Több mint negyven évvel ezelőtt egy fiatal orvos, Mező Róbert elkezdett műlábakat faragni a rehabilitációs intézetben, majd egy szerencsés véletlen és néhány – mai szóval – angyalbefektető segítségével vállalkozássá szervezte a tevékenységet. Az LBT Kft. lúdtalpbetétekkel indult, mára ennél sokkal több. Időközben váltak családi céggé, és már nemcsak forgalmazzák, hanem dr. Orto márkanév alatt gyártják is a rehabilitációs eszközöket.
„Sajtóképesebb nem jut eszedbe, Robi?” – kérdezi mosolyogva Belinszky Gabriella, az LBT Kft. ügyvezetője férjétől, Mező Róbert ortopéd főorvostól, a cég szakmai igazgatójától, miután elhangzik a Villon-idézet: „és nyakamon érzem, hogy seggem míly nehéz.” Mező doktor egy bő negyven évvel ezelőtti esetet idéz fel, mikor azt kérdezem, milyen emlékezetes visszajelzéseket kaptak a páciensektől az általuk fejlesztett vagy forgalmazott rehabilitációs eszközökről.A 80-as évek elejére repülünk vissza. „Egy nyomdászembernek este tíz körül lettem kész a művégtagjával. Két gyermek várta vissza, egy daganat miatt kellett levágni a lábát.” Ha valaki combamputált, akkor a fenekén jár, az első járási kísérlet pedig mindig iszonyatos igénybevétel a betegnek. Kipróbálta a műlábat, rettenetesen izzadt, majd a végén elhangzott a Villon-idézet és a hála, hogy már nem így kell mozognia.
Ügyeletben nem olvasgattam, hanem műlábakat faragtam.
A mozgásukban korlátozottak kiszolgáltatottságát, a helyzet groteszk, néha megmosolyogtató szomorúságát leírandó juthatott a doktor eszébe épp ez a példa. Róbert azt mondja, ez volt pályája egyik meghatározó élménye, amiből azt látta, lehet, hogy nem csinálja rosszul. „A Mező? Az egyik legjobb orvos, akivel találkoztunk” – mondja egy barátunk, aki szülési agykárosodással élő kisfiával többször is megfordult nála a kifejezetten ezeknek a gyermekeknek fenntartott ingyenes ortopédiai rendelésen. „Van egy társadalmi krédónk, mi ezeket tényleg azért csináljuk, hogy jó legyen” – mondja az üzlet melletti missziójukról Róbert.
Mauro Colagreco az első nem francia, aki megszerezte a Michelin Guide legmagasabb értékelését. Aztán gyorsan a világ legjobb étterme díjat is megnyerte,
és mégsem megy nyugdíjba.
Írta: Jókuti András
Amikor a világ egyik legjobb séfje üzenetet küld, hogy hamarosan kész a felújítás, ki kellene próbálnom az éttermet újra, nem kell sokat mérlegelni, hogy igent mondjak-e. Aztán akad némi bonyodalom: a megnyitás kicsit csúszik, így az időközben betervezett utazás még előtte véget érne. Már egészen beletörődöm, aztán kiderül, hogy mégis csinálnak egy megnyitó előtti ebédet, ráadásul a VIP közönségnél is sokkal fontosabb vendégek lesznek: termelők, beszállítók, borászok, azaz azok, akik a séf szerint megtöltik értelemmel az éttermét. Így ők is megtapasztalhatják, milyen szerepkörben bukkan fel, amit hoznak.
