Az első fekete diplomata, Rupert Lloyd 1953-ban lépett először magyar földre. Mint első titkár, később pedig tanácsos, hamar fontos tagja lett a magyarországi diplomáciának – azt azonban csak az amerikai követség akkori ügyvivője, továbbá John Foster Dulles amerikai külügyminiszter és az eszmecseréikhez addigra már szinte korlátlanul hozzáférő ÁVO tudta, hogy a kinevezés ötlete egy egyszerű újságíró fejéből pattant ki. Márton Endre, az Associated Press hírügynökség budapesti tudósítója az 50-es évek közepén heti rendszerességgel látogatta az amerikai követség Szabadság téri épületét. Egyszer azt javasolta az ügyvivőnek, hogy az Egyesült Államokat rasszistának bélyegző magyar sajtó cáfolatául helyezzenek fekete diplomatát Budapestre. Az ötlet megtetszett az ügyvivőnek, rögtön táviratozott is Dullesnak – és néhány hónap múlva Budapestre érkezett Rupert Lloyd.

Márton Endre és felesége, a konkurens United Pressnek tudósító Márton Ilona 1953-ra azon három újságíró közé tartoztak, akik külföldi lapoknak dolgoztak – igaz, akkor még nem tudták, hogy harmadik társukat addigra már beszervezte az ÁVO. Öt évvel korábban még több mint hatvan külföldi újságíró volt az országban, de a változás nem gátolta meg őket munkájuk elvégzésében. Sőt abban sem, hogy rendszeresen részt vegyenek az amerikai diplomaták estélyein vagy épp esküvőin, fehér amerikai sportkocsival járják Budát, és amerikai diplomatagyerekek levetett ruháiba öltöztessék lányaikat.

„Egy olyan országban, ahol semmit sem lehetett kapni, ahol mindenki szegényesen öltözködött, lompos volt, és szánalmasan kopott, egyszer csak belépett két magyar, akik jobban néztek ki, mint közülünk bárki” – emlékezett vissza fél évszázaddal később az egyik Budapestre kinevezett amerikai diplomata felesége, amikor a Márton házaspár kisebbik lánya, Kati a szüleiről kérdezte, hogy anyagot gyűjtsön készülő könyvéhez. „Nézd – mondja, a kezében lévő fényképen Ilonára mutatva, aki elegáns, fekete ruhában, fátyoldíszes kalapban mosolygott –, ez az esküvőnkön készült. Ugye sose hinnéd, hogy nem közülünk való?”
Bármennyire is így tűnt, az ÁVO másképp gondolta. Az ötlettel, hogy Rupert Lloydot Budapestre helyezzék, Márton Endre egyértelműen átlépett egy határt, de ha nincs a fekete diplomata, minden bizonnyal akkor is letartóztatják előbb-utóbb. Erre utal legalábbis az ÁVO által éveken át összeállított több ezer oldalnyi akta, az egyik legnagyobb az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában. A Márton család körül hemzsegő ügynökök morbidul gondos türelemmel készítették elő a letartóztatást.

1955. február 25-én, éjjel kettőkor, amikor hazaért egy amerikai katonai attasé lakásán tartott bridzspartiról, Márton Endrét hat titkosügynök várta. Négy hónappal később Ilonát is elvitték, kémkedéssel vádolták őket. Mindkét letartóztatást címlapon közölte, és sokáig napirenden is tartotta a The New York Times. Ilona végül egy, Endre másfél év után szabadulhatott – nem csekély amerikai közbenjárásra.
      A Márton házaspárnak köszönhető, hogy a nyugati világhoz olyan eseményekről jutott el részletes és objektív beszámoló, mint a Rajk- és Mindszenty-per, de szabadulásuk után kötelességtudóan és félelmet nem ismerve tudósítottak az 56-os forradalomról is. A valóság feltárása iránti lelkiismeretes megszállottságuk azonban csak munkájukra korlátozódott – az után, hogy 1957-ben sikerült letelepedniük az Egyesült Államokban, szinte sohasem beszéltek lányaiknak a múltról.

