Hercegi örökség, európai színvonalú műemléki felújítás – Eszterháza ma lenyűgöző kiállítótér. Luxus, elegancia, barokk illúzió és optikai csalódás.
Fertőd, régi nevén Eszterháza. Esterházy „Fényes” Miklós a 18. század második harmadában kezd az itt álló kis vadászkastély átépítésébe. Mire a munka végére ér, európai tényezőnek számít – a birtok európai rangját és a család tehetősségét mutatja, hogy Joseph Haydn két évtizedig élt itt, és volt a család zenekarának vezetője. Nem csoda, hogy Mária Terézia állítólag azt mondta: „Ha jó operát akarok látni, Eszterházára kell utaznom.”
A művelt, és magát kifinomult művészekkel körülvevő megbízó a zseniális tervezőnek bizonyuló Jacoby Miklóst bízta meg az átalakítással. Megbecsültségét jól jellemzi, hogy a hercegi főépítész nagyobb javadalmazást kapott, mint Haydn. A munka eredménye egy minden elemében harmonikus egységet képző barokk mestermű, „a magyar Versailles” lett, és kivívta a kortársak elismerését. Mőcsényi Mihály, a hazai tájépítészet egyik legnagyobb alakja szerint „Eszterháza lenyűgöző varázsa, magával ragadó egyéni alkata – a cour d’honneur bűvöletbe ejtő monumentalitásán túlmenően – a rafináltan megoldott, kecsesen elegáns, szemfényvesztéses szabálytalanságokban rejlik”.
A kastély a 19. században élte második fénykorát, amikor Esterházy Miklós herceg felesége, Cziráky Margit grófnő hozományából neobarokk-rokokó stílusban modernizálták. Igazi „Lustschloss” volt, télikerttel, képtárral, kávéházzal, operaházzal, a kertben vízesésekkel, sőt a grófnő még egy úszómedencét is építtetett.
Neogrády-Kiss Barnabás fotóművész felnövéstörténete kitartásról, gyógyulásról, lányokról és élni akarásról. Ajánló a Forbes.hu-ról.
Interjú előtt mindig elküldöm az alanynak, hogyan dolgozunk, hogy tiszták legyenek a feltételek. Megnézheti a szöveget, de csak a tárgyi tévedéseket javítjuk, mást nem. Mindenki így dolgozik a Forbesnál. De Barnival nem így kezdtem. Tudtam, ahhoz, hogy megbízzon bennem, máshogy kell nekiállnunk története megírásához. Kimentem hozzá az Art Quarter Budapestbe, ittunk egy kávét, ettünk egy-egy szem tárkonyos bonbont a kedvenc csokiszalonjából, körbevezetett, kérdezett rólam. Aztán beszélni kezdett. Megebédeltünk, ittunk egy fröccsöt, és beszélt még öt órát. Milliószor elbizonytalanodott, akarja-e, és meggyőzni sosem én tudtam. „Jól van, Ági, csináljuk, persze, csináljuk” – így lendült tovább pár perc után. Őt csak az akaraterő tudja továbbvinni. Ahogy eddig. Részlet a cikk alapjául szolgáló beszélgetésünkből.
Barni: Az a lényeg, hogy nekem a második agyműtétem után – asszem, tizennyolc éves koromban volt – újra kellett tanulnom mindent. Ági: Mennyire mindent? Beszéd, járás, gondolkozás.
Írva kommunikáltál? Konkrétan. Vicces volt, mert amikor hazakerültem, így néztem a tévét a szüleim szobájában. Ketten sétáltak a jelenetben, beszélgettek. Láttam a csávó arcát, aztán vágás, és azt láttam, aki nem beszélt. Mondom, mi az isten ez a film, azt mutatják, aki nem beszél? Aztán véletlenül jobbra néztem, és láttam, hogy a tévé fele még folytatódik jobb oldalra. Hoppá, a fele kimaradt. Összeraktam, hogy elszállt a látásom fele jobbra.
