Háború és légi káosz, egy pillanat alatt kieső piacok. Szűkülő profitmarzs és zuhanó árfolyam miatt aggódó részvényesek, törölt és sokat késő járatok, majd elhúzódó visszatérítésektől frusztrált utasok. A covid okozta leállás és őrült hullámvasút még csak az előjáték volt, most lesz túl történetének egyik legkeményebb évén a Wizz Air. Ukrán kimenekítésről, hibás döntésekről, a levont tanulságokról és az állandó növekedési dilemmáról is beszélgettünk Váradi Józseffel, a vállalat vezérigazgatójával.
A covidból épp csak kikecmeregve 2022-ben újabb hullámokban érkeztek a komoly nehézségek a légitársaságokhoz, a tőzsde pedig az elmúlt évek felülteljesítése után idén már kifejezetten büntette a Wizz Airt. A járvány előtt a legnyereségesebb légitársaságok között volt, most meg az utolsók között mászik ki a veszteséges működésből. Vegyük végig ennek az okait, kezdve a háborúval: hogyan sikerült menedzselni a sokkot? Amikor elértünk ennek az évnek az elejére, már épp kezdtük látni a fényt az alagút végén. De azt nem gondoltuk, hogy lesz egy másik vonat, ami szembejön. A háború felforgatta a működésünket, ismét új helyzetet teremtett, és időbe telt, mire megtaláltuk a helyes reagálás módszertanát. Mára szerintem megoldottuk. Voltak a kezdeti lépések, amiket azonnal meg kellett tenni a helyzetből adódóan.
Miután kiderült, hogy nem fogunk tudni Ukrajnából és Oroszországból repülni, azonnal át kellett alakítanunk az erőforrásainkat. A háború kitörésekor több mint kétszáz emberünk volt Ukrajnában, őket kihoztuk, és munkát kínáltunk nekik más bázisainkon.
Hányan maradtak a cégnél közülük, vállalva a költözést? Gyakorlatilag mindenki, egy-két ember kivételével, nekik olyan családi kötődéseik voltak, hogy nem tudtak kijönni. Ez volt tehát az első feladat, a második az, hogy strukturálisan megtaláljuk annak a kezelési technikáját, hogy egy sokkal magasabb költségszint mellett kénytelen üzemelni a légitársaság.
Raja Ampat mindenhonnan nagyon messze van, ezért sokan úgy gondolták, hogy a Föld egyik utolsó érintetlen természeti csodájára nem leselkednek ugyanazok a környezetpusztító veszélyek, amelyek mára válságba sodorták bolygónk jelentős részét. Ám az eldugott indonéz szigetvilágot ugyanúgy utolérte a műanyagszemét és az emberi mohóság, mígnem környezetvédők egy elszánt csoportja a helyi törvényhozással karöltve tizenöt évvel ezelőtt megálljt parancsolt a pusztításnak. Mára Raja Ampat egy olyan ritka hely, amely azt bizonyítja, hogy a természet képes begyógyítani a sebeit, ha mi, emberek hajlandók vagyunk békén hagyni.
Írta: Cseke Eszter és S. Takács András
Nyugodtan feküdjetek le aludni, szólunk, ha feltűnnek a bálnák a láthatáron” – nyugtat meg Yann Martinie de Maisonneuve, a jóképű francia hajóskapitány. Igazán ramatyul nézhetünk ki – gondoljuk magunkban –, ha reggel kilenckor kedvesen ágyba tessékelik az egész családot. De hát egész éjszaka repültünk, még Baliról is két repülőjáratba telt, mire ideértünk. Yann vitorlása, a párját ritkítóan gyönyörű Senja kihajózik a sorongi repülőtértől tíz percre levő kikötőből, és kezdetét veszi a több mint egyhetes hajóút, hogy felfedezhessük Raja Ampat, a négy királyság csodáit.
A szigetvilág Pápuától nyugatra, a Csendes-óceán és az Indiai-óceán találkozásánál terül el. Az északi és a déli áramlatok évszakonkénti váltakozása miatt olyan gazdag és sokféle vízi élővilágot találni itt, mint ma már szinte sehol máshol a világon. Amikor először a vízbe dugjuk a fejünket egy korallzátony fölött, a sosem látott színkavalkád bűvöletében azonnal megértjük, mibe szeretett bele a La Rochelle-ből származó fiatal hajóépítő-mester, amikor tizenöt évvel ezelőtt ide sodorta a jószerencse. „Megérkeztem a tervrajzaimmal, mire a helyi építésvezető a lábával kezdett rajzolni a homokba közvetlenül a tengerparton” – emlékszik vissza Yann az első értekezletükre, ahol a helyi hajóépítők még akkor is a homokrajz részleteiről egyeztettek, amikor azt már rég elmosta a tenger. Mi lesz ebből? – gondolta magában Yann, és azt biztosan nem gondolta volna, hogy két dán befektető segítségével egész flottát épít és igazgat majd. Ez lett néhány évvel ezelőtt a Pacific High.
