Zwecker Bence az örök altruista
Bence neve már ismerős lehet az olvasóknak a tavalyi 30/30 Forbes-listáról is, ahová Munch nevű startup vállalkozásának alapítótársaival, Wettstein Alberttel, Perepelica Kirillel és Zsoldos Botonddal került fel. A négy fiatal még 2020-ban indította útjára az élelmiszerpazarlás ellen küzdő alkalmazást, amivel a vásárlók kedvezményes áron juthatnak éttermek és üzletek estére készleten maradó termékeihez.

Az akkor éppen Angliában, a warwicki egyetemen tanuló Bence a járvány alatt teljes gőzzel vetette bele magát a mára több mint kétszázezer adag megmentett ételt számláló projektbe. Kamaszkorában kajakozott, eleinte ugyan szülei unszolására, de hamar megszerette a sportágat, és fontos tényezőnek tartja munkamoráljának kialakulásában. „A kajakozásnál elengedhetetlen volt a hosszú távú tervezés, nemcsak egy konkrét eredményért küzdöttünk, hanem mindig volt valami a távolban, és ugyanezt a célorientáltságot és motivációt ültettem át a vállalkozásomba is.”
A fokozatos építkezésre való hajlamát is itt szerezte meg, állítása szerint olyan alkat, aki mindig hátulról számol, igyekszik lépésről lépésre venni az akadályokat. Megfontolt, határozott gondolkodó, generációja sok tagjával ellentétben kifejezetten szereti szétválasztani a munkát a magánélettől, és csapatban, megszabott keretek között funkcionál a legjobban. Ezt a mentalitást a vele dolgozó majdnem harmincfős csapattól is megköveteli (ők is nagyrészt ebből a korosztályból kerülnek ki), a véreskezű főnök figurája mégis nagyon távol áll tőle.

„Nálunk hibrid munkavégzés van, vagyis a héten három napot töltünk az irodában, kettőt home office-ban, ez a rugalmasság kell a csapatnak. Nem akarunk azok az arcok lenni, akik mindenkit beparancsolnak nyolcra, de mivel szeretnénk, ha mint közösség is jól tudnánk működni, kellenek a személyes kapcsolatok, az irodán belül és kívül is.” 

A hatásos közös munkához elengedhetetlennek tartja a közös célt is, amiért újra és újra összefoghatnak. Az, hogy ez a célpont az ételmentés lett, sok szempontból a legjellemzőbb Z generációs dolog az egyébként koraérett és fegyelmezett Bencével kapcsolatban. Társadalmi felelősségtudatát a modern világ talán legjellemzőbb félelme, a klímaszorongás eredményezte.
„Sokszor érzem azt, hogy az emberiség egyhelyben toporog, nem teszünk eleget azért, hogy megtartsuk élhető helynek a Földet, ebben elég borúlátó vagyok. A környezetvédelem még mindig megosztó téma az egész világon, erősen tartok tőle, hogy mire negyven–ötven éves leszek, olyan bolygón fogok élni, ami csak roncsa annak, ahol felnőttem. Ezt a szorongást tudom oldani azzal, hogy a munkámra koncentrálok, mivel tudom, hogy jelentős szemléletformáló hatása van, és hogy ezreknek segítünk környezettudatosabban élni.” 

Dárdai Blanka a szabadság megszállottja
A huszonhárom éves énekesnő fiatal kora ellenére igazi veteránnak számít a szakmájában. Még gimnazistakorában tűnt fel a képernyőkön, a 2019-es X-faktorban, ahol a legjobb nyolc között zárta a műsort. A Brenka néven alkotó Blankának azóta számos kislemeze jelent meg, dolgozott Gerendás Danival, Solére-vel és Kapitány Mátéval is, idén pedig kijött első albuma, a Hogyan Fogadjak Szót?. Havonta több mint tizennyolcezer hallgatót vonz be vele a Spotify-on. Zenei karrierje mellett az influenszeréletbe is belekóstolt, olyan világmárkákkal működik együtt, mint a Puma, a Valentino vagy a Disney.

Blankának a szabadság a legfontosabb, a lehetőség, hogy a maga ura legyen. „Nem vagyok csapatjátékos, legfeljebb négy-öt emberrel tudok hatékonyan együtt alkotni, és azután is muszáj visszahúzódnom a kuckómba. Bár szeretek emberek közt lenni, mégis szükségem van a nyugalomra és a saját kis zugomra, ahová elmenekülhetek. A napom fele az egyedüllétről szól, arról, hogyan osztom be az időmet, hogyan tudom elérni, hogy szorgalmasabb legyek. Nincsenek külső tényezők, és ezt mindennél jobban élvezem.” 

