A legújabb iX M60 a BMW nagyfeszültségű zászlóshajója. Lehet, hogy két villanymotorja csupán tíz másodpercig adja le a csúcsteljesítménynek számító 619 lóerőt, ám ez is bőven elég személyes tér-idő kontinuumunk alapos megbolygatására.
Emlékszik még valaki a Nickelodeon gyerekcsatornán eredetileg 1997-től futó The Angry Beavers című animációs sorozatra? A szülői várat elhagyó hódfivérekről szól, akiknek tinédzserekhez méltóan erős véleményük van a világ dolgairól, beleértve a gátépítést is. A rajzfilm nálunk Hódító Hódok címen futott, ami nem szerencsés, mert a BMW iX orra leginkább egy dühös hódra emlékeztet. A csúcsmodell, az M60 sport módba kapcsolva ráadásul menet közben is hajlamos erre. Ám miután kissé lenyugodtak a kedélyek, és a hatékonyság kedvéért csupán 532 lóerőt használunk a lehető legcsendesebb suhanás élményéhez, az iX M60 hamar megvillantja hódító arcát is.
Az utóbbi években a BMW nagyobb modelljein használt agresszív orrok nem az európai ízlésnek készülnek. Az iX ráadásul tényleg hatalmas is, bár dimenzióit próbálja azzal leplezni, hogy magasított sportkombinak álcázza magát, nehogy a végén még városi SUV-nak bélyegezze valaki. A trükk persze csak részben működik, és bár a jóval ötszáz kilométer feletti hatótávnak köszönhetően az iX tényleg bátran elhagyhatja a várost, arányaiban futurista SUV marad, és nem szeretnénk traktoros földútra tévedni vele.
Papíron hosszra és szélességre a BMW X5, magasságra és a tetővonal ívére nézve az X6, kerékméretre a X7 áll hozzá a legközelebb. Münchenben ezekből az arányokból ollózták össze eddig legnagyobb villanyautójukat: a padlóba épített akkumulátoroktól alacsony súlypontjával az iX M60 opcionálisan 22 colos abroncsokat gyötör a maga 2659 kilójával. Mert bizony néhány extrával és két emberrel a fedélzeten ez már egy háromtonnás BMW, mindössze ötszemélyes kabinnal, és átlagosnak mondható csomagtérrel. 111,5 kilowattórányi akkukapacitást el lehet rejteni, könnyebbé tenni viszont egyelőre nem lehet.
Négy évtizeddel az ikonikus Los Angeles-i berobbanás után, tavaly megérkezett Budapestre a hollywoodi kedvenc Spago, hogy a belvárosi szállóvendégeknek az Oscar-sztárséf Wolfgang Puck szellemében mutassa meg Közép-Európa alapanyagait. De mit várjunk tőle mi, magyarok?
Nem könnyű a Los Angeles-i legenda, a Spago eredeti hatását jól lefordítani a mai Budapestre. A francia konyhán edzett osztrák alapítónak mai áron számolva majdnem egymilliárd forintot dobtak össze 1982-ben a vendéglátóiparon kívülről érkező, de főztjéért rajongó módos befektetői, hogy olyan éttermet nyithasson a Sunset Stripen, ami a formálódó kaliforniai ízlésből beemeli a friss, helyi alapanyagokat, Európából meg a klasszikus technológiákat, de a francia kifejezések elidegenítő pufogtatása nélkül – és ha kell, friss briós híján fatüzelésű kemencében sült pizzát terítve a füstölt lazac meg a kaviár alá. Ezt azóta sem sikerült levenni az étlapról.
Mint egy meglazított nyakkendő – írták körül a hollywoodi elitbe bombaként berobbanó éttermet, és a korai teremfőnökök bevallottan villákat vettek abból, hogy asztalhoz juttatták azt, aki nagyon sürgősen akarta, és rendre hosszasan zárva maradtak a mosdóajtók, amikor egy-egy sztár és környezete nem érte be francia pezsgővel és koktélokkal. Az esszenciálisan Los Angeles-i étterem így lett az Oscar-gálák állandó menübeszállítója, szülővárosában meg tizenkilenc év után nagyobb és nyugodtabb helyszínre költözött kicsit megnyugodni, középkorúvá válni és hozzáírni néhány nullát az eredeti étlap áraihoz.
Ebben az érában kezdődött Puck globális terjeszkedése is, és így ért mostanra – Európában Isztambul mellett elsőként – a Matild Palotába is egy Spago, és még az idei nagy országos Michelin-tányér hullás előtt ajánlást kapott tavaly, majd idén meg is őrizte. A kérdés, hogy mit kellene benne találnunk – alighanem egy jó adag Kaliforniát, bárhogy is kell annak kinéznie a Ferenciek terén novemberben, ötcsillagos szállódíszletek között.
Az asztalok és boxok az egykori zászlóshajóban forradalmi újdonságot jelentő látványkonyha mentén nyúlnak el, teszik mindezt oly hosszan, hogy mi olyan asztalt kapunk hétköznap, ahol a látványból már pont nem jut semmi, csak a pult üvege és márvány oldala. Kifejezetten fiatal pincér jön, és vele kérdéseinkre leginkább az ő ízléséből kiinduló ajánlások, ami emberileg tagadhatatlanul rokonszenves, de igazából nem barátkozni szeretnénk, hanem informáltan választani. Nem segít az sem, hogy a tesztcsapat felének gluténérzékenysége az étlap több mint felét eltünteti, köztük némi meglepetésünkre az egyértelmű szénhidrátbombákon kívül olyan fogásokat is, mint a polipcsáp vagy a marhatatár – ezeknél, mint megtudjuk, a marinádok a ludasak.
