Írta és fotózta: Szűcs Péter

Sabine majd kicsattan az egészségtől és a jómódtól. Németországban él, de a Maldív-szigetek egyikén futunk össze, férjével minden évben visszajárnak kedvenc reszortjukba, hogy néhány hónapot (!) a szigetvilágban tölthessenek. „Eddig háromszor házasodtunk újra össze a kerek évfordulókon, így már három nászutunk volt az elmúlt évtizedekben” – mondja őszinte örömmel, én meg jókedvét, pozitív energiáit átvéve megyek tovább a délutáni snorkelingre.
A Maldív Köztársaság 1192 szigetéből körülbelül kétszáz a szállodasziget, és ugyanennyin laknak, a többi majdnem nyolcszáz egyelőre lakatlan. A reszortszigetek száma növekszik, ezt a tendenciát a vírusválság is csak rövid időre szakította meg, átlagosan minden évben két-három új reszortsziget jön létre. Az óriási érdeklődés alapján a megnyíló hotelkomplexumok száma sokkal nagyobb is lehetne, ha az állam nem kontrollálná a befektetéseket, és nem határozná meg a növekedés dinamikáját. A Maldív Köztársaság egyik szigetét sem lehet megvásárolni, befektetési céllal viszont hosszú távra bérelhetők.

Egy rendkívül kedves, idős magyar orvos házaspárral már egy másik szigeten elegyedek szóba. Magyarul köszönök rájuk, amikor meghallom, hogy ők is így szólnak egymáshoz a vacsoraasztalnál. „Elmúltunk hetvenévesek, megtehetjük, hogy az Indiai-óceán egyik szigetéről egy pár hét után átmenjünk egy másikra. A vagyonát az ember nem viszi át a másvilágra, ezért feléljük, amink van” – magyarázzák, miért döntöttek a Maldív-szigetek mellett, amikor az utazásukat tervezték. Nem is kérdezek többet, jó utat, jó egészséget és jó étvágyat kívánok.
Második maldív utam utolsó éjszakáján, az ötcsillagos Kagi Spa Islandon, szintén találkozom magyarokkal. A sziget ötven vízi villájából huszonöt keletre néz, a korán kelők a napfelkeltét élvezhetik, a másik huszonöt nyugatra van tájolva, lakóik szinte minden éjjel ugyanúgy vöröslő naplementében gyönyörködhetnek. A keleti oldal első villája az enyém egy éjszakára, véletlenül hallom meg, hogy a szomszédomban egy pár magyarul beszélget arról, milyen tengeri élőlényekkel találkoztak a villa körüli víz alatti kirándulásukon.

Kora délután a beach bar felé sétálva a stégen hamar meg is tudom, amire kíváncsi vagyok: a Maldív-szigeteki kiruccanás a lány ajándéka a fiú negyvenedik születésnapjára. „Szerettünk volna eltölteni egy hetet teljes nyugalomban, a két gyerek nélkül” – mosolyognak. Felhúzott szemöldököm látva hozzáteszik: „A két gyerek évek óta huszonnégy órás figyelmet kíván, és mi pár napig csak egymásra akartunk figyelni. Egy egzotikus szigeten.” Kagira úgy találtak rá, hogy a Bookingon ez volt ez egyik olyan Maldív-szigeteki hely, ahol egyetlen negatív komment sem volt olvasható. „Ezért foglaltam ide egy egész hétre” – mondja a lány, miközben a stégről lelépve lassan elválnak útjaink a fehér homokon.
A fehér homok és a valószerűtlenül kék óceán éppen olyan, mint a képeslapokon. Akkor is alig hiszi el az ember, hogy ez a kombináció létezik, amikor már az átlátszó vízben áll. A part mentén a vízben sétálók lépteit az itthonról is ismert szürkegémek kísérik, a vízben bébicápák vagy éppen óvatosan suhanó ráják eredhetnek nyomukba.

