornado és az egyre butább képpel tébláboló, folyton az órát néző barátja távozott. Ez a barát már nem az a barát, az a barát már egy másik modellt szponzorál, de azért ez a barát is olyannak tűnik, aki képes a Missbe fektetni, emiatt nem aggódtunk. Arra gondoltunk, magyarázta az asszisztens, hogy keresünk valami mai hírességet, akinek rengeteg követője van, hogy így ünnepeljük a néni századik szülinapját. Hogy a mi köszöntésünket nézzék a legtöbben. Mert most ugye minden a néniről szól, és hát ugye az elmúlt hatvan évben meg semmi nem szólt a néniről, és… és…
Minden rólam szól, csillant fel a néni szeme, egészen úgy, mint annak idején a Vak égboltban, dupla tükröződés, de lehet, csak én akartam így látni. Vízkék, csodakék, de aztán rögtön korrigáltam is magam. Ábrándkék, álomkék. Butakék. Szegény néni. Jött közben az sms, hogy a Miss egészen kivan, mert nem mondták neki, hogy egy múmiával kell szerepelnie, neki egy színésznőt mondtak, ez nem tesz jót az imidzsének, a követői, akinek ő a példakép, ki fognak akadni. Ki hitte volna, hogy megint sztár leszek, sóhajtott a néni. Az asszisztens ekkor véletlenül kavarta fel felette a port a polcon. Az összes a néni arcára hullt. Szerencsére én fogom vágni az anyagot, gondoltam. Aztán arra, hogy azt sem bánnám, ha én magam lennék az a molylepke az üveg alatt.
Illusztráció: Kiss Annamária