Itt keresd! Mirazur Mirazur.fr 30 Avenue Aristide Briand, Menton, Franciaország
Mauro – származása szerint – igazi olasz, vérmérséklete szerint argentin, a kettő kombinációjával pedig csupa szív az egész ember. Csak egy igazi baja van, amire mindig panaszkodik, ha jó eszpresszót szeretne inni, át kell mennie a határon. Ez mondjuk messze nem annyira tragikus, mint ahogy hangzik, ugyanis az olasz határ pontosan két perc gyalog az éttermétől, a házától pedig kb. négy. (Azt ezúttal is elfelejtettem megkérdezni tőle, hogyan engedhetik Argentínában a népesség nagyjából kétharmadát adó olaszok, hogy sehol se lehessen rendes eszpresszót kapni…)
Mauróék házánál is fontosabb a mellette levő hatalmas kert a meredek hegyoldalban. Eredetileg egy fényűző villa dísze volt, szökőkutakkal, látványos virágágyásokkal. A kövek maradtak, de a víz helyére termőföld került, a szökőkútban most fokhagyma és kövér porcsin, a volt medencékben tök, cukkíni és paradicsom lubickol, a mellvéd árnyékát rebarbara élvezi, a terméskő falakra bab és zöldborsó kúszik. És közben együtt élvezik a kertésszel a nagyszerű kilátást a Földközi-tengerre. A különleges mikroklíma a meredek sziklafalnak köszönhető, az ugyanis egész éjjel sugározza vissza a nappal elnyelt hőt, így például szemtanúja vagyok, hogy épp terem a banán, és készülődik a mangó is. Igazi trópusi hangulat van.
Alapanyag-centrikus kreativitás És hogy miért ennyire fontos az a kert? Mert a menü tele van szezonális, friss alapanyagokkal, zöldségekkel, némelyeket egy órával korábban még az esti szellő kényeztetett a kertben. Aztán egyszer csak ott teremnek az asztalon minden illatukat, ízüket, színüket megőrizve. A hatalmas, szarvasgombás articsókatarte feltálalása ünnepi pillanat, és senkinek sem okoz csalódást, hogy a főétel bizony nem tartalmaz húst. Vélhetően eleve nem a steakrajongók jönnek a virágmenüre, azaz a biodinamikus naptár szerint váltakozó négyféle menü egyikére (gyökerek, levelek és gyümölcsök a másik három). Mauro Colagreco láthatóan ereje és kreativitása teljében van, várható még tőle rengeteg izgalom!
Jaksity György kommentje: Próbálom felidézni, melyik étteremben és a világ melyik pontján volt egyszer Mauro Colagreco „vendégművész”, ahova épp betértünk (pontosabban kemény harc árán bebocsáttatást nyertünk)… Addig is, amíg eszembe jut, felsétálok én is a hegyoldalba, a kertünk magaságyásaihoz, útközben cseresznyét szedek, ott pedig a salátához ruccolát, bazsalikomot, holnapra pedig sóskát, mángoldot. Ha pedig már erre járok, megdézsmálom az egész évben termő málnát is.
Fejben is, és a fővárosi MOMkult udvarára is. Az utóbbi különösen jólesett, a tavalyi Legyél Jobb! Napot még online kellett megtartanunk. Idén élőben merítettünk inspirációt. És hát lássuk be, nehéz időkben mindig különösen jó látni egymást, pláne Forbes-arcokat hallgatni. Keresd tudósításainkat a Forbes.hu-n.
Figuratív, finom vonalú, színes és légies. Ilyenek Fábri Zsuzsanna illusztrációi és művészi tetoválásai. Ruhatervezőnek tanult, aztán hamar rájött, hogy maga a rajzolás jobban érdekli, mint a divatvilág. Főállásban egy menő fővárosi tetoválószalonban alkot, mellette a Forbesnak illusztrál.
Nagy Ervinre mindig hallgattak a szülei. Engedték, hogy biciklin nyakába vegye Dunaújvárost, ha épp udvarolni támadt kedve, mehetett, amikor tizenhat évesen elszegődött Münchenbe kubikolni, de meghallották azt is, hogy színész szeretne lenni. Később SZFE-s tanárai sem próbálták megzabolázni szépfiús vidéki nyerseségét, hagyták, hogy ösztönei úgy működjenek, ahogy kell. A szabadságérzet vezérelte, amikor 1999-ben társult a Katona József Színházhoz, és akkor is, amikor két évtizeddel később úgy döntött, eljön. Sohasem volt még annyira a maga ura, mint most, de függetlenségét hamarosan teljesen új szintre emeli – ezúttal azonban már nem színészként.
