A Sandstone az ezredforduló kultikus túraruhamárkája volt Magyarországon. A korábbi sikerek ellenére az utóbbi tíz év nem a csúcstámadásról szólt, így az alapítók tavaly eladták. Még egy éve sincs, hogy Sárközy Mihály, a Mountex egyik tulajdonosa megvásárolta, de már hazahozta a gyártást, és részben újrahasznosított anyagokkal állítja új pályára a márkát.
Egy napig ültek a vonaton. Prága, Drezda, majd onnan egyre kisebb vonatokkal zötykölődtek egészen a Szász Svájcnak nevezett homokköves vidékre. „Tizenhat évesek voltunk. Fiatal korunkban nem nagyon lehetett kijárni mászni, de ez a vidék vonattal tizenéves fiataloknak is megközelíthető volt. Kint is abszolút nomád körülmények között léteztünk, a tornyok alatt aludtunk” – emlékszik vissza Nagy Zsolt első külföldi útjaira az egykori Kelet-Németországba. Magyarországon a 80-as években nem volt magashegység – ez mit sem változott –, így azt gondolhatnánk, hogy mászók sem igen voltak. De ha valaki sziklát akart mászni, azt a vasfüggöny sem állíthatta meg. Kicsi, összetartó közösség volt ez, és az is összehozta őket, hogy a hiánygazdaságban nehezen jutottak jó minőségű nyugati túrafelszereléshez, amihez meg igen, az jó drága volt. Ezt Nagy Zsolt is jól tudta, hiszen nemcsak mászó volt, de övé volt az egyik első túrabolt az országban. A Vadvidék 1989-ben nyílt meg Budapesten, mind az öt négyzetméterét a hegymászásnak szentelték.
Nem sokkal később, a 90-es évek elején ismerte meg majdani feleségét, Egyed Andreát, aki első diplomája szerint ruhaipari mérnök volt, ráadásul az édesanyjának volt egy komoly, ötven fővel üzemelő varrodája egy kis Vas megyei faluban. Jánosházán régóta foglalkoztak nyugati bérmunkával, a varrónők jól képzettek voltak, így adta magát a gondolat, hogy elindítsanak egy hazai gyártású, szélesebb körnek elérhető túramárkát.
Ahogy a mondás is tartja: kellett, mint az argentin grillétterem Pesthidegkútnak.
Persze, nincs ilyen mondás – ráadásul a Hidegkúti út, ahol járunk, az utcatáblák szerint már Hársakalja–Remetekertváros –, de lehetne. Az a rész határozottan megáll, hogy a Barriót a nyár végi start óta a keblére ölelte a környék (a név is ezt jelenti). Minket, a tengerszinthez közelebb élőket lassabban ért el a hír, így aztán nekünk az is váratlan, hogy amikor vasárnap nyitás után percekkel besétálunk, foglalás nélkül csak szomorú fejingatást kapunk a télen ötven szék körüli étteremben.
Konrády Zoltán a 2010-es évek nagy felfutásától a koronavírus-pöröly lesújtásáig vitte az amerikai értelemben véve steakes Knrdyt a belvárosban, és a posztcovid korszellemmel teljes összhangban inkább ott nyitott új helyet, ahol életvitelszerűen tartózkodnak fizetőképes magyarok. Budának is egy olyan, éttermekkel ritkásan ellátott határszéli részét választotta, hogy ha még terjeszkedne kicsit a kert, az már átlógna Solymárra. A séf magyar, de a konyhai és a pincércsapat egy része is spanyol ajkú. A koncepció szíve egy parrilla, azaz óriás faszenes grill, de az argentin határt nem őrzik szigorúan, vannak baszk, katalán és pánamerikai fogások is.
Ülőhely híján nekünk az elvitel jut, és a felismerés, hogy a Barrióba is átmentett steakeket nem kéne egy műanyagdobozban kihűlni hagyni, úgyhogy másfelé indulunk. A látványból a cevichénél is elvesz, hogy dobozból jön (tányéron a fotók alapján igen dekoratív volna), és az a vicc is gyorsan elfárad benne, hogy megpirítva kerül bele a kukorica. A hal viszont üdítően friss, és egy nagyon szépen belőtt arányú, kellemesen savas-citrusos, kulturáltan csípős leche de tigre (tigristej) marinád áztatja.
