Angliából hozott biokertészeti tudását lassan harminc éve Magyarországon kamatoztatja Matthew Hayes, a Zsámboki Biokert..
Matthew Hayes, a Zsámboki Biokert alapítója éppen füvet nyír érkezésemkor. „A fűnyíróra néha azért szükség van” – mondja. Kertjük arról is híres, hogy a szén-dioxid-kibocsátás csökkentése érdekében, amennyire lehet, emberi munkára támaszkodnak. „Nem vagyunk nagy húsevők. Néha levágunk a néhány fős birkaállományból egyet, de nem ez a lényege, nem ezért tartjuk, hanem inkább, hogy a trágyát kapjuk tőle.” Matthew nemcsak azért fogalmaz így, mert angol az anyanyelve, hanem mert valóban rengeteg, hulladéknak tekintett anyagot tart értékesnek. Röviddel a rendszerváltás után jött Magyarországra, akkorra már több mint tíz éve dolgozott környezetbiológusként Angliában, ahol fenntartható mezőgazdaságot és vidékfejlesztést is tanult.
Matthew szerint egyre többen választják majd a biozöldséget.
1998-ban mintakertet alapított Babatpusztán, Gödöllő külterületén. A Nyitott Kert a Gödöllői Agrártudományi Egyetem (ma: Agrár- és Élettudományi Egyetem – a szerk.) tangazdasága volt. Ezt tizenöt évig vezette, és az egyetemi kutatómunkába is belefolyt. Matthew azóta elköltözött Zsámbokra, de már az itteni biokert is tangazdaság, egy uniós pályázat keretében nagygazdáknak mutatják be a biotermesztés előnyeit.
Bevalljam-e, hogy ezen sorok írásakor épp húslevest főzök? Illik ezt egy Öko mellékletben? Mindegy, már leírtam. Igazi hétköznapi luxus ez, egy átlagos kedd nem így néz ki. Egy kisebb betegség indokolja, hogy előkerült a konyhaszekrény mélyéről a piros lábas. Vagy fazék? Ezt sosem tudom, pedig anyukám már jó rég elmagyarázta a különbséget.
Délelőtt tíz, jön az utcába a kukásautó, vissza az átlagos keddhez. Gyerek az ablakra tapad, a kukások jófejek, integetnek, közben mesélem a hatévesnek, milyen menő elektromos kukásautókról írtunk ebben a lapszámban. A fékpedál lenyomása nélkül lehet fékezni velük, és a zöld rendszámos járgányokat nem biztos, hogy hallanánk, legfeljebb akkor, amikor bebillentik a szemetes tartalmát az autó gyomrába. (Abba bele sem merek gondolni, hogy az egész bulit lekéssük az ablakban.)
Ha már billentés! Egy ideje erősen piszkálgatjuk a Föld legfontosabb, átbillenő rendszereit, és ezzel nem lassú változást idézünk elő a klímában, hanem egymásra ható dominókat piszkálunk. Eldőlésük radikális következményekkel járhat. Mi lesz velünk 2077-re, de akár 2050-re vagy 2035-re? Miért kerüljük az ezzel kapcsolatos kényelmetlen kérdéseket, és hárítunk mindent a természetet kizsákmányoló kapitalizmusra, mikor felelősségünk tulajdonképpen százszázalékos? Szelektív hulladékgyűjtésünk tényleg csak aranyos szélmalomharc a gyárkémények pöfögése mellett? Címlapanyagunkban ezeket a kérdéseket elemezzük.
Délután kettő, menjünk a játszótérre. „Oké, hogy ma már nem vagy lázas, de azért ne menj közel a többiekhez, csak levegőzünk egy kicsit, és megyünk is be” – próbálom mederben tartani a dolgokat, közben lehuppanok egy padra. Azt, hogy milyen klassz padokról írunk, épp nem tudom elmondani a szaladgáló gyereknek (vajon érdekelné?), úgyhogy elmondom nektek: a Kuube épp meghódítja a világot napelemes okospadjaival. Lehet rajtuk telefont tölteni, wifit használni, időjárásról tájékozódni, vagy zenét hallgatni. Gyakorlatilag nincs olyan hely a világon, ahonnan ne érdeklődnének a budakalászi cég padjai iránt.
Nagy ugrásra készül a budapesti Greehill is, amely már részt vett Szingapúr zöld okosvárossá fejlesztésében. Mesterséges intelligencián alapuló technológiájukkal naponta ötvenezer városi fa állapotát lehet ellenőrizni, és meg tudják mondani például, hogy beteg vagy veszélyes-e egy fa. Elhoztuk egy negyvenévesen céget alapító nyíregyházi vállalkozó, Kulcsár Ildikó sztoriját is. Vegyész lévén tudta, milyen veszélyei vannak egy klasszikus tisztítószernek, úgyhogy Natur Cleaning márkanév alatt környezetbarát mosószert kísérletezett ki.
Mi lesz velünk 2077-re, de akár 2050-re vagy 2035-re?
Délután négy, nappali. „Kicsit bekapcsolhatod a tévét.” Már dübörög is a projektoron az állatos csatorna. Nemrég kellett nagyobb csomagra váltanunk, hogy az állatrajongó nézhesse az eddig csak a nagyszülőknél látott műsorokat. Reklám. Nem, nem lehet lenémítani, mert akkor lekési a műsor folytatását. Nem baj, elmagyarázom, mi a céljuk ezeknek, és hogy nem fogjuk megvenni a tizedik műanyag vackot csak azért, mert rányomtatták a kedvenc mesefiguráit.
Végre vége a reklámnak, vadon élő tigrisek „beszélnek” a képernyőn, a csatorna WWF-fel közös projektjét népszerűsítik. „Egymillió éve élek a Földön, alkalmazkodtam, fejlődtem, és mindent túléltem. […] Csak azt veszem el, amire szükségem van, de többet adok vissza, mint gondolnád. Mégsem veszed észre, hogy segítségre van szükségem. Bőgésemet már alig hallani, és mire a gyerekeid megöregszenek, lehet, hogy már el is hallgatok. Már nem én vagyok az erdő ura, hanem te.” Szünet. Rám néz, és csak annyit mond: „Ezt majd írd bele a cikkedbe, anya! Jó?”