Ha felül van a hangjegy, a pergőt üssem, ha x-et mutat, a cintányért, ha alul, akkor meg a lábdob jön. Egyszerűnek hangzik, közben meg olyan, mintha egy tízismeretlenes egyenletet próbálnék megoldani. Egy perc alatt rövidzárlatot kap az agyam, nem tudom összehangolni a végtagjaimat, aztán eltelik még egy perc, és valami elindul. Lassan, akadozva, de elhangzik a Billie Jean első pár taktusa.

Gál Dani, a Budai Dobiskola megálmodója higgadtan magyaráz, látszik, hogy nehéz kihozni a sodrából. Meg is jegyzem neki, hogy nem egy ideges típus. Azt mondja, ez az, amire legelőször megtanította ez a hivatás.
Tanítványainál, akik nagy része figyelemzavaros, hiperaktív, vagy az autizmus spektrumzavaron áll valahol, elkel a türelem. Vannak itt mozgáskorlátozottak, szellemi fogyatékkal élők és vakok is, akiknél sajátos tanítási formát kell választania. Ez persze nem szegi Dani kedvét, a többletfeladat csak még jobban motiválja. A befektetett energia kifizetődik, a gyerekek szülei egyre jobb iskolai eredményekről, a szociális képességek javulásáról, nyugodtabb hétköznapokról számolnak be.

A gospel és a metál találkozása
Dani körülbelül a hatodik évében járt, amikor megkapta első dobját. Elmondása szerint azért döntöttek így a szülei, mert hiperaktív kisgyerek volt, folyton járt a keze és a lába, mindenen dobolt. A hangszer életre szóló szerelmet ígért. Dani gyerekkorában rocksztárnak készült, később inkább csak profi zenésznek, így a magántanároknak, a szüleivel látogatott egyházi koncerteknek és a metálzenének köszönhetően tökéletesre fejlesztette játékát. Ha valaki esetleg meglepődne az egyházi koncertek és a metálzene látszólagos ellentmondásán, Dani példája alátámasztja, milyen szépen megférnek egymással.

„A templomi zenészek játékából megértettem valamit a szenvedélyről, a vallásos áhítatról, a zene erejéről. A valláshoz túl földhözragadt vagyok, a tradíció viszont nagyon érdekel. A zene mindig része volt az emberi evolúciónak, az ősember már akkor zenélt, amikor még beszélni sem tudott. A ritmusnak kőkemény terápiás ereje van” – mondja, és megismétli: a zene előbb alakult ki, mint a nyelv. Mi sem mutatja ezt jobban, minthogy a dobsulinak többek között olyan tanítványa is van, aki egyáltalán nem beszél, de imád dobolni, és blogon számol be az élményeiről. De erről majd később.

Kétszemélyes emberkísérlet
Miután Danit lelkes és muzikális fiatalok rendszeresen látták a Képzelt Város, a Kanagawa, az I.O.N., a Shell Beach, az Oaken és sok más zenekarban dobolni, megszaporodtak a dobtanári megkeresések. A fordulópontot az hozta el, amikor a tanítványokhoz csatlakozott egy pszichológus is, aki kifejezetten azért szeretett volna dobolni, hogy aztán beépíthesse praxisába a zeneterápiát. Ez gyakorlatilag egy kétszemélyes emberkísérlet volt: Dani és a pszichológus együtt figyelték meg, hogyan válik a zene terápiává, a dobos pedig tanárrá, majd terapeutává. A sikeres kísérletnek gyorsan híre ment, a Budai Dobiskolát egyre több speciális nevelési igényű gyerek szülei keresték fel.

Daninak egyébként se pedagógus, se terapeuta végzettsége nincs, mégis úgy beszél az autizmusról, mintha tankönyvből olvasná. Hosszan beszél arról, milyen életmódbeli tényezők súlyosbítják a tüneteket, hogy mit gondol a modern tudomány a kezeléséről, milyen kiegészítő terápiák, vitaminkészítmények javasolhatók. A spektrumzavarok szervi, mentális, társadalmi aspektusaival is képben van, meg is jegyzem, hogy szakértőnek tűnik a témában.

