„Nem tudom, tetszik-e érteni, mekkora baj van?” – teszi fel a kérdést Szathmáry Eörs evolúcióbiológus a Magyar Tudományos Akadémián tartott előadásában. Globális felmelegedés ide vagy oda, meghűlt a levegő a teremben. A tudós alig pár perce kezdte el klímavészhelyzeti összefoglalóját, tényekkel, adatokkal és láncreakciókkal fest vészjósló képet. Nem is, ahhoz már nem kell jósnak lenni, hogy lássuk a vészt: monumentális (és ember csinálta) a baj, mégsem valljuk be magunknak a gyökeres változtatás szükségességét.

De mit is tehetnénk mi, egyénileg, apró kis pontok a kollektív szennyezés óceánjában, ugye? Apatikus vállvonással hárítjuk a felelősséget a vállalati-politikai szereplőkre, a természetet kizsákmányoló kapitalizmusra. Döntéseink, befolyásunk illúziónak, szelektív hulladékgyűjtésünk aranyos szélmalomharcnak hat a gyárkémények pöfögése mellett. „Ők” szorítják nyakunk körül a hurkot, és emiatt már olyan mindegy, megrendeljük-e nyolcvanhatodik fast fashion kiegészítőnket. Hárítunk, és nem veszünk tudomást róla, de valójában be kéne ismernünk: a vállalati termelés és a politikai hatalom megválasztói lévén a mi kezünkben van a jövő kulcsa. Tudatossággal befolyásolhatunk, kormányt ragadhatunk, cselekedve megváltoztathatjuk a szakadék felé száguldó emberiség útvonalát. Miért nem látjuk az erőnket, miért nem teszünk a klímakatasztrófa ellen?

Szelektív hulladék­gyűjtésünk aranyos szélmalom­harcnak hat a gyárkémények pöfögése mellett.

Villog a műszerfal
Képzeljük oda magunkat Földünk műszerfalához. Mintha egy szimulációban lennénk, feladatunk egyensúlyt teremteni a legkisebb egysejtűtől a legösszetettebb életformáig tartó végtelen skála együttes biológiai rendszerében. Biztosítani a flóra és fauna egyensúlyát egy északtól délig élhető világban.

Nem egyszerű feladat, és különösen rosszul is teljesítünk. Minden pirosan villog a műszerfalon, mindegyik mutató negatív rekordokat dönt, tűzoltásnak tekerünk egyet itt, kiakad a mérő ott. Már látjuk magunk előtt a fenyegető „game over” feliratot.

Csakhogy amit most a játékkal illusztrálunk, valójában nem játék. Nem látjuk ennyire drámaian, filmbe illően, egyszerre pirosan villódzva az összes adatot – hacsak nem nyitunk meg egy klímavédelmi jelentést. A valóságban azonban valami ilyesmi lehet Földünk jelenlegi helyzete. 1950 óta meredeken fut fel a szén-dioxid-kibocsátásunk, fenyegető a metánszint emelkedése, ökológiai lábnyomunk hatvan év alatt kétszeresére nőve tapossa agyon a természetet. Másfél földnyi a lábunk mérete. Drámai a helyzet, és a tudományos jelentések vádiratában egyértelműen megnevezhető a tettes: antropogén hatásokról beszélünk, azaz az ember csinálta a közelgő katasztrófát.

Nehéz a számok és mutatók között eligazodni, kibocsátásunk növekedését relativizálni, lefordítani. Mégis egyszerű következményekről beszélünk: fellökjük a Föld legfontosabb, „átbillenő” rendszereit, és ezzel nem lassú, folytonos változást idézünk elő, hanem egymásra ható dominókat piszkálunk, amiknek az eldőlése radikális következményekkel járhat. Egy-egy dominótégla a grönlandi és nyugat-antarktiszi jégtakarók olvadása, a boreális, északi és amazonasi esőerdők kihalása, a tengeráramlatok lassulása vagy a korallzátonyok pusztulása.