Azzal próbálunk minél nagyobb ívet befogni, hogy három irányból indulunk neki: kérünk kaliforniai klasszikust (tonhaltatárt mizós-szójás tölcsérben), amazok szellemében, de itthon fogant fogást (tenger gyümölcseis tésztát, ami azután került az étlapra, hogy idén augusztus 20-ára nagy bulival és kagylóhalmokkal készült az étterem, majd ebből a buli elmaradt, és improvizálni kellett – ezt is a pincértől tudjuk, és ez a történet viszont szimpatikus bevállalás), felvágós salátát (céklát kecskesajttal) meg egyértelműen a helyi séfet, Szántó Istvánt megmutató, a Spago-szellemiséget Közép-Európa terményeire alkalmazó kacsamellet savanyú retekkel, konfitált endíviával. Utóbbi vonalon, tizen-párezrekért van még vadas marhapofa, pisztrángpaprikás vagy épp kelkáposzta-főzelék és mangalica, kitekintésből meg egyszerűbb házi tésztákat is lehet választani öt-hatezres áron, és dekadens steakeket huszon-sokezertől a százezret nyaldosó vagjúig.
Mire a döntéseinkig jutunk, eltelik némi idő, így aztán az üdvözlő falatok (joghurtos vaj, padlizsánkrém, tökmagolaj: elsősorban a nem magyar ajkú vendégeknek fognak nagy örömet okozni) és az előételeink között nem telik el egy egész perc – a Spago ártartományában, félházas terhelésnél ez nem szerencsés, de csak mi jutunk erre a felismerésre, a tálalásban közreműködő három pincér nem. A tonhaltatár ázsiai fűszerezése és a tetejét díszítő csuklyáshal-ikra okkal működik negyven éve, aznap este a legtöbb asztalnál megfordul a kis tölcsérek egyedi tartója, észrevételünk csupán annyi, hogy egy főre soknak is bizonyul a háromtölcséres adag, inkább megosztani érdemes a klasszikust – a tölcsérét sok hobbiséf szokta nagy igyekezettel koppintani. Kellemes a céklás fogás is, kiemelkedő kecskesajttal.
Spago by Wolfgang Puck Bp. V., Váci utca 36. A teszt időpontja: november 17.
Ezt ettük: Egy nagy víz: 1900 Céklasaláta: 5200 Kacsamell: 12 500 Egy alkoholmentes koktél: 2900 Tonhaltatár tölcsérben: 7300 Tengergyümölcsei-tészta: 9600 Egy pohár pezsgő: 4300 Szervizdíj: 6118 Összesen: 49 818 forint
Az augusztusi kényszer szülte tészta adagmérete egyértelműen Amerikát idézi, hasonlóan a rákpáncélból főtt levesből adaptált, az egészet átjáró bisque szószhoz, a névben ígért tenger gyümölcsei diszkrét, vékony szeletekben bújnak el benne. (Apropó, Puck eredeti mondása szerint egy Spagóban mindig legyen tíz dollár alatti tészta és pizza: inflációval korrigálva ez most huszonnyolc dollár – a lazacos pizza is, ez a tészta is beférnek a vonal alá.) A tésztához hasonlóan termetes adagnak bizonyul a kacsamell, ahol a marokkói citrom meg a savanyú retek jó ellenpontok, míg a saláta inkább a tányér laktató, földes-húsos túlsúlyát erősíti, de azt annyira, hogy desszertre egyikünk sem tud már gondolni, pedig külön lapról tehetnénk.
A legtöbb szó körülöttünk magyar, és a legtöbb választás aznap a miénket idézi – két repjegynél, végül is, mindannyian jobban járunk, még ha nem is lesz belőle rendszer.
A márkaépítés receptje nem olyan bonyolult: sok pénz kell hozzá indulásnak, egy sztárséf, akinek a nevére fel lehet fűzni az étterem brandjét, és aki garantálja a minőséget. Ha ezek megvannak, elindulunk négy potenciális világvárosban, ha ez befutott, építkezhetünk a többi régióban is.
Hosszú volt ez az év, kegyetlenül hosszú. A még mindig szürreális, de a mindennapokban megszokottá váló háború, a magyar autokrácia megerősödése, az infláció elszabadulása és egy gazdasági válság kezdete sok így együtt. Az általam ismert, megszokott és talán számomra már örökre normálisnak tartott világ 2016-ban kezdett látványosan megváltozni. Jött a brexit, majd Trump megválasztása, aztán 2020-ban a covid, és idén a háború. […]
Úgy adták el egy 33 milliárdos üzlet keretében egy lengyel cégnek a Szallas-csoport egészét, hogy a magyar vállalat vezetése alakítja át a vevő szállásportálját a Szallas-modellre. Jövő nyárra újabb cégvásárlásokat is tető alá hozhatnak.
Ha a Noma egyik meghatározó sous-séfje önállósítja magát, az garancia rá, hogy valami egészen új jön létre. Riccardo Canella, a gondolkodó séf Velencében alkot.
A budapesti bérpaloták világa sokakat magával ragad, de a díszletszerű homlokzatok mögött már nem sok lakás hordozza a boldog békeidők polgári miliőjét. Többségüket azóta alaposan átépítették, és a súlyos faajtók mögött ma már irodák vagy apartmanok működnek. A kivételek közé tartozik egy ötszobás lakás az Operával szemközt: még megvan az eredeti parketta, a mennyezetről a régi csillár lóg – igaz, a függönyöket már itt sem a lakók, hanem képletesen, a színpadmesterek húzzák el. Itt, a harmadik emelet 5-ös ajtó mögött működik Fischer Iván Lakásszínháza, vagy ahogy a pesti színházba járók egy szűk rétege ismeri, a Filc.