„Sok külföldi tanulmányt olvasok, és a szülők is rengeteget mesélnek. És valószínűleg sokat segít ebben a gyerekkori ADHD-m is, mert értem, hogy kábé mi zajlik a gyerekek fejében. Emellett sok pszichológussal és pszichiáterrel tartom a kapcsolatot, rendszeresen egyeztetünk, és gyakran ők küldik hozzánk a pácienseiket. Tök jó, hogy a gyógyszeres kezelés helyett sokan már elsőre ezt javasolják.”

Dani szerint egyébként ezek a spektrumzavarok megfelelő életmód mellett szinte nullára csökkenthetők, és bízik benne, hogy a magyar orvoslás is hamar eljut a felismeréséig, hogy érdemes alternatív gyógymódokkal kísérletezni – mint amilyen az életmódváltás vagy akár a zeneterápia.

A dob ugyanis nagyszerű készségfejlesztő kiegészítő tevékenység a klasszikus értelemben vett terápiák mellett. Javítja a finommotorikus képességeket és ezáltal az írásképet, fejleszti a reflexeket, és a szülők jobb tanulmányi és magatartásbeli eredményekről is beszámolnak. Arról nem is beszélve, hogy a gyerekek jókedvvel, sikerélményekkel és kellemes fáradtsággal hagyják el az órák után a Budafoki úti termet.

Nem beszél, de dobol és blogol
Együtt töltött időnk alatt megjön az egyik tanítvány. A hét–nyolc körüli kissrác erősen emlékeztet a Wes Anderson Holdfény Királyságából Samre, úgyhogy az első pillanattól bírom. Óra előtt kettesben maradunk pár percre. Elszégyellem magam, amikor ráeszmélek, hogy kíváncsian méregetem. Dani szavai visszhangzanak a fejemben, érdekel, milyen lesz vele kommunikálni, hogyan viszonyul az őt körülvevő világhoz, és hogyan játszik a hangszerén. Beszélgetni kezdünk, én kérdezek, ő válaszol. Kerüli a szemkontaktust, elnéz a vállam fölött, de meglepően határozott válaszokat ad, mikor a suliról és a dobról kérdezgetem. Aztán egyszer csak megunja. Figyelmen kívül hagyja a kérdésem, feláll, kinéz az ablakon, és innentől nem létezem.

Dani beszámolójából megtudom, hogy tanítványainál ez nem példa nélküli. „Amikor azt mondom, a dobhoz türelem kell, nem csak a tanári oldalról beszélek. Egy autista kisgyerek sokszor az aktuális hangulata szerint dönt, és erősen megjelenik náluk a dac egy kudarc hatására. Türelmetlenek magukkal, és ha valami nem úgy sikerül, ahogy eltervezték, erős érzelmi reakciót adnak. Van, aki ignorálni kezd, van, aki szétszedi a termet, van, aki sírva fakad, és van, aki feláll és nemes egyszerűséggel kisétál.” Dani hozzáteszi, hogy a gyerekek nagy része nehezen fejezi ki magát verbálisan, ezért fontos, hogy a szokásosnál nagyobb türelemmel és több dicsérettel tartsák fenn a motivációjukat. Ettől függetlenül nagyon kicsi a lemorzsolódás, ugyanis a tanítványok élvezik a dobolást, és értik, hogy az a javukat szolgálja.

