Angéla frissen főzött kávéval fogad, majd körbevezet a testvérével, Emesével közös birodalmában, a Reviczky utcai Zárójel stúdióban. A reggeli félhomályban ébredező lakás workshopok, alkotómunka, fotózások helyszíne, de most nagyon csendes. Éles kontrasztot mutat Angéla pörgős, energikus lényével. Az a fajta beszélgetőtárs, aki két mondatával több információt oszt meg, mint más fél óra alatt. Sűrűn kortyolok a kávéból, hogy tartsam az iramot.
Munkáinak hála már nem húzzák fel annyian a szemöldöküket a food designer kifejezés hallatán. Projektjeivel az ízekhez kapcsolódó emlékeinket kutatja, tanít a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen (Mome), és a leendő éttermet előkészítő Onyx Műhely művészeti vezetője. Nemcsak a koncepció kidolgozásában vesz részt, hanem a vacsorákon is, narrálja az étkezéseket, beszélget a vendégekkel. Ritkán pihen, mint mondja, nem igényli. Egész életét a formák és az ételek bűvkörében tölti.

Ők mind sírnának, ha nem vennék fel őket
Már kiskorában kísérletezett az ízekkel. „Volt egy micimackós szakácskönyvünk, Emesével előszeretettel próbálkoztunk annak alapján. Előfordult, hogy nem sikerült az étel, de annyira, hogy szégyenünkben elástuk a kertben.” Ekkor azonban elsősorban még a vendéglátás érdekelte, a gyerekkori boltos játékokat már az egyetem alatt élőben kipróbálta: dolgozott a Culinaris gurméüzletben, volt jegyszedő a Kinóban, pultozott a mozi kávézójában.

Ekkor már a Mome formatervezés szakán tanult. „Nagyon sok mindent akartam csinálni, ami nem tűnt pozitív tulajdonságnak, inkább kapkodásnak” – mondja. Akart lenni kovács, fafaragó és mesterfodrász is, aztán amikor édesanyja figyelmeztette, hogy utóbbinál sok lesz a dauer és az ugyanolyan frizura, elvetette az ötletet. Az ötvösségbe viszont belevágott, a Práter utcában elvégezte az ötvösképzést, hiszen a Mome ékszertervező és fémműves szakán ez előkövetelmény. Második próbálkozásra kezdte az egyetemet, aztán kérvényezte, hogy párhuzamosan formatervezést is tanulhasson, mert ott sokkal több anyagot lehet használni.

„Hamar rájöttem, hogy nem fogok harminchat órán át egyetlen ezüstfelületet reszelgetni. Az nem én vagyok” – mondja. Ismeretségünk rövidsége ellenére egyetértően bólogatok. Végül elengedte a fémművességet, és mint formatervező végzett. Következett egy év Dánia, mert a mesterképzéshez kellett az angol nyelvvizsga, Angéla gyakorolni akart. De nem csak nyelvet tanult kint. „Épp a textil érdekelt, ezért egy népfőiskolán szabni, varrni tanultam.” Dán inspiráció alapján elkészített egy kis táskakollekciót, és Magyarországra visszatérve jelentkezett divat- és textiltervezés mesterképzésre. Oda nem vették fel: a felvételin szembesítették vele a tanárok, hogy ő nem akarja ezt igazán. „Kinyitották az ajtót, hogy nézzek végig a folyosón várakozókon. Ők mind sírnának, ha nem vennék fel őket. Én sírnék?”

Koós Pál, a Mome rektorhelyettese megígérte Angélának: ha a formatervezésnél marad mesterképzésen, azt tervez, amit akar. „Persze a lámpa témánál hisztiztem, nem érdekelt a közvilágítás. De jöttek az emocionális dizájn irányába mutató feladatok, és kezdtem rátalálni magamra és az ételdizájnra.”

„Szinte fizikai képtelenség volt, amikor még egyszerre csinálta a két szak feladatait, de hatalmas energiáinak köszönhetően mégis jó színvonalon volt képes rá – mondja róla Koós Pál. – Korán látszott rajta az a klasszikus dizájneri gondolkodása, amihez racionális logika és emocionális ösztönösség is társul. Különleges, ahogy kitaposta magának az utat, és felépítette magát.”

