A Sandstone az ezredforduló kultikus túraruhamárkája volt Magyarországon. A korábbi sikerek ellenére az utóbbi tíz év nem a csúcstámadásról szólt, így az alapítók tavaly eladták. Még egy éve sincs, hogy Sárközy Mihály, a Mountex egyik tulajdonosa megvásárolta, de már hazahozta a gyártást, és részben újrahasznosított anyagokkal állítja új pályára a márkát.
Egy napig ültek a vonaton. Prága, Drezda, majd onnan egyre kisebb vonatokkal zötykölődtek egészen a Szász Svájcnak nevezett homokköves vidékre. „Tizenhat évesek voltunk. Fiatal korunkban nem nagyon lehetett kijárni mászni, de ez a vidék vonattal tizenéves fiataloknak is megközelíthető volt. Kint is abszolút nomád körülmények között léteztünk, a tornyok alatt aludtunk” – emlékszik vissza Nagy Zsolt első külföldi útjaira az egykori Kelet-Németországba. Magyarországon a 80-as években nem volt magashegység – ez mit sem változott –, így azt gondolhatnánk, hogy mászók sem igen voltak. De ha valaki sziklát akart mászni, azt a vasfüggöny sem állíthatta meg. Kicsi, összetartó közösség volt ez, és az is összehozta őket, hogy a hiánygazdaságban nehezen jutottak jó minőségű nyugati túrafelszereléshez, amihez meg igen, az jó drága volt. Ezt Nagy Zsolt is jól tudta, hiszen nemcsak mászó volt, de övé volt az egyik első túrabolt az országban. A Vadvidék 1989-ben nyílt meg Budapesten, mind az öt négyzetméterét a hegymászásnak szentelték.
Nem sokkal később, a 90-es évek elején ismerte meg majdani feleségét, Egyed Andreát, aki első diplomája szerint ruhaipari mérnök volt, ráadásul az édesanyjának volt egy komoly, ötven fővel üzemelő varrodája egy kis Vas megyei faluban. Jánosházán régóta foglalkoztak nyugati bérmunkával, a varrónők jól képzettek voltak, így adta magát a gondolat, hogy elindítsanak egy hazai gyártású, szélesebb körnek elérhető túramárkát.
Ápolónak indult, végül masszőr és gyermekvédelmi szakember lett. Tóth Ákos először a vörösiszap-katasztrófa idején mozgósított hatalmas közösségi energiákat mások megsegítésére. Az élmény hatására aztán elindította az Age of Hope Alapítványt, hogy minél több mélyszegénységben élő gyerek jusson megfelelő élelmiszerhez és nyári táborokhoz.
Egy tábortűz mellett hallgattam az akkor kamasz Oláh Ibolyát énekelni – emlékszik vissza pályája elejére Tóth Ákos, az Age of Hope Alapítvány alapítója. Ápolónak tanult, de tizenkilenc évesen egy autóbalesetben három csigolyája is megsérült, így erről a szakmáról le kellett mondania. A rocker külsejű, mély hangú exápoló ekkor soproni gyermekvédelmi intézményekben kezdett dolgozni, először a betegszobán, később már mint felügyelő. Beszélgetésünk alatt szókimondó stílusában többször a lelkemre is köti, hogy ez ne olyan cikk legyen, ami szakmaisága helyett arról szól, hogy milyen jó marketing a „teletetovált rosszfiús jófiú” imidzs.
ADAKOZOL? Minden hónapban írunk egy szervezetről, amit szerintünk érdemes támogatni. Miért teszünk így? Mert Magyarországon kevesen élnek jól (a jól élők közül sokan olvassák a Forbest), de nagyon sokan küzdenek mindennap. Ez így igazságtalan, és mindenkinek van egy kis felelőssége benne.
Hamar szembesült vele, hogy bár imádja a gyerekeket, ebből a szakmából nem fog megélni, így elvégzett egy masszőrképzést is. Barátai nem is értették, hogy miért nem hagyja ott a gyermekvédelmet, hiszen egy délután alatt többet kereshetne masszőrködéssel, mint ott három hét alatt. De Ákos azt mondja, ez a hivatása, és enélkül sokkal üresebb lenne az élete. Most heti néhány napot tölt masszőrködéssel, a többit az alapítvánnyal, és emellett még egy budapesti átmeneti otthonban is dolgozik, ahol családok élnek.
Tóth Ákos nem szeretné marketingnek használni „teletetovált rosszfiús jófiú” imidzsét.
Az Age of Hope Alapítvány ötlete 2010-ben, a vörösiszap-katasztrófa idején fogalmazódott meg benne, amikor látta, hogy képes előhívni az emberek segítő szándékát. Éppen akkor költözött fel Budapestre, és rögtön közösségi összefogásra buzdította a fővárost. Akciója egy Facebook-kiírással indult, az eredmény pedig az lett, hogy hat hétvégén át hordtak kisbuszokkal tartós élelmiszert és ruhákat a bajba került családoknak. Az alapítványt ma már csaknem tizenegyezren követik a közösségi oldalon, ahol, bár hivatalosan Remény Kora a nevük, az angol névváltozatukkal szerepelnek. Emiatt mindenki így ismeri őket, és az alapító is Age of Hope-ként emlegeti a szervezetet.