Összefüggő rendszerük átbillenése összeegyeztethetetlen lesz az emberiség létével. A tengerszint emelkedése, a villám­árvizek és az egyes éghajlatokon kialakuló extrém szárazságok a nagy kihalás korszakát idézik: a növény- és állatvilág fajai sorra tűnnek, tűnhetnek el a következő évtizedekben.

Az exponenciálisan növekvő kihalási görbék alapjaiban fenyegetik ökoszisztémánkat – a bioformációk (más néven biomok, a klimatikusan és földrajzilag meghatározott, ökológiai szempontból hasonló növények és állatok – a szerk.) stabilitása ugyanis önmagán múlik, egy faj kihalása végzetes pillangóeffektusként sodorhatja magával a halálba civilizációnkat.
Súlyos döntésekkel kell megváltoztatnunk a klímaváltozás irányát. Ráadásul nincsenek könnyű lépések, áldozatokat kell hozni. Ha egy csettintéssel minimalizálhatnánk káros­anyag-kibocsátásunkat, eddigi cselekedeteinkkel már így is több évtizedes, évszázados folyamatokat indítottunk be, ezért nem késlekedhetünk tovább. Itt valóban a lét a tét – ennek ellenére próbálunk megfontoltan, óvatoskodva újítani, miközben a kapitalizmus ujja tovább döntögeti a dominókat.

És elérsz vele valamit?
2019 júliusa – gyönyörű az idő, a Városligetben ebédelünk. Én a Plastic Free July-hoz, az éppen felkapott műanyagmentes július kezdeményezéshez csatlakozva az irodánkból vittem magammal evőeszközt. Limonádét sem kértem, mert műanyag pohárban adnák. „És elérsz vele valamit?” – kérdezi értetlenkedve a kollégám.
Kis vita alakul ki asztaltársaságunknál. Az egyik – népesebb és hangosabb – pólus megkérdőjelezi az egyéni felelősségvállalás eredményességét. Felesleges, mondják, mert ez valóban pozitív, de nagyon minimális változás a globális klímaproblémákhoz mérten. Nem beszélek morális magas lóról, mégis úgy gondolom, az egyénnek is tennie kell, ha változást akar látni.

Antropogén üvegházhatású gázkibocsátás 1990 és 2019 között
(GtCO2-egyenértékben)

Hangyányit lassult az utóbbi évtizedben az üvegházhatású gázkibocsátás növekedési üteme, de még mindig kifejezetten rosszul állunk: az éves átlagok bármely előző periódusnál magasabbak. 2010 és 2019 között tizenkét százalékkal emelkedett az emberi tevékenység miatti (azaz antropogén) légszennyezés, három évtized alatt kifejezetten az ipari- és üzemanyag CO2-kibocsátás ugrott meg. A földhasználathoz, erdészethez kapcsolódó agrikulturális CO2-kibocsátás trendje már nem ennyire egyértelmű, sok múlik az adott évek termelési volumenén, illetve azon is, hogy a különböző elemzési módszertanok más és más változókat tekintenek az antropogén halmaz részének.

Pár hónappal később egyre kevesebb műanyag csomagolású terméket láttam a boltok polcain. Előtérbe került a környezetkímélő csomagolás, és egybecsengett vele az akkoriban betiltott egyszer használatos műanyagok szép lassú eltűnése is. Hirtelen minden gyártónak és gyorsétteremnek fontos lett a papír szívószál és pohárfedél. Az újrahasznosítás elve és a társadalmi felelősségvállalás hangzatos eszméi a reklámok visszaköszönő paneljeivé váltak.

Bizonyára soktényezős döntéssorozatról beszélünk, mégis a műanyagmentes kezdeményezés eredményének, sikerének láttam, hogy a vállalatok meghajlottak a környezettudatosabb fogyasztói akarat előtt. Mert valójában ez történt. A mozgalmat indító alapítvány, a Plastic Free Foundation szerint kétszázötvenmillió vásárló szavazott a pénztárcájával a Föld hulladékterhét csökkentő termékekre, a becslések szerint nyolcszázezer tonna műanyagot spóroltak meg így. Kézzel foghatóan, az eredménykimutatásokban láthatóan fontos lett a fogyasztók igénye, a privátszféra pedig profitját hajhászva igyekezett eleget tenni a hirtelen tudatára ébredő vevő kívánságának.