A boldogság ízét keresem
Diplomamunkája, az Emlékek cukrászdája kutatási projekt hozta meg Angélának az ismertséget is. „Foglalkoztatott az emlékezés, hogy hogyan örökíthetjük át egy-egy tárggyal, ízzel” – mondja átszellemülten. Összesen 321 történetet gyűjtött össze, és sajátos formanyelve alapján jelenítette meg őket valóságos süteményekben, valóságos közös étkezéseken.

„A boldogság ízét kerestem, eszerint alkottam meg a történetekből öt emléktípus süteményét. A mama nevű süti a nagymamával töltött édes emlékeket idézi, a kívánság a születésnapi torták emlékét, a vasárnap a cukrászdába járásét, a vakáció a nyári ízekét, a bárcsak pedig a féltve őrzött emlékeinket ötvözi.” Angi sorban mutatja a sütemények fotóit, magyarázza a formákat, az okokat. Nehéz ízekről írni, mégis, ahogy mesél a projektről, szinte érzem nagymamám porcukorral szórt süteményeinek illatát.

Neki egyértelmű, hogy a madárcsicsergést miért puha textúrával formázza meg. Meg akarta mutatni, hogy ugyanúgy lehet ételt tervezni, mint tárgyat. Be akarta bizonyítani, hogy van benne rendszer. „Ez a rendszerelvű gondolkodás segített, mert mindent meg kellett tudnom magyarázni. Semmi sem lehet ad hoc.”

Angéla könnyek közt meséli, hogy 2015-ben, a diplomavédése napján életének másik fontos szakasza is lezárult. Ugyanaznap adta át a testvérével és édesanyjával közös Műhely nevű kávézó kulcsát az új tulajdonosnak. „Eredetileg az volt anyu műhelye, ahol Tiffany lámpákat, üvegeket készített. 2011-ben érezte, lankad a termékek iránti érdeklődés. Ötletelés indult, mit kezdjünk a Batthyány térhez közeli, galériával együtt tizenhét négyzetméteres hellyel. Dániából már úgy jöttem haza: kávézót nyitunk.”

Négy évig vitték édesanyjával és a médiadizájner Emesével hármasban az üzletet – Angéla másik nővére, a tanár és friss édesanya Zsani a háttérből támogatta őket. Közösségépítő helyet akartak, szerveztek ide gyerekprogramokat, bulikat, különböző rendezvényeket, tartottak kiállításokat. Angéla már itt tematikus cateringet csinált, ha épp a gyerekkorról szólt a képanyag, a megnyitón kindertojásban tálalta a falatokat.

„Imádtuk, de megteremtettük a börtönünket. Négy éven át sütöttünk, álltunk a pultban, és vártuk a vendégeket, akik vagy jöttek, vagy nem. Egy idő után épphogy magát tartotta fenn a hely. Amikor jött egy ajánlat, eladtuk.”

Az egyetem alatt és után is egyre váltották egymást az ételművészeti projektek Angéla fejében. Egyévnyi kutatás eredményeként született meg a tökéletes családi étkezést kereső munkája, A vasárnapi ebéd. Az összegyűjtött emlékek alapján tálalási eszközökkel együtt tervezte meg a nagybetűs ebédet, a teljes élménynek részévé vált az eszközhasználat is. A hatlépéses ebédhez Kondor Edit keramikusművésszel alkotott porcelánkészlet különleges kialakítása révén – ahogy sok gyereknek a szülei megparancsolják – csak a fehérrépa után tudjuk megenni a sárgarépát. Külön szerepük van a húsgolyóknak, a Jengaként egymásra pakolt hús- és körettégláknak. „Teljesen idegeneket ültetek le egy asztalhoz, ahonnan aztán mint ismerősök állnak föl. Minden projektnek ez a lényege: az emberek beszélgessenek, megosszák az emlékeiket.”