Vitamin, kekszek, kötött sapka A gyermekvédelmi alapítványt végül 2012-ben jegyezték be, és az alapító okiratba belefoglalták, hogy katasztrófák idején is azonnal reagálni fognak. A kizárólag céges és magánadományokból működő Age of Hope karácsonykor az Ezer gyerek karácsonya nevű kampánnyal cipősdobozokban gyűjt vitaminokat, játékokat és csokoládét gyerekeknek. 2021-ben hétszáz cipősdobozt tudtak eljuttatni főként borsodi, mélyszegénységben élő családok gyerekeinek. „Fel is tettünk egy oktatóvideót arról, hogyan célszerű egy ilyen dobozt összeállítani. Főként vitamint, kekszeket, kötött sapkát érdemes beletenni. Itt tartós élelmiszert nem gyűjtünk, mert nincs az a szegény gyerek, aki karácsonyra örülne egy kiló lisztnek.”
Ákos azt mondja, az ünnepek után általában még rosszabb helyzetbe kerülnek a támogatottjaik. Bár ők főként gyerekekkel foglalkoznak, nem feledkezhetnek meg a családokról sem, hiszen „nemcsak azzal teszek jót egy kisiskolás gyerekkel, ha elviszem egy nyári táborba, hanem azzal is, ha enni adok a szüleinek és a testvéreinek.” Januárban ezért a Téli turné+ nevű kezdeményezésükkel tartósélelmiszer-csomagokkal, tisztítószerekkel segítenek. Idén százötven családnak vittek csomagot összesen kétmillió forint értékben. Tavasszal tisztítószereket gyűjtenek gyermekvédelmi intézményeknek és forráshiányos iskoláknak, ősszel az Iskolaszeres turné keretében kétszáz–négyszáz diáknak könnyítik meg a tanév kezdetét.
Ákos mellett tíz önkéntes dolgozik. A legtöbben a középiskolásoknak kötelező ötvenórás közösségi szolgálat után maradnak az Age of Hope-nál. Ákos azt mondja, kiemelt célja az is, hogy az egy- és kétnapos terepmunkákkal érzékenyítse a nekik segítő gyerekeket, és beindítsa a párbeszédet a különböző társadalmi csoportok között. Az alapítvány a gyűjtések mellett rendszeresen szervez bográcsozást, ahol a közösségépítés mellett több száz adag meleg ételt tudnak kiosztani. A legutóbbi úgynevezett Közös bográcsot idén január közepén tartották Vissen. A Sárospatak melletti zsákfaluban tavaly januártól az iskola melletti egykori pedagóguslakást is kibérelték a helyi önkormányzattól. Évente száz–százötven gyerek térítésmentes táboroztatását szervezik többek között a Balatonon, Budapesten, Nagybörzsönyben, Szigetmonostoron és Horvátországban. A legújabb helyszín Viss lesz, ahol emellett közösségi programokat tartanak majd a helybelieknek is.
Ákos fő szempontja a helyszín kiválasztásakor a vissi könyvtáros, Mészáros Ági személye volt, aki vállalta a ház körüli gondnoki tevékenységeket is. „Ágica emellett a könyvtárban tart kreatív foglalkozásokat a kisiskolásoknak, amihez sokszor mi adjuk az eszközöket. Ha azon a néhány színes papíron és zsírkrétán múlik, hogy lesz-e ott foglalkozás, akkor úgy érzem, nekünk kötelességünk ehhez hozzájárulni.”
Remény Kora Gyermekvédelmi Alapítvány (közismerten Age of Hope)
Alapítás: 2012 A csapat: Tóth Ákos, az alapító + tíz önkéntes Éves költségvetés: átlagosan 5–6 millió forint
Mit kezdenének 10 000, 100 000, és 1 000 000 forint adománnyal? 10 000: Öt családnak vennének élelmiszercsomagot, vagy öt gyereknek kalandparkbelépőt. 100 000: Egy kisebb gyerekcsoportot néhány napos kirándulásra vinnének belőle. 1 000 000: Nyári programköltségeik ötven százalékát fedezné.
A versenyképes kis- és középvállalkozások jelentik az EU motorját, nélkülük nincs európai és magyar fejlődés. Mivel a hazai kkv-k digitalizációja alacsony szintű, nagy feladat a szektor felzárkóztatása, melyben a szemléletformáló és tanácsadó szakmai szervezetekkel közösen a telekommunikációs ágazat is kiemelt szerepet játszik. A Modern Vállalkozások Programja és a Vodafone példaértékű együttműködése új fejlesztési lehetőségeket hozott a kkv-k számára.
Szívtelenség vagy a legkeményebb áldozathozás, hogy a szülők két évre hátrahagyták a gyereküket mint afféle zálogot, és úgy menekültek el Ceaușescu pokoli Romániájából, mert tudták, hogy így lehetnek majd a leggyorsabban, újra együtt boldogok egy élhetőbb helyen? Bodor Johanna táncos, koreográfus névházassággal került Magyarországra a 80-as években, a Nem baj, majd megértem című önéletrajzi regényéből készült előadás nemcsak róla, de kortársai tömegének rettegéseiről, megaláztatásairól és küzdelmeiről is szól.
Mi köti össze Alföldi Róbertet és Halácsy Pétert? D. Tóth Krisztát és Orosz Bálintot? Váradi Józsefet és Majkát? És még további 94 embert Pressertől Soros Györgyön át Szabados Ágiig? Mindannyian saját erőből léptek nulláról az egyre, építettek céget a tudásukra vagy személyes márkát a nevükből. Teljesítményükhöz nem kellettek politikai kapcsolatok, de kellett az egyedi látásmód, egy új ötlet vagy egy új minőség igénye. Ezek az igazán nagy sztorik – a 100. magyar Forbesban 100 nagy dobás.
