A világ egyik legjobban vágyott szigetcsoportja sokaknak a földi paradicsom érzetét adja, a helyiek mindent meg is tesznek az utazók kiszolgálásáért. És közben maguk is azt érzik, nincs menőbb, mint reszortszigeten dolgozni.
Írta és fotózta: Szűcs Péter
Sabine majd kicsattan az egészségtől és a jómódtól. Németországban él, de a Maldív-szigetek egyikén futunk össze, férjével minden évben visszajárnak kedvenc reszortjukba, hogy néhány hónapot (!) a szigetvilágban tölthessenek. „Eddig háromszor házasodtunk újra össze a kerek évfordulókon, így már három nászutunk volt az elmúlt évtizedekben” – mondja őszinte örömmel, én meg jókedvét, pozitív energiáit átvéve megyek tovább a délutáni snorkelingre. A Maldív Köztársaság 1192 szigetéből körülbelül kétszáz a szállodasziget, és ugyanennyin laknak, a többi majdnem nyolcszáz egyelőre lakatlan. A reszortszigetek száma növekszik, ezt a tendenciát a vírusválság is csak rövid időre szakította meg, átlagosan minden évben két-három új reszortsziget jön létre. Az óriási érdeklődés alapján a megnyíló hotelkomplexumok száma sokkal nagyobb is lehetne, ha az állam nem kontrollálná a befektetéseket, és nem határozná meg a növekedés dinamikáját. A Maldív Köztársaság egyik szigetét sem lehet megvásárolni, befektetési céllal viszont hosszú távra bérelhetők.
A Maldív-szigetekre utazó a maléi Velana nemzetközi repülőtérre szál le. Innen tovább a kiválasztott hotelszigetre roppant könnyen megy a transzfer, a reszortok előre megszervezik. Amíg fent van a Nap, hidroplánokkal, naplemente után gyorsan sikló motorcsónakokkal repítik a turistát valamelyik álomszigetre.
Egy rendkívül kedves, idős magyar orvos házaspárral már egy másik szigeten elegyedek szóba. Magyarul köszönök rájuk, amikor meghallom, hogy ők is így szólnak egymáshoz a vacsoraasztalnál. „Elmúltunk hetvenévesek, megtehetjük, hogy az Indiai-óceán egyik szigetéről egy pár hét után átmenjünk egy másikra. A vagyonát az ember nem viszi át a másvilágra, ezért feléljük, amink van” – magyarázzák, miért döntöttek a Maldív-szigetek mellett, amikor az utazásukat tervezték. Nem is kérdezek többet, jó utat, jó egészséget és jó étvágyat kívánok. Második maldív utam utolsó éjszakáján, az ötcsillagos Kagi Spa Islandon, szintén találkozom magyarokkal. A sziget ötven vízi villájából huszonöt keletre néz, a korán kelők a napfelkeltét élvezhetik, a másik huszonöt nyugatra van tájolva, lakóik szinte minden éjjel ugyanúgy vöröslő naplementében gyönyörködhetnek. A keleti oldal első villája az enyém egy éjszakára, véletlenül hallom meg, hogy a szomszédomban egy pár magyarul beszélget arról, milyen tengeri élőlényekkel találkoztak a villa körüli víz alatti kirándulásukon.
Ahol a legmagasabb luxusszint és a mediterrán szívélyesség páratlan panorámával párosul, ott a The Maybourne Riviera.
Írta: Jókuti András
Pascal, a taxisofőr nem túlzott, miközben a nizzai reptérről kanyarogtunk a hegyi szerpentineken a Maybourne Riviera felé: ez bizony azur, azaz kék. De még mennyire kék, sőt, égszínkék! Beszélgetésünk nem csak nyelvismereti hiányosságok miatt maradt meg az esszenciális jelzőknél, az ötven–hatvan éves sofőr ugyanis végig a feleségével – aki eleve Mon Amour néven volt eltárolva a telefonjában – folytatott meglehetősen élénk, és még annál is szerelmesebb diskurzust. De hát mivel is töltené az idejét egy taxisofőr (vagy bárki más) a Côte d’Azurön, mint azzal, hogy szerelmes?
Roquebrune-Cap-Martin talán nem eléggé népszerű úticél a hazai utazók körében, pedig a kiejtése egyszerűbb, mint gondolnánk: rokbrün-kapmartan! És ha már ezzel megbirkóztunk, tényleg érdemes alaposan körülnézni ebben a kisvárosban, ahol a legendás modernista építész, Le Corbusier töltötte idejét egy – mára már a világörökség részét képező – maga tervezte vityillóban a tengerparton. De itt van talán egész Franciaország legrégebbi erődítménye is, kiváló kilátás nyílik róla a nagy kékségre is, útban lefelé pedig egy kétezer éves olajfa hozza termését ma is.
Aztán befutunk a hotelbe, és hamar elfelejtődik minden, amit addig láttunk. Kicsit még mintha Pascal, a sofőr szája is tátva maradna, pedig láthatott ő már egyet s mást a Monaco–Menton-tengelyen, de azért az ötszáz méter magas függőleges sziklafalon álló impozáns hoteltől neki is felszalad a szemöldöke, talán még egy oh là là is kicsúszik.