Egyik pillanatról a másikra? Nem, hát biztos régebb óta, csak akkor raktam össze. Minden évben kontrollra kellett járnom, de én sohase mentem, mert féltem. Mindig anyáék mentek el, én meg mindig megkérdeztem őket, hogy kiszedtek-e mindent. „Persze, Barnuci” – mondta mindig anyukám. És ezt minden évben így eljátszottuk.
Na, és akkor 2019-re erősödtem meg annyira, hogy egyedül akartam elmenni a dokihoz. Nagyon féltem, rettegtem az egésztől, vagy tízszer akartam visszafordulni, végül odaértem, vittem a leletemet, nézett rám nagyon kedvesen László. A doki. Ugyanúgy nézett ki, mint amikor műtött, és nagyon kedves volt, én meg ott így elbőgtem magam. Minden kijött, hogy hoppá, most tényleg idejöttem. És akkor nézi a leletet, és azt mondta, tökéletes. Már kezdett megnyugodni a szívem. Aztán azt mondta, nem nőtt. Mi nem nőtt? Nem kellene semminek ott lennie. De maradt még valami kicsi, foszlányszerű dolog, ami ott tokosodik, kábé így mondta. És akkor én megsemmisültem. Hogy mégis van valami a fejemben.
És akkor én megsemmisültem. Hogy mégis van valami a fejemben.
Úgy érezted, hazudtak neked a szüleid? Úgy. Na, de várjál! 2021-ben teljes nyugiban ültem a műteremben. Beugrott egy emlék, hogy 2008-ban a műtét utáni első kontrollon ott voltam. És hallottam, ahogy a doki mondja, hogy még maradt valami. Tehát én tudtam ezt az alatt a tíz év alatt. Valójában nem anyáék ejtettek át, hanem én próbáltam becsapni magam azzal, hogy megyek egy képzeletbeli szituáció felé. És így visszapörgetve láttam, hogy miért csináltam mindent, miért hoztam létre azokat az imákat, miért kértem mindig egy újabb napot, amikor egyezett az óra meg a perc, miért kezdtem el a szeánszaimat csinálni a Belgával meg József Attilával, miért nem mertem belenézni az orvosi papírokba. Az egésztől menekültem.
Több hónapnyi online ötletelés és számtalan virtuális üzenetváltás után a koronavírus-járvány alatt találkoztak először személyesen, és mára barátság fűzi össze A család, az család kampány mögött álló apákat.
Fejben is, és a fővárosi MOMkult udvarára is. Az utóbbi különösen jólesett, a tavalyi Legyél Jobb! Napot még online kellett megtartanunk. Idén élőben merítettünk inspirációt. És hát lássuk be, nehéz időkben mindig különösen jó látni egymást, pláne Forbes-arcokat hallgatni. Keresd tudósításainkat a Forbes.hu-n.
Miközben az infláció megállíthatatlannak tűnik, a kormány a választási győzelem után sem enged a mesterségesen alacsonyan tartott hatósági árakból, és furcsán célzott különadókkal próbálja helyrebillenteni a költségvetést. A forint ezt egyáltalán nem díjazta. Negyedéves makrogazdasági összefoglaló.
Nagy Ervinre mindig hallgattak a szülei. Engedték, hogy biciklin nyakába vegye Dunaújvárost, ha épp udvarolni támadt kedve, mehetett, amikor tizenhat évesen elszegődött Münchenbe kubikolni, de meghallották azt is, hogy színész szeretne lenni. Később SZFE-s tanárai sem próbálták megzabolázni szépfiús vidéki nyerseségét, hagyták, hogy ösztönei úgy működjenek, ahogy kell. A szabadságérzet vezérelte, amikor 1999-ben társult a Katona József Színházhoz, és akkor is, amikor két évtizeddel később úgy döntött, eljön. Sohasem volt még annyira a maga ura, mint most, de függetlenségét hamarosan teljesen új szintre emeli – ezúttal azonban már nem színészként.