Eleven veszedelem
„Persze, amikor Wallenberg Budapestre érkezett, már késő volt, hogy a te nagyszüleidet is megmentse a gázkamrától.” Márton Kati harmincéves volt, amikor egyik interjúalanya száját elhagyta a mondat. 1980-ban Raoul Wallenberg életrajzán dolgozott, és interjút készített egy asszonnyal, akit a svéd diplomata mentett meg. Sokkolták a hallottak. Szülei annyira mélyre temették a család történetét, hogy csupán e véletlen folytán tudta meg nemcsak azt, hogy nagyszüleit Auschwitzban megölték, de azt is, hogy zsidó gyökerei vannak. A család múltjának megismerése utáni szomjúsága nemcsak a második világháborúra, hanem az 50-es évekre is kiterjedt – szülei meghurcoltatásának történetét haláluk után, az ötvenes éveiben járva, az ÁVO aktáiból rakta össze, és dolgozta fel később A nép ellenségei – Családom regénye című könyvében.
Amennyire a körülötte zajló történelem engedte, Katinak boldog gyerekkora volt – amihez talán hozzájárult az az érzés, hogy barátaiéval ellentétben az ő szülei nem féltek a rendszertől, noha addigra a francia nevelőnőtől Pesti Pistáig, a család vicces nevű fogorvosáig szinte minden körülöttük lévő ember rendszeresen jelentett róluk. A nagyrészt otthonról dolgozó Márton házaspárt amerikai és angol újságírók és diplomaták vették körül, és gyakran vendégeskedtek náluk a lombos, meredek Csaba utca kis lakásában. A nyár a Balaton partján telt, az esték és a hétvégék a Lukács fürdőben, a Gerbeaud cukrászda teraszán vagy az Operában.

A szülők letartóztatása után a gyerekek ismerősök ismerőseihez kerültek, a kislányból pedig szép lassan eltűnt az „eleven veszedelem”, ahogy édesapja nevezte. Nővérével, Julival megfogadták, hogy csak felváltva fognak sírni, és csak akkor, ha más nem látja. Ekkor határozta el azt is, hogy mosolyogni fog. „Mi egyéb fegyverem lehetett volna, mint az, hogy a felnőttek ellenállhatatlanul bájosnak tartsanak?” – teszi fel a kérdést a családi életrajzban. A mosolygás végül Amerikában is a stratégiája maradt – ezzel próbálta kifejezni magát, ha szerény angoltudása cserbenhagyta –, és azóta is ezt tartja a legfőbb adujának.
1957-ben szirénázó New York-i rendőrautók és motoros rendőrök díszkíséretével vonultak be Manhattanbe. Abban a hónapban ők voltak az amerikai magazinok kedvenc menekültjei: a hős, díjnyertes újságírók és két kislányuk, akik TV-reklámokból tanulnak angolul. A nyolcéves Kati hamar megbarátkozott az eleinte zajosnak tűnő nagyvárossal és rideg bevásárlóközpontjaival, a kezdeti félős hónapok után belevetette magát az ottani életbe, hogy „normális” amerikai gyerek lehessen.

„Nem élek a múltban. Írni viszont írok róla” – mondja online interjúnkon. Arról kérdezem, miért tartotta fontosnak, hogy utánajárjon szülei múltjának, noha félt, hogy kiderül, ugyanúgy sikerült megfélemlíteni és behálózni őket, mint azt a több tucat embert, akik róluk jelentettek.
„Újságíró vagyok – ösztönösen is és a végzettségemet nézve is. Nem rettenek meg egykönnyen. Abban az évben kezdtem el dolgozni a könyvön, amikor a szüleim meghaltak, amíg éltek, tisztelni akartam a magánéletüket. A szüleim kétszeresen is túlélők voltak: anyám szüleit Miskolcról Auschwitzba deportálták, de sohasem tudott beszélni róla. De nem beszéltek az 50-es évekről sem. Fogalmam sem volt, mennyit szenvedtek a börtönben. Hiszen én is szenvedtem! Idegenekhez kerültünk, elveszítettem az otthonom, a barátaim, az iskolám, a kutyám… A könyvvel ki akartam űzni magamból a fájdalmat, és szerettem volna megragadni egy történelmi korszakot, egyfajta figyelmeztetésképp, hogy többet ne fordulhasson elő hasonló.”

Kati a dolgozószobájában ül, a reggeli napfény rásüt a háttérben a könyvespolcra. Mindegyik könyvnek a gerince látszik csak, a legújabbat, az Angela Merkelről szólót kivéve: a volt német kancellár és a könyv szerzője egyszerre szegezi rám a tekintetét a kamerán keresztül. „A nép ellenségeire vagyok a legbüszkébb, és ez a könyv áll legközelebb a szívemhez. A legnehezebb munka viszont egyértelműen a Merkel volt” – mondja, és a háta mögé int.

