Ez olyan esély volt, mintha magad választhattad volna ki a lottó nyerőszámait.” Így magyarázzák el a szülők a lányuknak, hogy édesanyja miért nem tér vissza Magyarországról, ahová eredetileg csak két hétre kapott vízumot. Édesapja, akit jól ismertek magyarországi értelmiségi körökben is (ő Bodor „Diurnus” Pál író, újságíró volt – a szerk.), valamivel korábban „orvosi kezelésre” hivatkozva utazhatott Budapestre, és vízumát sikerül sorozatosan meghosszabbíttatnia. Végül egyikük sem megy haza többé, a 17 éves Johannának, a bukaresti balettintézet ígéretes növendékének az alatt a két év alatt, amíg magára marad, le kell érettségiznie, készülni a balettvizsgára, munkát kell találnia – és leginkább megmaradni önmagának a magányban, rettegésben, néha fűtés, víz, étel nélkül.
A 80-as évek diktatúrájában a hátrahagyott gyermek volt a román hatóságoknak a garancia, hogy a disszidálók tisztességesen és a politikai elvárásoknak megfelelően viselkednek majd a határon kívül is – már ha egyáltalán elmennek. Amikor szülei megkérdezik, hogy képes lenne-e végigcsinálni a „nagy játszmát” egyedül, Johanna nem tehet mást: a bukaresti családi otthonban várja, hogy megkapja az engedélyt a névházassághoz, aztán annak segítségével a Magyarországra költözéshez. „Kár lett volna a szüleimet hazarángatni, és semmi kedvem nem lett volna lelkifurdalások közepette élvezni anyukám húslevesét” – magyarázza a Jurányi Házban látható darabban Johanna (Bánfalvi Eszter), és nem hibáztatja a szüleit, amiért magára hagyták.