Bár korábban egy multicégnek is dolgozott, sok kortársához hasonlóan a klasszikus nyolcórás, irodai munkát ellentétesnek tartja végletekig független természetével. Ugyan hálás azért, hogy a maga főnöke lehet, elismeri, hogy az önállóságért is sokszor áldozatokat kell hoznia. Művészként lassan birkózott meg a ma már szinte kötelező önmárkaépítéssel, kényelmetlenül érzi magát, ha egy közegben nem lehet kompromisszumok nélkül önmaga.
„A socialmedia-együttműködéseimben is szeretek azon a sallangmentes, természetes vonalon maradni, ami a színpadon is jellemez. Idővel elfogadtam, hogy ha a szórakoztatóiparban dolgozol, kommunikálnod kell a közönségeddel, az is része a munkádnak. A színpadon az a jó, hogy levetkőztet, olyan, mintha csak természetes erőből táplálkoznék, és szívem szerint az online terekbe is csak ezt vinném át.” 

Szomjas Jennifer a social butterfly
„A mai világban dolgozó felnőttnek lenni azt jelenti, hogy futsz. Nagyon gyorsan és drasztikusan változik minden, és nekünk lépést kell tartanunk vele, főleg a médiában” – írja le röviden a pályakezdő életet Szomjas Jennifer, akinek a @LadySzomjas TikTok-csatornán lassan Budapest lakosságának felével felérő követőtábora van. A kubai–magyar származású influenszer alig két év alatt szerezte meg mostani pozícióját a magyar média legbefolyásosabb fiataljai között. Még a karantén hónapjai alatt, szülei nappalijából kezdett el posztolni, és mára a videómegosztó platform félhivatalos nagykövete lett. Akkor éppen közgazdászdiplomáján dolgozott, és eleinte csak a maga szórakoztatására gyártott tartalmakat, azonban videói pár hét alatt százezres tömegeket vonzottak. 

„Az egész social media, az influenszerkultúra központja a marketing, hogy mit tartunk eladhatónak. Fel kell ismerni, hogy mivel lehet kapcsolódni másokhoz, úgy, hogy közben tiszteletben tartsd az emberi oldaladat is.” Sikerének titka pontosan ebben a bizonyos emberi oldalban rejlik: nemcsak, hogy őszintén és humorral osztja meg élete nehezebb pillanatait is, de karrierje kezdete óta nyíltan vállalja, hogy leszbikus, és aktív támogatója a hazai LMBTQ közösségnek. Az idei Budapest Pride-nak is ő volt a műsorvezetője.

Az X-Faktor és az Álarcos Énekes háttérműsorát is vezeti, a közösségi médiában szerzett hírnevét tudatosan használja arra, hogy minél stabilabb, sokrétűbb karriert építsen fel. „A social media mi vagyunk, mi mondjuk meg, mi kerül napirendre. Hatalmas a verseny, de pont ettől fejlődünk, és gyártunk egyre izgalmasabb, őszintébb tartalmakat. Bár nem hiszem, hogy az influenszerszakma valaha teljesen eltűnne, az tuti, hogy folyton változik, ez a legjobb és a legnehezebb dolog is az internetben. Nekem alapvetően fontos, hogy fejlesszem magamat, és szerintem pont ettől autentikus tudok maradni, mert tudom, hogy nem ettől függ a jövőm.” 
Ugyan nem tartozik azok közé, akik úgy érzik, nem boldogulnának egy nyolcórás állásban (korábban dolgozott már a vendéglátásban és nagyvállalatnál is), és az egyik legnagyobb erősségének tartja extrovertált, kommunikatív természetét, egyelőre élvezi a mostani szakmájában megtalált szabadságot.

„Mindenki szívesebben dolgozna olyan helyen, ahol jól érzi magát, az igények mindig ott voltak, a különbség az, hogy mi már megtehetjük, hogy kifejezetten ilyen környezetet keresünk magunknak. Eszméletlenül társaságcentrikus vagyok, imádom, hogy mennyi embert érhetek el a munkámon keresztül, hogy rám találhatnak azok, akiknek szükségük van az üzenetemre” – mondja Jennifer, és igazi Z generációshoz méltóan fut a soron következő célhoz. Most éppen a ruhamárkáján dolgozik, és a tervek szerint hamarosan az iskolapadba is visszaül.