Szén-dioxid-kibocsátásunk kilencven százalékát az ipar adja, csak tizedéért „felelős” a lakossági fogyasztás. Könnyen megvonhatjuk a vállunkat, hogy tudatos fogyasztói döntésünk csak illúzió, valójában nem tudjuk befolyásolni a klímakatasztrófa közeledtét. Csakhogy az ipari termelés végfogyasztója alighanem mindig az egyén. Igaz, hogy az energiaipar negyvenszázalékos kibocsátását nem irányíthatjuk egyszerűen, a polcról választva, egyéni döntéseink kollektív hatalmának azonban alárendelhetjük a vállalati érdekeket és a politikai irányokat.

Pénzünkkel és szavazati jogunkkal választhatunk a jövő pusztasága vagy oázisa között. A profitérdekelt privátszférát a piaci mechanizmusok révén közvetlenül vagy a politikai szabályrendszereken keresztül közvetve meghajlásra kényszeríthetjük, ha tudatunkra ébredve kritikus tömeggé formálódunk.

A magunk hálójában
Egyszerű pszichológiai okai vannak, miért alszunk mégis tovább. Az egyéni felelősség alábecsülése mellett a klímakatasztrófát nehéz magunkévá tenni, átérezni, internalizálni, amíg nem érezzük igazán a bőrünkön következményeit. De ha éreznénk is, megtagadhatnánk: természetes védekező mechanizmus a minket negatívan érintő, szorongáshoz vagy stresszhez vezető felismerések hárítása. Mégis, ki szeretné elhinni, hogy a jövőjét, gyermekei létét veszélyezteti a közelgő katasztrófa? A fenyegetettség érzését kerülendő hajlamosak vagyunk lekicsinyíteni vagy akár teljesen letagadni akár a tényeket is, ahogy ezt a koronavírus esetében már láttuk egyszer.

Szokásaink, begyakorolt viselkedési mintázatunk is gátat emelnek a változás előtt. Habár képesek vagyunk a változásra, sokkal könnyebb a megszokotthoz nyúlni és cselekedni, mint a klímakatasztrófa elkerüléséhez vezető, jelenlegi életünkhöz képest drasztikus lépéseket adaptálni. Úgy meg igazán könnyű hátradőlni, ha nem érezzük a probléma valóságát.

Pofonegyszerű a privátszféra és a gazdaságpolitika érdekrendszere a klímaváltozással kapcsolatban. A növekedés hálójában a vállalatok mindent megtesznek, hogy részvényeseiknek megfelelő hatékonysági mutatókat és egyre emelkedő bevételeket mutassanak. Ez nagyon sokszor szemben áll a környezetvédelmi kezdeményezésekkel. Egyszerűen nem költséghatékony átszabni, zöldebbé tenni a folyamatokat, ha nem társul hozzájuk valós üzleti érdek (a szabályozásnak való megfelelés vagy a változó fogyasztói igények kielégítése). Nem véletlen a greenwashing elterjedése a nagyvállalati rendszerben – a semmittevést, a Földet szennyező alaptevékenységet marketingköntösbe öltöztetve hirdetik zöld akciólépéseiket, miközben valójában egy dolog érdekli őket: a profit.

Ökológiai lábnyomunk a Föld biokapacitásának arányában

Lassan két földnyi biokapacitás (az a terület, ami újra és újratermeli a létünkhöz szükséges természetes erőforrásokat) sem elég arra, hogy elférjen hatalmas lábnyomunk a bolygón. Az egyénileg is kiszámolható cipőméretet a Global Footprint Network országosan is összesíti: mi, magyarok 2004 óta javítottunk a negatív mérlegünkön, de az elmúlt 10 évben megint felkapaszkodóban a hiányunk – jelenlegi fogyasztásunkhoz közel másfél magyarországnyi biokapacitásra lenne szükségünk.