De erre sajnos nem tudok figyelni, mert én is alaposan elámulok, majd hamar beszippant a modern művészeti alkotásokkal, például Louise Bourgeois szobrával és Le Corbusier hatalmas, mozgatható üvegfalával dekorált hatalmas, világos lounge. A fogadtatás természetesen a legmagasabb luxusszintnek megfelelően udvarias, de ehhez mediterrán szívélyesség is társul. Aztán hiába a gyönyörű enteriőr a fantasztikus bútorokkal, a panoráma ellopja a show-t.
Nem véletlenül van szinte minden falfelület üvegből, itt a fő attrakció a tenger tengerkékje, ez tölti be a látóteret, ez nyugtatja meg a szemet, ez a legszebb dekoráció. Az amúgy is hihetetlenül tágas lakosztály ezáltal infinity lakosztállyá alakul át – persze, nagyon szép a fürdő, a gardróbszoba, az elegáns, modern vonalvezetésű fehér bőrkanapékkal és étkező asztallal berendezett nappali, de a terasz mindent visz.
Háromszoros panoráma Nem sok hasonló helye van a világnak, ahol egyszerre három országra nyílik lenyűgöző panoráma: jobbra Monte Carlo, egy jó távcsővel akár a Grand Prix vagy a Monte Carlo Masters tenisztorna is követhető lenne, de nézzünk inkább előre, és máris újra Franciaországban vagyunk, szemben a Cap Martin földnyelve, balra Menton (mintha még a három Michelin-csillagos Mirazur étterem ablakai is látszanának), majd pár méter, és már Olaszország következik. És tenger mindenfelé, amerre a szem ellát.
Mélyvíz – csak úszóknak! A luxushotelhez luxusétterem dukál, az üzemeltetők nem fukarkodtak a nagy nevek felvonultatásával sem. Mauro Colagreco felügyeli a gasztronómiai koncepciót, de az infinity pool környékének lazább kínálatát a nem kevésbé híres Jean-Georges Vongerichten állította össze. A zászlóshajó, a Ceto étterem a legfelső szinten, megnyitása után mindössze pár hónappal már egy Michelin-csillagot is magáénak mondhat. (Izgalmas adalék, hogy épp a Michelin Bibendum figurája ihlette az egyik étterem székeit tervező Eileen Gray-t.) Itt is a tenger ural mindent, a teljes „A tenger mélye felé” menü a tenger gyümölcseire épül, de a megszokottnál ez sokkal szélesebb választékot jelent. A halak, rákok, kagylók mellett itt jelentős szerephez jutnak a tenger zöldségei is: plankton és algák is. Kombualga-kéregben érlelődött például a tonhal, vakaméval van dúsítva a kumkvatos articsókasaláta, de a legmeglepőbb, és egyben legfinomabb talán a ropogós algalapokból készülő mille-feuille (krémes), vaníliakrémmel és karamellszósszal, az alga enyhe sóssága kiváló adalék a süteményhez, roppanósságával pedig tökéletes helyettesítője a leveles tésztának.
A csillogó-villogó borhűtők tökéletes rendjében meglepő látvány egy sor olyan borospalack, ami alapos tisztogatásra szorulna. Mintha a Titanic borkészletét hozták volna a felszínre, mindenféle apró kagyló és tengeri élőlény fedi az üvegeket. Persze nem a takarítónő gondatlansága az ok, hanem gondos tervezés, a borospincét esetükben lecserélték a tenger mélyére: adott a sötét, állandó hűvöst biztosító, oxigénben szegény környezet. Tapasztalatok szerint az így tárolt borokra nagyobb összetettség jellemző mind aromákban, mind ízekben. Erősebb ásványosságuk és sósságuk kiválóan alkalmassá teszi őket az édeskésebb tengeri alapanyagokkal, például a rákfajtákkal való párosításra. Andrea Moscardino, a konyhafőnök tudja, hogy azért a víz az úr…
A bankárságot kovásznevelésre, a budapesti életet vidéki idillre – no, meg kemény hajnali munkára – cserélte Török András, aki feleségével, a Skool-alapító Major Zsófival tavalyelőtt nyáron nyitotta meg a Balaton-felvidék legmenőbb reggeliző-pékségét. Az Andriska Pékbisztró kertjében egy nyüzsgő hétvégén ezren is megfordulnak, a napi kínálat legalább harmincféle péksüteményből és szendvicsből áll. És András, vagyis Andriska alig várja, hogy főzhessen is a vendégeiknek reggelire – akár töltött káposztát.
Piacvezető pozícióba nőtt a Webshippy, a kiszervezett logisztika digitális megoldásainak hazai úttörője, miközben a fogyasztók egyre több kényelmi szolgáltatást várnak el. Az alapítók víziója most az országhatárokon túlra szólítja őket: régiós terjeszkedésbe kezdenek, amihez újabb befektetők szállítják a finanszírozást. A robotizált fóti raktárból már az európai hálózat kiépítése sem tűnik elérhetetlennek.
Hogyan találkoztál nem szigetesként a Szigettel?1995-ben voltam kint először. Azt hiszem, mint Pestiest-környéki haver pultoztam a VIP-jükben. Aztán fel is léptem a Pestiest Színpadon az Est FM-es rádióműsorunk tagjaival, olyan délután fél négy körül. Akkor dedikáltam először és utoljára személyi igazolványt. Mit hiányolsz, ami akár a te szervezésed alatt morzsolódott le?Van pár zenei műfaj, ami kevésbé erős. A metál-hard rock […]