Évekre előre kell foglalni, ha az ő hajóik fedélzetén szeretnénk nekivágni Raja Ampat titokzatos világának, és nemcsak a legapróbb belsőépítészeti részletekig kidolgozott és megmunkált fahajók miatt, hanem mert olyan víz alatti, szárazföldi és már-már antropológiai programot kínálnak a valóban kíváncsi utazóknak, amilyet a legtöbb utazási iroda vagy hajótársaság ajánlataiban hiába keresnénk. A legtöbben megelégszenek azzal, hogy Raja Ampat dzsungel fedte búbos kis hegyeivel és akváriumba illő vízalatti világával éppen elég káprázatos, tényleg elég kihajózni a tengerre, és máris olyan, mintha egy tündérmese díszletei között szelnénk a habokat. Viszont Yann, illetve a szintén francia fedélzetmester és búvármester, Johanna Merer – aki még fiatalabb korában nemzetközi újságírónak készült – kifejezetten ügyelnek rá, hogy minél többször kikössünk a szárazföldön, hegyet másszunk, ártalmatlan cápákkal ússzunk, benézzünk a helyi falvakba, és legyen némi esélyünk megismerni a négy királyságot lakó muzulmán és keresztény pápuákat is, a falusi fafaragótól a törzsfőnökig.
A Pacific High legromantikusabb hajója, a kétkabinos Senja 4000 euróba kerül éjszakánként.Yann Martinie de Maissoneuve és Johanna Merer, a Senja megálmodója és fedélzetmestere.
A Dennis Rodman mezét viselő Chicago Bulls-rajongó törzsfőnök, becsületes nevén Arthur, apró patakokon át vezet el a „szent kék folyóig”, ahol megint csak egy olyan szín jön szembe, amit még sosem láttunk. A türkiznél is élénkebb, mintha világítana, már-már zölddé válik, ahogy Arthur leveti a kosarasmezt, és belecsobban. Mi sem álljuk meg, és csak lebegünk a dzsungelben, ebben a valószínűtlen tengeri oázisban, simán le lehetne forgatni itt az Avatar egy-két jelenetét. A törzsfőnök pontosan tudja, hogy milyen kincs van a kezükben, és hogy vigyázniuk kell rá. Felesége a falu iskolájában angolra tanítja a gyerekeket, és arra próbálja inspirálni őket, hogy az olajtársaság helyett inkább a turizmusban próbáljanak majd elhelyezkedni. Például a Pacific High egyik hajóján, ahol nyolcfős helyi személyzet gondoskodik róla, hogy mindkét kabinunk Robinson Crusoe rusztikus világát idézze – csak hajótörés nélkül.
A luxus csúcsa, amikor négy nap távolságra a szárazföldtől frissen őrölt kávét szolgálnak fel, vagy egy friss smoothie-val indul a reggel, de ezzel sem érik be: egyik este apró földnyelven bontanak meg egy palack francia fehérbort a naplemente előtti percekben. Babzsákokból nézzük először a vöröslő horizontot, majd a csillagokat, és szépen lassan érteni véljük, hogy micsoda kiváltság hátrahagyni a szárazföldet, a felkelő nappal ébredni és az esthajnalcsillag alatt elaludni, felvenni a természet ritmusát, és minden értelemben elmerülni a tengeri utazásban.
A cápa Bő egy hét hajózás után érkezünk meg Raja Ampat legdélebbi szigeteihez. Miután partot érünk, még órákig szédülünk, szervezetünk próbálja felfogni, hogy véget ért a több mint egy hetes ringatózás. A következő hetet egyetlen szigeten töltjük, a Misool Eco Resortban, innen fogjuk felfedezni a déli királyságot. Ez az a rész, amiért a természetfilmesek és a víz alatti fotósok hajlandók átszelni az egész világot. És amit alig akarunk elhinni: éppen ennek az ökoreszortnak a helyén húsz évvel ezelőtt még cápauszony-feldolgozó üzem zakatolt.