A politika, az állami tevékenységek összessége is csak annyit hajlandó lépni a változás felé, amennyit a választópolgárai kikövetelnek. A nagyvállalati működéshez hasonlóan ugyanis gazdaságpolitikailag sem adható el a visszaesés, de még a stagnálás sem. A globális pénzügyi-gazdasági intézményrendszer mint részvényes azt díjazza, aki GDP-t és GNI-t lapátol, nem azt, aki ezt feláldozva állna Földünk jövője mellé. Persze az intézményi befektetőknek is egyre fontosabb a klímacélok elérése, az ESG-keretrendszernek (az angol Environmental, Social és Governance szavakból az ESG egy olyan keretrendszer, ami alapján a fenntarthatóság szempontjából értékelik a cégeket – a szerk.) való megfelelés, de ez sosem állhat a valódi növekedés útjába. A vállalati szféra és a gazdaságpolitika növekedésmegszállottsága, a hatékonysági mutatóknak és a profitmarzsoknak való kényszeres megfelelés miatt a Föld erőforrásait kizsákmányoló kapitalista rendszer a klímaváltozást megelőzendő csak addig cselekszik, amíg érdekében áll.

Ezt az érdeket irányítjuk mi, a vállalati termékek, szolgáltatások és a politika végfogyasztói. Rá kell ébrednünk, hogy a kapitalizmusban minden, a környezettudatos léttel kapcsolatos kezdeményezés a növekedési érdekrendszer miatt csak alulról, a fogyasztói szintről érkezhet. Ezért felelősségünk a klímakatasztrófa elkerülésében tulajdonképpen százszázalékos, hiába termeli az ipar az üvegházhatású gázok kilencven százalékát. Befolyásunkat egyéni fogyasztói döntéseinkkel érvényesíthetjük: tudatosabb fogyasztással, másokat edukálva, ha részt veszünk civil szervezetekben és környezettudatos kezdeményezésekben, mert velünk kezdődik a megoldás.

A globális átbillenő rendszer térképe ( átbillenő pontok kapcsolódás)

a. Amazóniai esőerdő Gyakori aszályok
b. Sarkvidéki tengeri jég Csökkenő terület
c. Atlanti-óceáni áramlatrendszer 1950 óta lassulóban
d. Boreális erdő Erdőtüzek, kártevők
f. Korallzátonyok Jelentős kihalások
g. Grönlandi jégtakaró Jégolvadás gyorsulása
h. Örökfagy Fagyott talaj kiolvadása
i. Nyugat-antarktiszi jégtakaró Jégolvadás gyorsulása
j. Wilkes-medence Jégolvadás gyorsulása

Átbillenő rendszer – vagy globális éghajlati fordulópont. Így nevezzük azokat, a klíma biztonsága szempontjából rendszerkritikus elemeket, amelyekben már minimális szinten jelentkező problémák is rendkívül nagy gondokat okozhatnak. Tudományos cikkek dominóeffektust is feltételeznek az ökoszisztémában: a sarkvidéki tengeri jég csökkenő területe az atlanti-óceáni áramlatrendszerre lehet negatív hatással, ami az antarktiszi jégolvadást gyorsítja. Addig döntögetjük a dominókat, amíg az emberi civilizáció léte, a flóra és fauna egyensúlya összeegyeztethetetlen lesz a biómmal.

A tömeges kihalás szélén

Nem először fordul elő Földünk ökoszisztémájának történelmében a tömeges kihalás: a legelső 488 millió évvel ezelőtt, a legutóbbi – a dinoszauruszok kihalása miatt leginkább ismert – kréta-tercier kihalási esemény 65,5 millió éve végzett a földi élet jelentős állományával. Újra aggasztó adatokat látunk az ipari forradalom óta megfigyelhető trendvonalakban, felgyorsult a kétéltűek, emlősök, madarak, hüllők és halak eltűnése is – egyes kutatások szerint a következő száz évben a fajok fele fájó emlék lesz. A különbség az előző öt hullámmal szemben? Az ember véres kéznyoma: ezerszer nagyobb a jelenlegi kihalási szint a természetesen előforduló eltűnések alapvonalánál.