A Maldív-szigeteken mindegyik sziget másért jó. Az egyik idei felfedezésem, a Meeru Island Resort a Meeru (Meerufenfushi) szigeten van – 1200 méter hosszú és 350 méter széles (nagyjából fele a budapesti Margit-szigetnek). 284 szobából választhat a látogató a saját medencés, közvetlen vízparti vagy vízre épített villáktól a kerti lakokig – utóbbi a legolcsóbb, itt nem a víz fölött kanyargó stégeken sétálunk haza, hogy a teraszunkról az óceánba vezető lépcsőről csobbanjunk, hanem a szárazföldön teszünk meg néhány métert az óceánig.
A negyvenkét hektárnyi terület a buja és élénkzöld vegetáción túl különleges közösségi élményt is ad. A Meeru nem ötcsillagos, ennek köszönhetően szokatlan módon is kapcsolódhat a vendég és a szigetet kiszolgáló személyzet. A futballpályán a „staff” és a „guest” csapatok mérkőzhetnek meg, a közös játék lényege nem is annyira a győzelem, inkább a kortól, vallástól és rassztól független, felszabadult kapcsolódás. Ottlétemkor német kamaszok, angol utazók, maldív, Srí Lanka-i és indiai felszolgálók küzdöttek jókedvűen, hatalmas szurkolótábor előtt.

Egy másik, a hazai utazók között is népszerű sziget a Kuramathi Island Resort, a Maldív Köztársaság egyik első hotelszigete. 1975-ben nyílt meg, pontosan az ötödik volt a sorban. A vízi villa, ahol két éjszakát töltök, ugyan ultramodern, itt-ott mégis érezni a teraszon és a bútorokon néhány évtized történetét, és ettől jól érzem magam. A Kuramathi az egyik legzöldebb sziget az eddigiek közül, gazdag és ápolt flórával, botanikai tanösvénnyel és árnyas sétálóösvények szabdalta pálmaligetekkel. A látogató kedvére bolyonghat, közben fehér és rózsaszínű murvafürtök (bougainvillea) potyognak a fejére.

A sziget pezsgőbárjában találkozom a belga Alain Trefois-val. Névjegye szerint üzemeltetési igazgató, de beszélgetésünk közben azt érzem, annyi mindent tud már a Maldív Köztársaságról, hogy szinte őslakosnak számít. Alain csak félig él a szigeten, házasságának köszönhetően Spanyolország és a Maldív-szigetek között ingázik, de mint mondja, mindkét helyen otthon van.

„A vírusválság megmutatta, hogy ha valaki csak egy biztos piacot, például a németet vagy a kínait célozta meg a Maldív-szigeteken, igenis előfordulhat olyan váratlan esemény, amikor egy jól bejáratott és biztos piacról hosszú hónapokig nem jön senki. Én abban hiszek, hogy a változatosság akkor is jót tesz, ha nyaralni, kikapcsolódni indul az ember. Tudatosan törekedtünk rá, hogy sok különböző piacot célozzunk meg, nemrég például Kazahsztánnak szerveztünk sajtóutat, most pedig a Balkán régió van soron.”

A járvány időszakát tanulságosnak nevezi, hiszen hiába lettek volna olyan vendégek, akik megengedhették volna maguknak, hogy hónapokat tölthessenek karanténban a Maldívon, egy sziget teljes működéséhez és a vendégek ellátásához személyzet is kell. Őket pedig hazahívták.

„Egészen extrém időket éltünk, India például hadihajóval jött az itt dolgozó állampolgárokért – mondja Alain. – Nem véletlenül a Maldív-szigetek volt az egyik első újra nyíló nyaralóhely a világon, de 2022-re, a világ teljes újra nyitása után maradtak velünk új szabályok is.” Korábban a reszortokon dolgozók negyven százalékának kellett helyinek, vagyis maldív-szigeteki állampolgárnak lennie, a covid által megtépázott gazdaság miatt ezt negyvenöt százalékra emelték, és ez van ma is érvényben. „Nagyapáink halászok voltak, de ma már nincs menőbb, ha az ember egy igazán fancy reszortban dolgozik” – mondja a búvárcentrumban a helyi huszonéves. Ibrahim olyan szerencsés, hogy a Maldív-szigetekről a Maldív-szigetekre jár haza.

A helyiek többsége a 70-es évek turizmusboomja előtt leginkább tonhalhalászattal foglalkozott. A hagyományos és természetközeli foglalkozást a turistáknak is szívesen bemutatják egy-egy hajnali halászaton, de képzeljük el, mekkorát fordult a világ a szigetvilágban, ha mára a szigeten lakók kilencven (!) százaléka közvetve vagy közvetlenül a vendéglátásban és az idegenforgalomban dolgozik.