Persze általánosítani az ő esetükben sem szabad. Minden gyerek egyedi nevelési és oktatási igényekkel jön, az autiknál és a mozgássérülteknél rengeteg olyan befolyásoló tényezőre kell figyelni, ami egy átlagos gyereknél nem merülne fel. A mozgássérülteknek például sokkal több edzésre van szükségük finommotorikájuk kifejlesztéséhez, a túlhallásos gyerekeknek pedig – akiket kiélezetten zavarnak a zajok – halkított dobokat és gumilapokat szerelnek fel. A szenzorosan érzékenyeknél a végtagok összehangolásával kezdenek, a vakoknál több dúdolásra, több zenehallgatásra van szükség, és azt is át kell adni, hogyan jelenítsék meg lelki szemeik előtt a dob felépítését. És aztán ott van az a fiatal, korábban említett tanítvány, aki huszonhárom éve nem szólalt meg, ellenben a blogján szofisztikált, lenyűgöző szókincsű visszajelzéseket ad a dobórákról.

Peti fiú, hétéves, és mellesleg autizmussal él
Hozzáteszem: Dani nem híve a kategorizálásnak és a címkézésnek. Nem diagnózisokban, hanem egyedi és különleges személyiségekben gondolkozik, akik mind megérdemlik, hogy a nekik legkomfortosabb módon tanulhassák a zenét. Feldmárt idézve hozzáteszi: „Attól, hogy szeretem a teát, ne mondják rám, hogy teaivó vagyok. Egy embert se annak alapján határozzunk meg, milyen kódot kapott a pszichiáterétől egy negyedórás diagnózis alatt. Ne azt mondjuk, hogy »az autista Peti«, hanem hogy »Peti fiú, hétéves, tűzoltó akar lenni, és mellesleg autizmussal él«.”

És ha azt gondolnád, ez a sok speciális nevelési igény visszaveti a gyerekeket a tanulásban, vagy esetleg könnyebben elérik a plafont, nagyot tévedsz. Ahogy mondani szokták: ahol Isten elvesz, ott ad is – ez erősen megfigyelhető például a vakoknál, akiknek a finommotorikus képességeik sokkal fejlettebbek az átlagosnál.

„Van olyan teljesen egészséges felnőtt tanítványunk, aki közel sem jutott el arra a szintre egy év alatt, mint egy vak kisfiú. Az aspergeres gyerekek nagyjából úgy látják a dobot, mint egy adatokkal teli mátrixot. Teljesen más, alternatív módon van huzalozva az agyuk, és olyan összefüggéseket éreznek, amiket mások talán csak pszichotikumok hatására. Na, ha ők ráéreznek a dobra, elképesztő tempóban fejlődnek.”

A Budai Dobiskola hét év alatt szépen kinőtte magát. Az óradíj 7500 forint, és Dani még mint egyéni vállalkozó viszi, de mára rajta kívül még három tanár és egy gyógypedagógus foglalkozik a körülbelül száz tanítvánnyal, a legfiatalabb három-, a legidősebb pedig már hatvanéves. Dani szerint egyes tudósok úgy saccolják, hogy 2050-re minden második gyerek spektrumban fog elhelyezkedni, ami világgazdasági probléma. Ezért egyre nagyobb az igény az ilyen terápiákra.
Több különböző programot kidolgoztak a speciális nevelési igényű gyerekeknek, és a családi együttlétet is támogatják olyan kezdeményezésekkel, mint az Apa-Fia Program. Tervei között van, hogy Budapesten több helyszínen és vidéken is további dobiskolákat nyitnak, hogy minél több emberhez jusson el a dobolás öröme. Aki pedig úgy érzi, készen áll a rocksztáréletre – akár terápiás célból, akár zenei ambíciói miatt jár az iskolába –, az év végi (idén augusztus 6-ára tervezett) bemutatkozó koncerten bizonyíthatja tehetségét közönség előtt is.

Jaksity György kommentje:
Régóta foglalkoztat, hogyan lehetne kiterjeszteni országos művészetterápiás programunkat az Autistic Art Alapítványnál a zeneterápia irányába, ezért a dobsuliról olvasni zene volt füleimnek. Let there be rock :).