Szívtelenség vagy a legkeményebb áldozathozás, hogy a szülők két évre hátrahagyták a gyereküket mint afféle zálogot, és úgy menekültek el Ceaușescu pokoli Romániájából, mert tudták, hogy így lehetnek majd a leggyorsabban, újra együtt boldogok egy élhetőbb helyen? Bodor Johanna táncos, koreográfus névházassággal került Magyarországra a 80-as években, a Nem baj, majd megértem című önéletrajzi regényéből készült előadás nemcsak róla, de kortársai tömegének rettegéseiről, megaláztatásairól és küzdelmeiről is szól.
Ez olyan esély volt, mintha magad választhattad volna ki a lottó nyerőszámait.” Így magyarázzák el a szülők a lányuknak, hogy édesanyja miért nem tér vissza Magyarországról, ahová eredetileg csak két hétre kapott vízumot. Édesapja, akit jól ismertek magyarországi értelmiségi körökben is (ő Bodor „Diurnus” Pál író, újságíró volt – a szerk.), valamivel korábban „orvosi kezelésre” hivatkozva utazhatott Budapestre, és vízumát sikerül sorozatosan meghosszabbíttatnia. Végül egyikük sem megy haza többé, a 17 éves Johannának, a bukaresti balettintézet ígéretes növendékének az alatt a két év alatt, amíg magára marad, le kell érettségiznie, készülni a balettvizsgára, munkát kell találnia – és leginkább megmaradni önmagának a magányban, rettegésben, néha fűtés, víz, étel nélkül.
A 80-as évek diktatúrájában a hátrahagyott gyermek volt a román hatóságoknak a garancia, hogy a disszidálók tisztességesen és a politikai elvárásoknak megfelelően viselkednek majd a határon kívül is – már ha egyáltalán elmennek. Amikor szülei megkérdezik, hogy képes lenne-e végigcsinálni a „nagy játszmát” egyedül, Johanna nem tehet mást: a bukaresti családi otthonban várja, hogy megkapja az engedélyt a névházassághoz, aztán annak segítségével a Magyarországra költözéshez. „Kár lett volna a szüleimet hazarángatni, és semmi kedvem nem lett volna lelkifurdalások közepette élvezni anyukám húslevesét” – magyarázza a Jurányi Házban látható darabban Johanna (Bánfalvi Eszter), és nem hibáztatja a szüleit, amiért magára hagyták.
Ahogy a mondás is tartja: kellett, mint az argentin grillétterem Pesthidegkútnak.
Persze, nincs ilyen mondás – ráadásul a Hidegkúti út, ahol járunk, az utcatáblák szerint már Hársakalja–Remetekertváros –, de lehetne. Az a rész határozottan megáll, hogy a Barriót a nyár végi start óta a keblére ölelte a környék (a név is ezt jelenti). Minket, a tengerszinthez közelebb élőket lassabban ért el a hír, így aztán nekünk az is váratlan, hogy amikor vasárnap nyitás után percekkel besétálunk, foglalás nélkül csak szomorú fejingatást kapunk a télen ötven szék körüli étteremben.
Konrády Zoltán a 2010-es évek nagy felfutásától a koronavírus-pöröly lesújtásáig vitte az amerikai értelemben véve steakes Knrdyt a belvárosban, és a posztcovid korszellemmel teljes összhangban inkább ott nyitott új helyet, ahol életvitelszerűen tartózkodnak fizetőképes magyarok. Budának is egy olyan, éttermekkel ritkásan ellátott határszéli részét választotta, hogy ha még terjeszkedne kicsit a kert, az már átlógna Solymárra. A séf magyar, de a konyhai és a pincércsapat egy része is spanyol ajkú. A koncepció szíve egy parrilla, azaz óriás faszenes grill, de az argentin határt nem őrzik szigorúan, vannak baszk, katalán és pánamerikai fogások is.