Külön gyerekmenüt nem láttam, viszont gyerekeket a vendégtérben bőven. A Barrióban pizza is sül, nekik az lehetne az egyik kézenfekvő választás, és kóstolva az derül ki, hogy a tőkehallal töltött paprika a másik. Rímel a magyar töltött paprikára, de ennek sült paprikától lesz édeskés a szósza is. Papírforma szerint az empanada (kis töltött tésztabatyu) lehetne a harmadik kölyökfavorit. A hat ízből mi a marhásat, a rikottás-spenótosat és a hagymás-sajtosat próbáljuk: a budapesti átlaggal – merthogy ezt több helyen próbálják mások is bepörgetni – szemben itt a tészta kellően omlósra sikerül, csak a töltelék az, ami magában száraz hatású. A hozzá járuló pikáns paradicsomszósszal minden szépen kikerekedik, de gyerekeknek úgy már sok lesz a pikantériából.
A morcipan argentin véres hurka, a magyarral ellentétben marhahús alapokon áll, és itt kettévágva hever egy nagyon kellemesen zsíros lepénykében, egy kis salsával. Első ránézésre, sőt magába a hurkába harapva sem gondolnánk, de együtt pillanatok alatt elfogy. A főszereplő mégis egyértelműen a séfajánlatban szereplő marhaoldalas. A csonttal jön, és egy határozottabb nézéstől leomlik róla – (nagy)kanállal esszük. Bőségesen jut mellé pecsenyelé is, ami itt szerencsésen a sült hús levéről szól, és nem valami ragacsos BBQ-egyenmártás a megidézett földrész északi feléről. A krumplipüré ellenben, hacsak nem az újdonsült törzsvendégek követelték ki, el is maradhatna.
A meglepetésnek hívott desszerttel zárunk, ami annak alapján, ahány fotón felbukkan, sokaknak már nem meglepetés: dulce de lechés (nádcukorból készült karamellkrémes) sült ananász, ami valahogyan képes nem gejl lenni. A honlapról nem egyértelműek a kiszállítás határai, de azzal és a bejutással is érdemes próbálkozni: a Barrio ételei műfaján belül házias, otthon mégis nehezen reprodukálható, amúgy is társaságba való fogások, egészen korrekt ársávban.
Barrio Budapest II., Hidegkúti út 2/a. A teszt időpontja: 2022. január 23.
Hat és fél százalék fölé emelt kamattal támad a vadiúj inflációkövető állampapír-sorozat, ki tud ezzel versenyezni? Mi várható idén a legnépszerűbb befektetési alapoktól? Érdemes végre átcsoportosítani az elmúlt években égbe szálló részvényekből és az úgynevezett szuperállampapírból?
Hagyomány, hogy Évindító Gálával kezdjük a januárt. Szép számmal jöttek üzletemberek, hírességek, ismert Forbes-arcok és egy világhírű fotóművész is, hogy élményeiről meséljen.
Mi köti össze Alföldi Róbertet és Halácsy Pétert? D. Tóth Krisztát és Orosz Bálintot? Váradi Józsefet és Majkát? És még további 94 embert Pressertől Soros Györgyön át Szabados Ágiig? Mindannyian saját erőből léptek nulláról az egyre, építettek céget a tudásukra vagy személyes márkát a nevükből. Teljesítményükhöz nem kellettek politikai kapcsolatok, de kellett az egyedi látásmód, egy új ötlet vagy egy új minőség igénye. Ezek az igazán nagy sztorik – a 100. magyar Forbesban 100 nagy dobás.
Ápolónak indult, végül masszőr és gyermekvédelmi szakember lett. Tóth Ákos először a vörösiszap-katasztrófa idején mozgósított hatalmas közösségi energiákat mások megsegítésére. Az élmény hatására aztán elindította az Age of Hope Alapítványt, hogy minél több mélyszegénységben élő gyerek jusson megfelelő élelmiszerhez és nyári táborokhoz.