2000-ben, negyvenévesen álltál fel egy nemzetközi befektetési bank vezetői pozíciójából, hogy az addig „kapó ágon” élt életed helyett az „adó ágat” válaszd – például a Bátor Tábor elnökeként. Nem bántad meg, hogy kicsekkoltál a pénzvilágból?
Soha. Az elején még egy évig a Schroder Salomon Smith Barney pénzintézet közép-európai tanácsadója maradtam, és minden hónap első hétfőjét Londonban töltöttem. Ez egyrészt azért kellett, hogy bebizonyítsam magamnak: már nincs benne kihívás. Másrészt meg a fontosságtudatom miatt, mert ennek az elengedése a legnehezebb. (Nevet.)
Meg nyilván a jó fizetésé.
Meg lehet élni befektetésekből és boardtagságokból is, bár nagyobb a kockázat. Érdemes a hozzáálláson is változtatni: kell-e a sok pénz? A gyerekeimmel csak rosszat teszek, ha luxuskörülményeket teremtek nekik.
És milyen területeken érdemes ma befektetni?
Nemrég csináltunk egy magyar és két szlovák kollégával egy climate tech accelerator hubot Pozsonyban, egy hasonló angol hubbal együttműködve. Másfél ezer céget tudtunk megnézni, és lett nyolc befektetésünk, köztük brazil, angol, német és finn is. Mindig izgatott, hogy a régióban hubokat kellene létrehozni, Észtország például valamennyire tech központ lett, Budapest lehetne zenei, minden adottsága megvan hozzá. A klímavédelem izgalmas terület, és én csak olyan ügyekkel foglalkozom, amik a világot jobbá teszik.