Ülőhely híján nekünk az elvitel jut, és a felismerés, hogy a Barrióba is átmentett steakeket nem kéne egy műanyagdobozban kihűlni hagyni, úgyhogy másfelé indulunk. A látványból a cevichénél is elvesz, hogy dobozból jön (tányéron a fotók alapján igen dekoratív volna), és az a vicc is gyorsan elfárad benne, hogy megpirítva kerül bele a kukorica. A hal viszont üdítően friss, és egy nagyon szépen belőtt arányú, kellemesen savas-citrusos, kulturáltan csípős leche de tigre (tigristej) marinád áztatja.
Külön gyerekmenüt nem láttam, viszont gyerekeket a vendégtérben bőven. A Barrióban pizza is sül, nekik az lehetne az egyik kézenfekvő választás, és kóstolva az derül ki, hogy a tőkehallal töltött paprika a másik. Rímel a magyar töltött paprikára, de ennek sült paprikától lesz édeskés a szósza is. Papírforma szerint az empanada (kis töltött tésztabatyu) lehetne a harmadik kölyökfavorit. A hat ízből mi a marhásat, a rikottás-spenótosat és a hagymás-sajtosat próbáljuk: a budapesti átlaggal – merthogy ezt több helyen próbálják mások is bepörgetni – szemben itt a tészta kellően omlósra sikerül, csak a töltelék az, ami magában száraz hatású. A hozzá járuló pikáns paradicsomszósszal minden szépen kikerekedik, de gyerekeknek úgy már sok lesz a pikantériából.
A morcipan argentin véres hurka, a magyarral ellentétben marhahús alapokon áll, és itt kettévágva hever egy nagyon kellemesen zsíros lepénykében, egy kis salsával. Első ránézésre, sőt magába a hurkába harapva sem gondolnánk, de együtt pillanatok alatt elfogy. A főszereplő mégis egyértelműen a séfajánlatban szereplő marhaoldalas. A csonttal jön, és egy határozottabb nézéstől leomlik róla – (nagy)kanállal esszük. Bőségesen jut mellé pecsenyelé is, ami itt szerencsésen a sült hús levéről szól, és nem valami ragacsos BBQ-egyenmártás a megidézett földrész északi feléről. A krumplipüré ellenben, hacsak nem az újdonsült törzsvendégek követelték ki, el is maradhatna.
A meglepetésnek hívott desszerttel zárunk, ami annak alapján, ahány fotón felbukkan, sokaknak már nem meglepetés: dulce de lechés (nádcukorból készült karamellkrémes) sült ananász, ami valahogyan képes nem gejl lenni. A honlapról nem egyértelműek a kiszállítás határai, de azzal és a bejutással is érdemes próbálkozni: a Barrio ételei műfaján belül házias, otthon mégis nehezen reprodukálható, amúgy is társaságba való fogások, egészen korrekt ársávban.
Barrio Budapest II., Hidegkúti út 2/a. A teszt időpontja: 2022. január 23.
A Sandstone az ezredforduló kultikus túraruhamárkája volt Magyarországon. A korábbi sikerek ellenére az utóbbi tíz év nem a csúcstámadásról szólt, így az alapítók tavaly eladták. Még egy éve sincs, hogy Sárközy Mihály, a Mountex egyik tulajdonosa megvásárolta, de már hazahozta a gyártást, és részben újrahasznosított anyagokkal állítja új pályára a márkát.
Két éve riogatják az irodapiacot azzal, hogy gyökeresen átalakul a munkavégzés, átállunk a hibrid megoldásokra, és modern exodusként hátrahagyjuk az open office tereket. A valóság: csúcson pörögnek a befektetői volumenek, és a magyar szereplők erősebbek, mint valaha.
Hagyomány, hogy Évindító Gálával kezdjük a januárt. Szép számmal jöttek üzletemberek, hírességek, ismert Forbes-arcok és egy világhírű fotóművész is, hogy élményeiről meséljen.
A szakmai sikerek sem kerülték el, de önmaga megtalálása két halálos betegséggel való viaskodás után talán még ennél is fontosabb a történetében. Szelei Szabolcs megbékélt magával, és így építene Európa-szerte ismert kávémárkát.
