Egy szenvedélyes gyűjtő onnan ismerszik meg, hogy a spájztól a mosdóig mindenhol képek vannak, magyarázza Balogh Imre. A házában sétálunk, és szobánként három-négy festményt nézünk meg. Jó pár magyar, de még több külföldi, számomra ismeretlen név hangzik el, Marge Monko, Daniel Spoerri, Radenko Milak, Roman Uranjek – tucatnyi kortárs alkotót sorol, néha maga is elbizonytalanodik, pontosan kinek milyen művét látjuk épp.


Ugyanis nem minden műtárgy az övé, ezt többször hangsúlyozza. „Ez itt az enyém, az ott Anié” – hangzik el többször a nagyjából huszonöt perces túra alatt. Imre párja Molnár Ani, a Molnár Ani Galéria alapító-tulajdonosa, a ház enteriőrje kettejük ízlését tükrözi. De nem szokott vita lenni, csak olyan festmény és installáció kerül ki, amelyik mindkettőjüknek tetszik.


Igyekeznek megtartani a ház szellősségét, nem telezsúfolni a falakat. Ízléses, könnyed mennyiségű művészet vesz körbe minket, az átgondolt elrendezés koncepciózus. Ami nem illene bele a képbe, alaposan el van dugva. Egy belső dolgozószobában rámutat pár tárgyra. „Itt van néhány, tökéletesen ide nem illő darab. A képzőművészeti gyűjtés előtti korszakomban art deco és szecessziós ezüstöket, kerámiákat gyűjtöttem. Sehova sem passzolnának már, ezért vannak itt.”