A Pacific High flottájának tradicionális vitorlásai a festői Wayag-öbölben.
A kínai cápauszonyleves legfontosabb hozzávalójáért többek között itt fogták ki a cápákat, hogy egyetlen nyisszantással megszabaduljanak a testüktől és visszadobják a tengerbe, hogy aztán az úszni képtelen cápák hosszú, lassú kínhalált haljanak. Évente százmillió cápát ölnek meg a világon. A 2000-es évek elejére Misool körül alig maradt már cápa. Ráadásul mivel a dinamit jóval olcsóbb volt, mint a halászfelszerelés, inkább behajították a házilag eszkábált bombát a vízbe, felrobbantották a korallszirteket, majd összegyűjtötték a felszínről és a tengerfenékről az egyensúlyukat vesztett kábult – vagy már halott – halakat.
Ez a tengeri tragédia inspirálta a brit–svéd házaspárt, Andrew és Marit Minerst, hogy a világ egyik legszebb helyén valahogy megállítsák az értelmetlen pusztítást. A legfontosabb mérföldkő az volt, amikor 2007-ben az indonéz kormány környezetvédelmi zónákat jelölt ki Raja Ampaton, és nemzeti parkokat hozott létre. Ekkorra már bőven készen állt a Misool Alapítvány és az ökoreszort ötlete, majd üzleti modellje is: a hotel nyereségéből védik a környezetet. Márpedig annak a csodának, amit itt talál az ember, megkérhetik az árát. 2008-ban meg is jöttek az első vendégek.
Csaknem másfél évtizeddel később reggelente mi már arra ébredünk cölöpökre épített faházunkban, hogy feketeúszójú szirticápák köröznek az apályban. A fiunk kiszúr egy polipot, aki bíbor gúnyát ölt, amikor egy piros korall tövében húzza meg magát, máskor kékre vált, és úgy libben tovább új búvóhelyet keresve. Nagyon szurkolunk neki, hogy ne leljenek rá a cápák, akik nyilvánvalóan megérezték a jelenlétét, pontosabban a szagát, ínycsiklandozónak találták, és szívesen elfogyasztanák.
A ház teraszáról csipás szemmel követjük ezt a hihetetlen természetfilm-jelenetet, persze már a kamera kijelzőjén. Délután két polippal találkozunk sznorkelezés közben: egymást kergetik, párosodni készülnek. Fiunk a reszort lagúnájában teknősökkel úszik az egyméteres vízben, majd naplementére megérkeznek a cápák is. Merthogy mára hússzor annyi cápa úszkál itt, mint húsz évvel ezelőtt. Sikerült megmenteni őket, és szépen lassan elkezdtek visszatérni az uszonyfeldolgozó üzem helyére a tenger orvosai, ahogy errefelé nevezik őket. Cápa nélkül nincs egészséges szirt és egészséges tenger. A cápák eszik meg a beteg halakat, ők tartják karban a halállományt, és ha kiesnének a körforgásból, minden felborulna
A Missool Eco Resort szigetén 19 villa van, egy hét teljes ellátással 7000 euró két fő részére.
A Misool emberei megnyugtatnak mindenkit, hogy ezek a cápák itt az öbölben vegetáriánusok. Ez persze nem igaz, de valóban semmilyen veszélyt nem jelentenek az emberre, így együtt merészkedünk a közelükbe, hogy szemügyre vehessük egymást. Akármennyire is tudjuk és értjük, hogy nem kell félni tőlük, amikor tizenkét cápa köröz körülöttünk, és egyik-másik egészen közelről a szemünkbe néz, összeugrik a gyomrunk, és lélegzet-visszafojtva figyeljük őket. Képtelenek vagyunk elhessegetni azt a zsigeri feszültséget, amit talán Steven Spielberg ültetett el generációkkal ezelőtt az emberiség kollektív tudatában, de az is lehet, hogy valami régi, ősi félelemről van szó. Érdekes, hétéves fiunk egyáltalán nem fél tőlük. Úgy úszkál közöttük, mint hal a vízben.