„Kati maga jött oda hozzánk az ötletével – meséli Priscilla Painton, a könyv társszerkesztője, a Simon & Schuster ismeretterjesztő részlegének igazgatója. – Az egyik kollégám »megvette« a könyvet, én örököltem meg a szerkesztést, miután ő meghalt. Ha lett volna rá lehetőségem, én is lecsaptam volna az ötletre, hiszen ez előtt a könyv előtt egyetlen életrajz sem született Angela Merkelről. Kati rutinos, profi újságíró, nem igényelte, hogy bevonjon minket az írás folyamatába. Olyan, mint egy terrier: ha belevájja a fogát egy sztoriba, többé nem ereszti.”

Könyvei:

Golyó a piros Toyotába
Miután szerzett Washington DC-ben két diplomát, Franciaországban kezdett tanulni, a Sorbonne-on és a Sciences Po-n – valami előnye mégiscsak származott a másodállásban besúgó francia nevelőnőből. Húszas évei elején első újságírói munkahelye a National Public Radio volt, kutatóként kezdett, de egyik nap hiányzott egy ember az ötfős gárdából, őt állították be helyette. Két évet töltött el itt, külügyminisztériumi tudósító volt, akárcsak az apja az AP-nél.
„Elég zavarba ejtő volt. Minden délben volt egy sajtótájékoztató, és az apám mindig fenntartott nekem egy helyet maga mellett, az első sorban. Ő volt az AP vezető diplomáciai tudósítója, az első, aki nem amerikainak született. Mindig megvártam, amíg elkezdődik a sajtótájékoztató, és csak azután mentem be a terembe, nehogy mellé kelljen ülnöm. Nem akartam, hogy az emberek azt gondolják, csak azért kaptam meg az állást, mert az ő gyereke vagyok. Hülyeség volt – Kati legyintéssel nyomatékosítja az utolsó szót. – Ma már azt kívánom, bár odaültem volna.” Mosolyog, de ez a mosoly most nem a megnyerő sztárszerzőé.
Mély benyomást tett rá a Watergate-botrányt kirobbantó Bob Woodward és Carl Bernstein, így belevágott az oknyomozó újságírásba a philadelphiai WCAU-TV-nél. Kapott halálos fenyegetéseket és egyszer egy golyót a piros Toyotájába. „De fiatal voltam, és halhatatlannak gondoltam magam” – írja 2012-es visszaemlékezésében.

Húszas évei végén egy különleges riportért, amit a Philadelphia Orchestra kínai vendégjátékáról készített (ez volt az első kulturális cserelátogatás a két nagyhatalom között), megkapta a televíziózás Pulitzerjének számító George Foster Peabody Prize-ot.
1977-ben aztán elért „a televíziós újságírás Mount Everestjére”. Az ABC News felajánlotta, hogy legyen a bonni tudósítója és irodavezetője – gyerekkorában tanult németül, és addigra már azt is tudták róla, hogy nem fél. „Eredetileg Moszkvába akartak küldeni, de rájöttek, hogy két elítélt kém gyereke vagyok. Végső soron még mindig a hidegháborúban éltünk, úgyhogy visszavonták az ajánlatot. Nagyon megviselt, de nem akartak egy ilyen múlttal rendelkező, egyedülálló nőt Moszkvába küldeni. Féltek, hogy zaklatni vagy zsarolni fognak.”
Bonn előtt néhány hetet Londonban kellett töltenie, itt ismerkedett meg az amerikai televíziózás egyik legendájával, Peter Jenningssel – a munkakapcsolatból szerelem lett, nem sokkal később házasság. Jenningstől két gyereke született, Elizabeth és Christopher. A két riporter szerelme másfél évtizedig tartott, végül 1993-ban elváltak.

Kati a 80-as évek elején fordult a könyvírás felé, első könyvét, a Raoul Wallenberg életéről szóló bibliográfiát kilenc másik követte. Ahogyan a magyarországi élet hátrahagyásának fájdalmát, úgy egy másik fontos veszteséget, Richard Holbrooke halálát is könyvben dolgozta fel. Barátsága a későbbi balkáni békekötésben is fontos szerepet játszó amerikai diplomatával válása alatt-után alakult át szerelemmé.
„Ez volt a legtisztább udvarlás életemben” – írja a Párizs – Szerelmeim története című könyvében, utalva arra, hogy a kapcsolat telefonon bontakozott ki a Németországban dolgozó Richard és az akkor Franciaországban lévő Kati között. Két évvel később Budapesten, az amerikai nagyköveti rezidencián, alighanem szülei kedvenc budapesti helyszínén házasodtak össze. „Olyan volt, mintha hazatértem volna” – mondja. Nyolcvanöt éves apja nem tudott ott lenni az esküvőn, túl sok nehézséget okozott volna neki az utazás. Helyette Göncz Árpád („Árpi bácsi” – vált hirtelen angolról magyarra) vezette Katit a vőlegényhez.