Réti Levente a kihívások szerelmese
„Szoktam úgy mondani, hogy a munkában a túró rudi, a koffein és a home office a szentháromság.” Bár Réti Levente viccnek szánt mondata nem is áll olyan távol a legtöbbünk valóságától, az biztos, hogy ennél jóval több kell ahhoz, hogy lefárassza a huszonhárom éves Java-fejlesztőt. Már két és fél éve erősíti az Atlassian alá tartozó, IT-megoldásokat kínáló Meta-Inf csapatát. Eleinte support engineer volt, hét hónapja pedig fullstack fejlesztő lett. Kíváncsi és tanulékony természete hajtotta az informatika felé, a gimnázium után egyből beiratkozott a Codecool programozóképzésére, ahonnan aztán mostani munkahelyére került. Itt rögtön megtalálta azt a közeget és feladatkört, amiben ki tudja élvezni hivatásának azokat az elemeit, amikbe kamaszkorában beleszeretett.

„Azt bírom az IT-s közegben, a programozásban, hogy nyitott a vége, nincs olyan, hogy mindent tudsz, mindig fejlődni kell. Szeretem, ha úgy jövök haza a munkából, hogy kicsit több vagyok, mint amikor reggel nekiálltam. Valódi emberek valódi problémáira kereshetek megoldásokat, minden nap látom, hogy hasznos vagyok, folyton új megoldandó feladatok elé állítanak.”
A szakmájára jellemző, állandó megújulás viszont mégsem arra motiválja Leventét, hogy gyakran munkahelyet váltson, vagy esetleg a maga főnöke legyen. Fontos neki a stabilitás, hogy legyen mögötte egy biztonsági háló. Az utóbbi évek eseményei nagy hatással voltak a világnézetére, a válságot és az ezzel járó tehetetlenséget nehezen viselte. Azonban a szakmája jövőjéért már nem aggódik annyira, mint a generációja viharos felnőttkora miatt, úgy véli, hogy az IT a jövőben is legalább annyira stabil választás lesz, mint amennyire izgalmas.

„A szakmám szerintem jelentős átrétegződésen fog keresztülmenni, már most láthatjuk a nagyobb tech cégeknél bekövetkező leépítéseket. Ez főleg annak köszönhető, hogy a covid alatt nagyon sok értelmetlen, egymás ellenőrzésére szolgáló, menedzser menedzsere pozíció született, és mostanra feleslegessé váltak. Remélem, hogy kezd visszakerülni a gyeplő a mérnökökhöz, a programozókhoz, és szerintem nem lesz kevésbé megérős szakma ez a jövőben sem, sőt. Mára annyi lehetőségünk lett, hogy ezt tanuljuk, hogy szinte bárki nekivághat. Hiába igaz, hogy egyre többen vagyunk, a tehetséges, minőségi munkát végző informatikusoknak nem kell a szakma felhígulásától tartaniuk, a jó munkaerőt mindig keresik a cégek, és hajlandók tenni a megtartásukért.” 

Levente is azért tervezhet hosszú távra mostani munkahelyén, mert úgy érzi, a cég sokat tesz érte, hogy kényelmes környezetet adjon a Z generációsoknak. Amikor húszévesen belépett, összesen ketten képviselték a korosztályt (ez azóta hat főre módosult), de már kezdettől azt közvetítették felé, hogy itt egyenrangú fél, és nyitottak a nézőpontjára. 

„Legkisebb testvér vagyok, amiből az következik, hogy hozzászoktam, hogy soha nem az van, amit én akarok. Amikor ide kerültem, nagyon meglepő volt, hogy egyből mennyire kíváncsiak voltak a véleményemre, hogy mennyire fontos volt nekik, hogy az én tudásomra is támaszkodjanak, hiába voltak tapasztaltabbak nálam. Azt hiszem ez az, amit minden Z generációsokkal dolgozónak ajánlanék. Legyenek nyitottak a gondolatainkra, vegyenek be minket is a beszélgetésbe!” A generációs útmutatóhoz gyorsan hozzáteszi: „Ja, és le a kötelező csapatépítőkkel!”