Hajnali négy van, felébredek, kimegyek vizet inni. Ma is korán kezd kattogni az agyam, leginkább azért, mert több hete várok egy cikket egy huszonévestől. Kortünet: nálam az aggodalmaskodás és a türelmetlenség, nála a lazaság és a halogatás. Minden önfegyelmemet összeszedve nem nézem meg a telefonomat, hogy megjött-e. A Hintalovon-alapító Gyurkó Szilvi szavait mantrázom magamban: akkor jött rá, hogy túltolta a munkát, amikor sokszor az éjszaka közepén is felkelt dolgozni.

Árvai Eszter másfél évig autóval ingázott Budapest és Bécs között, aztán bevillant neki, hogy kétgyermekes anyaként talán jobb, ha átül a vonatra, mert az autópályán a belső sávban azt vette észre, hogy másodpercek kiesnek a fáradtság miatt. Aztán még vagy két évig maradt az osztrák IKEA HR-vezetője, mielőtt megnyomta a satuféket. Hónapokba telt, hogy kigyógyuljon a munkaalkoholizmusából – erdőbe járt, pihent, és szép lassan visszaépítette a szétzilált baráti kapcsolatait.

Gazsi Zoltán szerint égni kell, de nem annyira, hogy kiégjen az ember a magányos vezetői pozícióban. Vagy nem is magányos: ő például mindig arra törekedett, hogy értékes emberekkel vegye magát körül, és mivel azokkal dolgozott, akiket maga választott ki, megtalálta a szépséget a munkájában. Így pedig még egy multi – az Eisberg – élén sem érezte azt, hogy ötven felett végre valami sajátot kellene létrehoznia. Nyíltan vállalt betegsége után sajátos önfejlesztésbe kezdett: nem feltétlenül tréningről tréningre jár, hanem zenét hallgat, sőt megtanult gitározni, sportol, meditál, időnként pedig gasztrofilmeket néz.

Közben szerencsére megjelentek a zoomerek (a mai huszonévesek) a munkaerőpiacon, és ők már többet törődnek a jóllétükkel: home office-ból irányítanak, pszichoterápiába és konditerembe járnak, esetleg vegetáriánusok, és nyitottak a spiritualitásra. Sokan közülük azért kezdenek már egyetemista korukban valamilyen vállalkozásba, mert társadalmi felelősségtudatuk, például a klímaszorongás motiválja őket. Mint Zwecker Bencét, az egyik Munch-alapítót, aki az ételpazarlás ellen küzd társaival. A szintén Z generációs Réti Levente pedig azért élvezi a programozást, mert valódi emberek valódi problémáira kereshet megoldásokat, minden egyes nap látja, hogy hasznos a munkája. Ők már elvárják, és ki is kényszerítik, hogy X vagy Y generációs főnökeik kíváncsiak legyenek a véleményükre, vegyék őket komolyan, és vonják be őket a döntésekbe.

Az én korosztályom valószínűleg kevésbé tanult meg érdekérvényesíteni – legalábbis jócskán akadnak köztünk, akik ezzel a problémával járnak negyven felett pszichológushoz vagy kócshoz. De a felelősségtudatot, a szorgalmat és az önfegyelmet talán átadtuk a gyerekeinknek – és remélhetően ők majd jobban sáfárkodnak ezekkel a készségekkel. Vagyis nem csak generációs a kérdés. Nekem mindenesetre némi aggodalmat is okoz, amikor egyes reggeleken az építészhallgató lányomat az ebédlőasztalnál találom: egész éjjel rajzolt. Vajon jó, hogy a maximalizmusra törekvést látta gyerekkorában a szüleitől? Nem volna gondtalanabb az élete, ha lazább mintát kap?

Nem nézem meg a telefonom, megpróbálok aludni, hogy ne legyek túl fáradt. Este dzsesszkoncertre megyek, holnap reggel meg jógára, és jó lenne mindkettőt valamennyire kipihenten élvezni.

Ja, a várt cikk megérkezett a nyomda előtti nap reggelén. Jó lett.