Tízalkalmas vacsorasorozatot indított A jövő emlékei címmel, ahol alkalmanként öt résztvevő egy-egy olyan ételt hozott, amit szerinte mindenképpen át kellene menteni a jövő generációinak. Többnyire magyaros ízekkel jöttek, Angéla dokumentálta a tárolóedényeket is. Ezek alapján született meg végül doktori munkája, A jövő asztala. Az érdekelte, hogyan lehetne tartósítani ezeket a komplex ízeket, amikhez ennyire ragaszkodunk. „Konzerválni akartam a hortobágyi palacsintát, a rántott húst prézlivel együtt. A covid megnehezítette kicsit a helyzetet, de laborokba jártam liofilizálni, vákuumszárítani. Végül az a sima levegőn szárítás működött a legjobban – mondja –, amit már a stúdióban csináltam. Anyu borsólevesével kezdtem, nagy áttörés volt, amikor működött.”

Az emlékőrző ízprojektek mellett Goga Food Design néven cateringes vállalkozást indított, ahol kiélhette kreativitását, és megtapasztalhatta terhelhetőségét. Igent mondott akár egy négyszáz fős fogadásra vendégenként nyolc falatkával, és nem hátrált meg, amikor néhány hét alatt kellett hat és fél ezer celofánba csomagolt apró kekszecskét leszállítania – családja és barátai segítségével. A befolyt nagyjából nyolcszázezer forintból Angéla kocsit vett. „Akkoriban jókat nevettünk ezen, hogy végül is kekszből van életem első autója.”

Papíron sosem volt üzleti terve, megérzéseire és tapasztalataira hagyatkozott. Fejben látta át, nem bontotta vissza, pontosan mennyit keresett egy rendezvényen. „A legfontosabb az volt, hogy kifizessek mindenkit, soha ne legyenek tartozásaim, kintlévőségeim.”

Egyik legutóbbi projektjében is a kekszeké a főszerep, Segal Viktor és Szemere Katalin 100 keksz, amit szeretsz című könyvében működött közre. „Angéla megrázó egyszerűséggel, mindenféle erőlködés nélkül tudta átadni azt, amit szerettünk volna. Nem tökéletes édességeket akartunk a könyvbe, hanem olyanokat, amiktől nem érzed magad rosszul, ha otthon nem úgy sikerülnek” – mondja a sztárséf.

Már majdnem gyertyaöntőnek álltam
A pandémia alatt elmaradtak a rendezvények, megrendelések. A kétségbeejtő helyzetben Angéla kis híján jelentkezett egy álláshirdetésre, gyertyaöntőnek. Ismét édesanyja beszélte le. Végül inkább elkészítette Laska című pályázatát a Moholy-Nagy László Formatervezési Ösztöndíjra. Rendszerezte a Magyarországon ismert – és néha elfeledett – összes száraztésztát, feltérképezte az elkészítésükhöz szükséges eszközöket. Az ösztöndíjat elnyerte, így született meg egy 144 tésztanevet tartalmazó száraztészta-határozó és egy tésztakészítő tárgyegyüttes.

Ideje azonban szűkös, közel két éve ugyanis az Onyx tizenhárom tagú alkotói közösségének tagja, az Onyx Műhely művészeti vezetője. Itt folyik a valamikor majd újranyíló étterem ételeinek kikísérletezése és a tálalóeszközök prototípusainak fejlesztése. Szerteágazó a munkaköre, hiszen a koncepció tart össze mindent: az ételeket, az ízeket, a tálalást, a szervizt, a programokat.
„Itt ér össze minden – mondja. – A főzőcskézéstől a Kino kávézón, az egyedül levezényelt vacsorákon át a rendszerben gondolkozásig mindent tudok itt hasznosítani. Nemcsak tervező vagyok, arra van szükség, hogy holisztikusan lássam a dolgokat.” A Mome Tárgyalkotó Tanszékén tananyaggá is tette az Onyx-projektet. Az őszi szemeszterekben vállal egy-egy food design kurzust kerámia- és üvegtervezőknek. „Szeretném átadni a tanítványaimnak, hogy merjenek szabadon alkotni, anyagokat kipróbálni és társterületekkel együtt dolgozni.” És az a vágya, hogy egyszer önálló food design szakot hozzon létre.