Magyarország valaha legmagasabbra értékelt étterme, az Onyx átalakulóban van, és bárhova tart, még nem ért oda. Ez se nem titok, se nem baj, viszont rajta maradt egy minden ízében tökéletes este ígéretének árcímkéje.
Gasztrokörökben a covidévek óta élénk érdeklődés kíséri az első és egyetlen kétcsillagos budapesti étterem, az Onyx útkeresését. Még egycsillagosan váltak el a Gerbeaud-ház csúcsétterme és a Széll Tamás–Szulló Szabina-séfpáros útjai, utána már Mészáros Ádámmal kapták a második csillagot. Aztán ő is ment, egyenesen Tiborczék turai kastélyszállójáig, a járvány meg jött, és az étterem bezárt, hogy egy emlékezetes PR-vacsora keretében rituálisan szét is verjék a korábbi damasztos, fehér kesztyűs belsőt.
A vezetők – az elválások és leállások okozta traumáktól, sejthetően, nem függetlenül – radikális irányváltás mellett tettek hitet, ahol a séf helyett egy tágabb alkotócsapat kerül a reflektorfénybe, a fine dininghoz hagyományosan társított kimértséget a már-már startup-szellemiségű nyílt kísérletezés váltja fel, és a két csillag megtartásának ambíciójához a fenntarthatóság állhatatos emlegetése és a Michelin-kalauz új, zöld csillagának megszerzése is társul.
Ez a folyamat az étterem bevallása szerint sem jár a végén. Aki most betér, egyáltalán nem késznek hirdetett élményt kap, hanem egy, az Onyx Műhely ernyője alá márkázott vacsorát. A dologban az a talányos, hogy közben az árszint maradt kétcsillagos, ami szerintem alapvetően határozza meg, hogy kiben hogyan csapódik le, amit tapasztal.
L assan húsz éve vagyok újságíró, a mostani a harmadik Csányi-interjú, aminek készítésében részt vettem. Az OTP-elnök nem ad gyakran interjút, az elmúlt harminc évben – amióta a bank első embere – mégis beégett a magyarok tudatába. Valójában ketten voltak ők. Demján és Csányi. A két nagy öreg. Még a szocializmusban kezdték, kiismerték annak működésmódját, de megértették a kapitalizmus nyelvét is, és régiós, akár […]
L assan húsz éve vagyok újságíró, a mostani a harmadik Csányi-interjú, aminek készítésében részt vettem. Az OTP-elnök nem ad gyakran interjút, az elmúlt harminc évben – amióta a bank első embere – mégis beégett a magyarok tudatába. Valójában ketten voltak ők. Demján és Csányi. A két nagy öreg. Még a szocializmusban kezdték, kiismerték annak működésmódját, de megértették a kapitalizmus nyelvét is, és régiós, akár európai szinten is észrevehető vagyont halmoztak fel.
Demján elment, Csányi egyedül maradt, ő ma a NER-rel együttműködő magyar milliárdosok közül az egyetlen, aki részben független a rendszertől. Ahogy az interjúban fogalmazott, megtartja magának azt a szabadságot, hogy azzal találkozzon, akivel akar. Ez nem egyenlő azzal, hogy ellenzéki lenne – távolról sem. Csupán annyit jelent, hogy Orbán Viktortól nem kap parancsokat. Kérések minden bizonnyal érkeznek hozzá.
Jó eséllyel másodszülött fia, Péter veszi át tőle a bank vezetését, de a végső döntést még nem hozta meg.
Milyen személyesen egy újságíróval? Leginkább megfontolt, válaszai előtt nem ritkán másodperceket gondolkozik, ilyenkor amúgy is mélyen arcába bújt szemei alig látszanak. Aztán szeret egy-egy poént is elereszteni, és időnként meglepő helyeken fogalmaz erősen, hogy utána visszatérjen a kicsit régimódi, de kiszámítható, végiggondolt mondatokhoz. Egyszóval: rutinos.
Mi derült ki számomra az interjúból? Csalódott az ellenzék teljesítményében, hasznosnak találta volna, ha nagyobb erőt tudnak felmutatni. Arra készül, hogy másodszülött fia, Péter veszi át tőle a bank vezetését, de a végső döntést még nem hozta meg. A kormánytól azt várná, hogy béküljön ki az Európai Unióval, és hatékonyabban használja fel az onnan érkező forrásokat. Erre – és ezt már én teszem hozzá – minden oka megvan, mert ha nem az EU finanszírozza a következő éveket, könnyen lehet, hogy Orbán Viktor az OTP-t is érintő különadókat vet majd ki.
Személyes vagy nem tényekre, inkább érzelmekre vonatkozó kérdésekre még mindig nem válaszol szívesen. Irodája kilenc év alatt – amióta először találkoztam vele – semmit sem változott, csak a könyvhalom lett magasabb az íróasztalán. Az újság egy másik felében harminc olyan magyar fiatalt mutatunk be, akik azután születtek, hogy Csányi Sándor már beköltözött abba a sarokirodába. Azóta felnőttek és startupot alapítottak, színésznek, sportolónak álltak, vagy épp kamaszkoruk óta sört főznek, és közben pénzt keresnek. Fiatalok, akik messziről is jól látható teljesítményt nyújtanak.
A Legyél Jobb! mellékletben két modell osztja meg menekülésének történetét, és bemutatunk egy itthon szinte ismeretlen magyar pszichológust, Fónagy Pétert is, aki azt az Anna Freud-intézetet vezeti Londonban, ahova tinédzserkorában életmentő terápiára járt.
Közben valami készül is nálunk, ebben a lapban találjátok az utolsó, 103. Small&Sweet rovatot, amit mindig a magazin utolsó oldalára tettünk, jelen esetben a Legyél Jobb! melléklet elé.
Másfél évtizede nem volt ekkora az egy évvel ezelőtti árakhoz viszonyított infláció, mint most márciusban. Mondhatnád erre: kösz, Sherlock, én is érzem! De akkor is, hol csúsztak így félre a dolgok? Te megrágtad már magadban, hova jutottunk a covid kezdete óta?
„Oroszország magától fog összeomlani.Mi pedig nyerni fogunk. Csak meg kell várni, hogy az ellenség halottjai ellepjék a folyóinkat.” Igor Iankovszkyi ukrán milliárdos, az egyik legnagyobb budapesti magánkórház, a Duna Medical Center alapító tulajdonosa
A francia boulangerie-k magyar megteremtőjeként indult tizenegy éve a Retek utcai első à table! reggeliző-pékség. Hajdu Péterék franchise-rendszerének ma már tizenhárom, hamarosan tizennégy
üzlete van. Új tesztmodelljükkel két fontos lépést tesznek az agglomeráció
és a bisztróvonal irányába.
„Ukrajnából megmenekült, nem menekült” – határozza meg magát Eszter Prudnikova. Nagy, fekete hátizsákkal ballag mellettem a fotózásra. A hátizsákról kiderül, hogy a férjéé. Oleg ezt nem vitte magával a háborúba. A stúdióban előkerülnek belőle Eszter fotózásra hozott ruhái. „Kicsit gyűröttek, ezek inkább hétköznapi szettek, ennyi fért a bőröndbe, amikor eljöttünk Csernyihivből” – veszi elő a […]
