Ha felül van a hangjegy, a pergőt üssem, ha x-et mutat, a cintányért, ha alul, akkor meg a lábdob jön. Egyszerűnek hangzik, közben meg olyan, mintha egy tízismeretlenes egyenletet próbálnék megoldani. Egy perc alatt rövidzárlatot kap az agyam, nem tudom összehangolni a végtagjaimat, aztán eltelik még egy perc, és valami elindul. Lassan, akadozva, de elhangzik a Billie Jean első pár taktusa.

Gál Dani, a Budai Dobiskola megálmodója higgadtan magyaráz, látszik, hogy nehéz kihozni a sodrából. Meg is jegyzem neki, hogy nem egy ideges típus. Azt mondja, ez az, amire legelőször megtanította ez a hivatás.
Tanítványainál, akik nagy része figyelemzavaros, hiperaktív, vagy az autizmus spektrumzavaron áll valahol, elkel a türelem. Vannak itt mozgáskorlátozottak, szellemi fogyatékkal élők és vakok is, akiknél sajátos tanítási formát kell választania. Ez persze nem szegi Dani kedvét, a többletfeladat csak még jobban motiválja. A befektetett energia kifizetődik, a gyerekek szülei egyre jobb iskolai eredményekről, a szociális képességek javulásáról, nyugodtabb hétköznapokról számolnak be.


A gospel és a metál találkozása
Dani körülbelül a hatodik évében járt, amikor megkapta első dobját. Elmondása szerint azért döntöttek így a szülei, mert hiperaktív kisgyerek volt, folyton járt a keze és a lába, mindenen dobolt. A hangszer életre szóló szerelmet ígért. Dani gyerekkorában rocksztárnak készült, később inkább csak profi zenésznek, így a magántanároknak, a szüleivel látogatott egyházi koncerteknek és a metálzenének köszönhetően tökéletesre fejlesztette játékát. Ha valaki esetleg meglepődne az egyházi koncertek és a metálzene látszólagos ellentmondásán, Dani példája alátámasztja, milyen szépen megférnek egymással.