Másnap részt veszünk a Misool korallszirt helyreállítási programjában. Az a lényege, hogy a dinamittal szétrobbantott korallzátonyok helyén a búvárok felhoznak néhány épen maradt koralldarabot, egy-egy fémrácsra kötözik, majd visszahelyezik őket a tengerfenékre. Hosszú hónapok és évek alatt egész korallszirteket lehet így létrehozni. Az egyik szomszéd szigeten kisteknősöket engedünk szabadon a naplementében, hogy több esélyük legyen a túlélésre a ragadozókkal szemben. Akik tizenöt évvel ezelőtt teknőshúst ettek, és dinamittal halásztak, ma mint vadőrök vigyázzák a tenger élővilágát, védik a túlhalászattól. Havonta tizenhét tonna szemetet szednek össze, a világ leggyönyörűbb, paradicsomi partvidéke a Misool, a nemzeti park és az indonéz civil szervezetek munkája nélkül gyakorlatilag szeméttelep lenne.
Az áramlatok által idesodort műanyag egyetlen hatalmas szemétszigetté állna össze. A tehetős és tudatos turisták pénzéből a Misool nemcsak összeszedi a szemetet, hanem fel is dolgozza. Sorongban, ahol utunk kezdődött, óriási szeméttelepen szelektálják az összegyűjtött hulladékot, sőt fizetnek a helyieknek, hogy ők is vegyenek részt a munkában, és a szemét ne a tengerben, hanem a szeméttelepen landoljon. Álmunkban sem gondoltuk volna, hogy egy szeméttelep meglátogatása olyan emlékezetes élmény lesz, mint maga a világ egyik utolsó paradicsoma, amit érintetlennek hittünk. Pedig errefelé ez olyan újdonság számba megy, mintha legalábbis űrállomás lenne, hiszen egy-két generációval ezelőtt itt még egyáltalán nem volt műanyag, és minden szemét lebomlott. Az ételt például banánlevélbe csomagolták. Mára a műanyagba csomagolt feldolgozott, egészségtelen élelmiszereink ugyanúgy szétbombázták a természetet, mint a természetes étrendhez szokott emberek gyomrát.
Az egyetlen jó hír, hogy az ördögi kör ezen a ponton még megállíthatónak tűnik: a telep a feldolgozott szemetet eladja olyan gyáraknak, amelyek újrahasznosítják a hulladékot, és különböző alapanyagok lesznek belőle. A pénz pedig végül a helyiek zsebében köt ki. Persze a Misool hotelnyeresége nélkül nem tartható fenn a modell. Így aztán a legjobb, amit tehetünk, ha megnézzük Raja Ampatot.
Cseke Eszter és S. Takács András új dokumentumfilm-sorozata, az On the Spot: Vissza a természethez az RTL+ kínálatában látható.
A világon nagyon kevés az érintetlen hely, de ha megfelelő kultúrával használjuk őket, akkor azok tudnak maradni ezek a csodálatos helyek. Az utazás igénye nyugodt és meghitt helyen nagyon erős, hisz az ember a természet energiáját csakis a megfelelő és tiszta környezetben tudja élvezni.
A budapesti bérpaloták világa sokakat magával ragad, de a díszletszerű homlokzatok mögött már nem sok lakás hordozza a boldog békeidők polgári miliőjét. Többségüket azóta alaposan átépítették, és a súlyos faajtók mögött ma már irodák vagy apartmanok működnek. A kivételek közé tartozik egy ötszobás lakás az Operával szemközt: még megvan az eredeti parketta, a mennyezetről a régi csillár lóg – igaz, a függönyöket már itt sem a lakók, hanem képletesen, a színpadmesterek húzzák el. Itt, a harmadik emelet 5-ös ajtó mögött működik Fischer Iván Lakásszínháza, vagy ahogy a pesti színházba járók egy szűk rétege ismeri, a Filc.
Négy évtizeddel az ikonikus Los Angeles-i berobbanás után, tavaly megérkezett Budapestre a hollywoodi kedvenc Spago, hogy a belvárosi szállóvendégeknek az Oscar-sztárséf Wolfgang Puck szellemében mutassa meg Közép-Európa alapanyagait. De mit várjunk tőle mi, magyarok?
Ilyen se volt még. Legyen máskor is! Megtartottuk az első Forbes Tech Summitot, volt itt robotikától mesterséges intelligencián át Twitch-streamekig minden, amiben mi, magyarok is jók vagyunk. Tudósításaink a Forbes.hu-ról.
A Barta testvérek eleinte azt sem tudták, mi az a jutalék, de az első három nyugati autón rögtön másfél ezer márkát kerestek, később százával hozták be hetente a használt autókat, majd milliárdos családi autókereskedővé nőttek. Dráma azért ebben a sztoriban is van, kiderült, hogy két dudás nem fér meg a paksi csárdában, de legalább a generációváltás jól sikerült, már a lánygyerekek viszik tovább a stafétát.
