Isztria mindig jó ötlet. Közel van, a tengerpart gyönyörű, a vízparti városok utcáin mintha egy képeslapban sétálnánk, a dombtetőkre épült, erődszerű városkák macskakövei az olasz emlékeket hozzák vissza. A konyha egészen rendkívüli, ott vannak benne a tenger, a domboldalak olívaligetei, az erdők szarvasgomba-lelőhelyei, a friss konyhakerti zöldségek, a tengeri lepárlók különleges sója, és mind a szőlőtőkék boraiért kiált.

A félsziget mindig horvátok, szlovének, olaszok otthona volt, de magyarok és isztrorománok (elvándorolt vlachok) is éltek errefelé. Az osztrák hatás is tetten érhető, elvégre egy ideig az Osztrák–Magyar Monarchia része volt. Ez az élet legkülönbözőbb területein megmutatkozik: az építészeten, a szigorú parkolási renden, a nyelvhasználaton. Felületes tapasztalatom alapján az itteni pincérek szívesebben szólalnak meg németül, mint angolul. Andrea, Bogdan, Zoran – az éttermekben csak néhánnyal találkoztam most, de mindből árad a természetes figyelmesség. A munkaerő kérdése őket is foglalkoztatja, sok fiatal választja Németországot, de aki maradt, az egyszerre kedves és profi. Vendéglátás, és nem „vendéglátózás”.

A németes rendnél is erősebb kulturális behatás az olaszos. Hagyjuk is, mert csak elkoptatott szókapcsolatokat lehetne idecitálni, mindenesetre tény, hogy az olaszok jelen vannak. Nemcsak Szlovéniában, de a horvát oldalon is gyakoriak a kétnyelvű feliratok – sokszor az angol hiányzik is.