Nem akarok mindenkinek tetszeni

„Tanár úr, mi addig fent leszünk” – hallom, ahogy belépek a Hajós utcai kis ékszergalériába. Még mielőtt befogadhatnám az ezüst modern formáitól csillogó földszintet, szemem akaratlanul is keresi, mit jelent a fent. A hangokból kis műhelyt sejtek, ahonnan a művek levándorolnak a kiállítótérbe. Hirtelen nem tudom eldönteni, boltban vagy egy apránként, de mindig változó tárlaton vagyok.


A tanár úr, azaz Péter Vladimir várja, hogy megérkezzek, nemcsak az utcáról, hanem az ámulatból is. „Ezeket én terveztem” – mutat körbe az üzletben. A bútorokra gondol, az ékszerek – nem is kérdés – mind az ő munkái. „Nehéz ékszert úgy kiállítani, hogy hozzáférhető legyen, de azért el is legyen zárva.” Az üvegek mögött lépcsős zöld bársony színpadot kapnak a Wladis Galéria jól felismerhető alkotásai. Pár igazán egyedi darabon megakad a tekintetem. „Ez például egy ónixgyöngyökből készült nyakék, az anyagot Münchenben vásároltam hozzá. Egy van belőle. Ha megvennék, még sajnálnám is egy kicsit” – mosolyog.


A művészektől már-már elvárt visszafogottsággal, szinte suttogva beszél, miközben az aprócska vitrines asztalhoz invitál, hogy elmesélje, hogyan lett a Wladisból összetéveszthetetlen ékszerek manufaktúrája. Vagy ami még fontosabb, hogyan lett Péter Vladimirből iskolateremtő. Mert iskolát, sőt műfajt teremtett. A modern magyar iparművészeti kultúra egyik legjelentősebb alakja, a tárgyalkotás mestere, aki látható tényezővé tette a hordozható művészi alkotásokat, az esztétikai testékítést. A létező szocializmus árnyékában úgy kreált magának karaktert és márkát, hogy közben tervezőművészek generációit is felnevelte.