Arany középút
Miután férjhez ment Holbrooke-hoz, évente látogatott haza Magyarországra, később a CEU-hoz kapcsolódó teendői miatt is. „Annak idején Magyarországnak nagy szüksége volt a CEU-ra ahhoz, hogy előbújhasson a kagylóhéjából – tragikusnak tartom, hogy az Orbán-kormány elkergette az országból. Az egyetem jól megvan most Bécsben, de nem érzem már azt a kapcsolatot, mint eddig. Bécsnek nem volt akkora szüksége a CEU-ra, mint Magyarországnak. Őszintén, mélyen sajnálom ezt.”
„Marton Kati mind az amerikai, mind a magyar viszonyok felkészült és tapasztalt ismerője lévén fontos híd, összekötő kapocs az értelmiségi gondolkodásban. Személyes életpályája mellett egykori férje révén is szereplőjévé vált a kelet-európai viszonyoknak. Az, hogy annak idején megkeresték a CEU kuratóriumába, természetes számomra” – mondja róla Chikán Attila. A közgazdász az egyetem révén találkozott először Katival, és művelt, kreatív, határozott nőnek ismeri.
„Igen harcos volt, az a fajta, aki kiáll az eszméiért és a nézeteiért. Legelső sorban viszont a nyitottságát emelném ki. Bécsbe költöztetése előtt a CEU sok hányattatáson ment át, sokféle politikai, ideológiai indíttatású vitában kellett részt vennünk a boardban. Kati nagyon határozottan képviselte az intellektuális minőséget, a liberális értékrendet és a nyitott társadalom gondolatát, amelyekre Soros György és a mindenkori vezetők építették az egyetem működését – de mindig meg lehetett vele vitatni más szempontokat is.”

A covid miatt az elmúlt két évben nem járt Magyarországon, eredetileg idén tavasszal hazalátogatott volna, de a kormány háborús állásfoglalása miatt meggondolta magát. „Nem érezném már ugyanolyannak a látogatást. Nem akarom feladni a hazámat, büszke vagyok rá, és nyilvánvalóan magyar a lelkületem. De Magyarország most olyan számomra, mint egy idegen, mert Orbán rengeteg olyan dolgot támogat, amiről azt gondolom, hogy veszélyt hoz mai világunkra.”

2020 nyarán több mint százötven író, újságíró és egyetemi professzor, köztük Margaret Atwood, Francis Fukuyama, Malcolm Gladwell és J. K. Rowling nyílt levelet fogalmazott meg, amit a Harper’s Magazine publikált – Kati is az aláírók között volt. A levélben kiálltak a szólásszabadság mellett, elítélték a szabad viták korlátozását és az elhallgattatás kultúráját (azaz a cancel culture-t, bár a levélben ez a kifejezés nem olvasható). Nem bánta meg, hogy aláírta, mondja most, két évvel később.

„Az élénk vitákban hiszek, nem az elhallgattatásban, az sosem vezet jó eredményre. Ha hallok egy jó érvet, előfordulhat, hogy megváltoztatom a véleményem – de attól biztosan nem fogom, ha mindössze annyit mondok valakinek, hogy fogja be. Elképzelhető, hogy szükséges folyamat ez a mostani, hiszen hosszú ideig rengeteg ember egyáltalán nem hallathatta a hangját. Talán most túlzásokba kell esnünk, hogy megtaláljuk az arany közép­utat.” Az utolsó három szót elismétli magyarul is.

Jaksity györgy KOMMENTJE
A nagypapámat mint görögkeleti papot rendszeresen bevitték az ávósok „átképzésre”, mert valamelyik jóindulatú falubéli feljelentette, hogy a prédikációjával a rendszer ellen uszít. Nyilván nem szerb volt az illető, mert akkor észrevette, tudta volna, hogy az ortodox liturgiában nincs prédikáció. Ami elhangzik, évezredes távlatban létező szöveg, amely túlélte Rómát, Bizáncot, a törököt, labancot, a kommunistákat és valószínűleg túléli Pegasust is…