A maldívok kedvesek, nyitottak, már csak ezért is érdemes a reszortok nyugalma és képeslapszépsége mellett kisebb-nagyobb kirándulásokat tenni a lakott szigetekre, hogy találkozzunk velük. Ezeket a fél- vagy egynapos kirándulásokat a hotelek szervezik egy-egy közelebbi lakott szigetre, menetrendet sem kell böngésznünk, csak kiválasztanunk a kedvünkre való célszigetet.
Fontos tudni, hogy egészen másféle élet folyik a lakott és a szállodaszigeteken, előbbieken nem lehet mindent, amit az utóbbiakon bátran. Muszlim ország lévén például szigorúan tilos a Biblia bevitele és az alkohol – ha egy lakott szigeten a rendőrség talál az utazónál egy üveg bort, el is kobozhatja. A reszortokban viszont minden arról szól, hogy az utazó a paradicsomban érezze magát. A legtöbben hét éjszakát töltenek egy-egy szigeten, sokan a mézesheteikre választják az országot, a helyiek pedig mindent megtesznek, hogy életre szóló emlékek szülessenek. Népszerűek a komplett esküvői fotózást tartalmazó csomagok is. A helyi fotósok természetesen pontosan tudják, hová kell beállítani a párt azért a képért, ami egész életükre velük marad a falon.

Ha másra nem jut idő, vagy nem törnénk meg egy buja nászutat azzal, hogy akár egy napra is, de felöltözünk, legalább gépünk indulása előtt érdemes tenni egy sétát a fővárosban, a maléi halpiacon vagy megnézni a sziget legrégibb mecsetét. Ezt a kis kirándulást megtehetjük önállóan is, napközben félóránként jár a reptér és a főváros vagy inkább „fősziget” között egy komp, egydollárnyi helyi pénzből vehetünk rá jegyet. Ez a balatoni vagy dunai kompokhoz hasonló tömegközlekedési eszköz is jó kapcsolat lehet az ott élőkhöz, a félórányi út alatt ismeretségeket is lehet kötni, a helyiek közül sokan szívesen mesélnek magukról és a maldív hétköznapokról az utazóknak.

Gondoljunk bele, a Maldív Köztársaság összlakossága 350 ezer fő, és ebből 150 ezren a főszigeten, Malén élnek, mindössze öt négyzetkilométeren. A covid előtti időkben a reptér önkéntes túravezetőket is ajánlott, ők borravalóért dolgoztak. Kicsit olyan ez, mint a világ nagyvárosaiban népszerű „free tour”, aminek előre bejelentik az árát. Én négy évvel ezelőtt a gépem visszaindulása előtti pár órában toltam le egy motoros túrát. A helyi arc azt mondta: „Annyit fizetsz, amennyire tetszett a túra. Ha semennyire sem, akkor semennyit.” Mivel egyedül és hátizsákkal utazom, kérdeztem, gyorsíthatunk-e a tempón, így végül egy motor nyergében jártuk be a várost. A srác (a nevére sajnos négy év távlatából nem emlékszem) elvitt a kedvenc kávézójába, a négyszáz éves mecsetet kívülről nézhettem meg, de a halpiac áramlásában egészen mélyen el tudtam merülni. A túra után odaadtam neki minden maradék, körülbelül huszonöt dollárnyi készpénzemet.

A szerző további írásai a PetersPlanet.travel blogon olvashatók.

Jaksity György kommentje:
Környezetemet azzal szoktam szórakoztatni, amikor az ingatlanaink, autóink, a gyerek külföldi egyeteme vagy éppen a költséges hobbik árnyoldalairól beszélgetünk, hogy a vagyon rabszolgaság. Már csak ezért sem visszük a másvilágra, és kedvenc műtárgyainkat, óránkat vagy éppen lovainkat (ilyen nincs) sem temetik majd mellénk. A legjobb a nagy részét alapítványokra, mások megsegítésére hagyni, de egy kicsit tényleg érdemes utazni is belőle. És hát a Maldív-szigetek valóban mesés hely, de azt nehezen tudom elképzelni, hogy minden évben visszamennék. Talán még egyszer…