Szerző: Bánáti Anna és Zsiborás Gergő
Vajon ennek a cikknek az utolsó mondatait hazafias kötelességtől fűtve lefoglalja-e majd a magyar állam (vö. beszolgáltatjuk kötelező jelleggel)? A betűpazarlás megállítása és az őserdők védelme érdekében, persze. Ez a lista arról szól, hogy kiszámoljuk, kik az ország leggazdagabb emberei. A vagyon viszont csak akkor ér valamit, ha azzal rendelkezhetnek. Tulajdonolják. És itt rögtön több különös kihívással is találkozunk.
Számtalanszor megköszönték már nekünk, hogy kiszámoltuk Orbán Viktor kormányfő vagyonát. Mert hogy sokak szerint Mészáros Lőrinc vagyona valójában a miniszterelnöké. El kell, hogy keserítsük őket. A magyar miniszterelnök kontrollja ennél jóval nagyobb a magyar gazdaságra. Apró, hétköznapi jelekből ez könnyen kiolvasható. Amikor a koronavírus-járvány kitört, a magyar állam úgy döntött, hogy a beleegyezése nélkül nem adhatnak el külföldieknek stratégiai fontosságú cégeket – arról, hogy mi számít stratégiai fontosságúnak, szintén az állam döntött, elég tág keretek között. A rendelkezés olyan szintű jogi kockázatot generált, hogy tavalyi vagyonbecsléseinkben egy magasabb diszkont formájában be is áraztuk. Kaptunk is érte kemény kritikát a színfalak mögött: ugyan, ez egyszeri intézkedés, nem érinti a magyar gazdaságot.
Kontroll afölött, ami jelenleg adott a hatalomnak, és jövőbeli kontroll afölött, amit elveszíthet tavasszal.
Amikor a januári lapszámunk megjelenik, még mindig érvényben lesz a kormány által november közepén megszabott, egyfajta vállalati különadónak is felfogható benzinárlimit – ennek végrehajtási rendeletébe minden további nélkül belevették, hogy ha valaki nem óhajt veszteségesen működni, az innovációs és technológiai miniszter dönti el, ki veheti át magántulajdonát képező termelőeszközeit.
Épp lapzártánk előtt jött a hír arról, hogy a parlament megszavazta, hogy a legnagyobb élelmiszer-áruházaknak februártól kötelező felajánlaniuk a lejárófélben lévő árut az állami Élelmiszermentő Központ Nonprofit Kft.-nek. Nevezzük csak nyugodtan a nevén, ez nem élelmiszer-pazarlás elleni, hanem beszolgáltatási törvény. Az állam úgy döntött, hogy magánszereplők egy bizonyos körének le kell mondania a magántulajdonáról.
Felvállalt, gyakran merész döntések ezek, és általában látható, honnan jön és hová megy a pénz (az áru), és az is, hogy milyen szervezet rendelkezik vele. Ha a döntésekkel nem is ért egyet az ember, csak fáradtan legyint az érvnek bedobott okokra – infláció, veszélyhelyzet, fenntarthatóság. Hiszen a történelem belénk nevelte: krízishelyzetben nem jajgatunk, ha túl szoros kézzel fogják a gyeplőt. Az ostromlott vár pedig, amiben bő tíz éve élünk, mindig valamilyen krízis ellen küzd.
A gyeplőt azonban tartja két másik, láthatatlan kéz is, de nem az Adam Smith-i értelemben. Egyrészt az ezer milliárdos közvagyonokat rejtő közérdekű vagyonkezelő alapítványoké, másrészt a gombamód szaporodó, a végső tulajdonosokat feltüntetni nem köteles magántőkealapoké. Más mechanizmusok jellemzők a kétféle szervezetre, de egy dolog közös bennük: a „magán” szó mögött rejlő politikai kontroll. Kontroll afölött, ami jelenleg a hatalomnak adva van, és jövőbeli kontroll afölött, amit tavasszal elveszíthet. Tulajdonnal rendelkezni ebben a mátrixban az elit előjoga és viszonylagos. Az előjogot az állam, a politikai hatalom birtokosai adják, és veszik el, ha kedvük úgy tartja.
Átitatta ez az idei gazdaglistánk készítését is. Hiába hangsúlyozza Magyarország Alaptörvénye is az átláthatóság fontosságát, soha nem ütköztünk még ennyi akadályba amiatt, hogy kiderítsük, kié a vagyon. És nem csak az ország leggazdagabbja, Mészáros Lőrinc esetében, hiszen épp a formálódó Bankholding példája mutatja, hogy amikor a láthatatlan kéz int, beszolgáltatnak neki is, papíron kimutatható részesedése így növekszik egyre inkább a második legnagyobb magyar bankban.
Példátlan konjunktúra időszaka ér most véget a világban, ezalatt Magyarország elképzelhetetlen mértékű EU-s forrást használhatott fel. Az ennek nyomán létrejövő vagyontömegek jórészt mégis törékenyek.
Gazdagjaink papíron gazdagodnak, és gyarapszik az ország is – de azzal a kérdéssel még foglalkoznunk kell, hogy mennyire gazdag az az ország, ahol a lejáró élelmiszereket is államosítják.