Hajnali négy van, felébredek, kimegyek vizet inni. Ma is korán kezd kattogni az agyam, leginkább azért, mert több hete várok egy cikket egy huszonévestől. Kortünet: nálam az aggodalmaskodás és a türelmetlenség, nála a lazaság és a halogatás. Minden önfegyelmemet összeszedve nem nézem meg a telefonomat, hogy megjött-e. A Hintalovon-alapító Gyurkó Szilvi szavait mantrázom magamban: akkor jött rá, hogy túltolta a munkát, amikor sokszor az éjszaka közepén is felkelt dolgozni.
Árvai Eszter másfél évig autóval ingázott Budapest és Bécs között, aztán bevillant neki, hogy kétgyermekes anyaként talán jobb, ha átül a vonatra, mert az autópályán a belső sávban azt vette észre, hogy másodpercek kiesnek a fáradtság miatt. Aztán még vagy két évig maradt az osztrák IKEA HR-vezetője, mielőtt megnyomta a satuféket. Hónapokba telt, hogy kigyógyuljon a munkaalkoholizmusából – erdőbe járt, pihent, és szép lassan visszaépítette a szétzilált baráti kapcsolatait.
Gazsi Zoltán szerint égni kell, de nem annyira, hogy kiégjen az ember a magányos vezetői pozícióban. Vagy nem is magányos: ő például mindig arra törekedett, hogy értékes emberekkel vegye magát körül, és mivel azokkal dolgozott, akiket maga választott ki, megtalálta a szépséget a munkájában. Így pedig még egy multi – az Eisberg – élén sem érezte azt, hogy ötven felett végre valami sajátot kellene létrehoznia. Nyíltan vállalt betegsége után sajátos önfejlesztésbe kezdett: nem feltétlenül tréningről tréningre jár, hanem zenét hallgat, sőt megtanult gitározni, sportol, meditál, időnként pedig gasztrofilmeket néz.
