Nem  beszélgethetnénk most itt

Magnóliák, tulipánok ezer színben, rügyező fák és bokrok, tekintélyt parancsoló, de hívogató üvegházak, igazi tavaszi zsongás – a Kew Gardens Királyi Botanikus Kertben 1969-ben is gyönyörű volt a tavasz. A virágzó nárciszmezőkhöz közel, lelkileg viszont nagyon távol, a Temze partján járkált leszegett fejjel egy tizenhét éves, Péter nevű magyar fiú. Senkihez sem szeretett szólni, nem is igazán tudott angolul, egyedül bandukolt a napsütésben. Azon gondolkozott, hogyan vethetne véget az életének.

Szülei és nővére Párizsban éltek, az a magyar család, akiknél ebben a délnyugat-londoni városrészben lakott, eleinte csak annyit vett észre rajta, hogy nemigen jön ki a szobájából, és nagyon keveset eszik. Ráadásul olyan iskolába járt, ahol gyengébb képességű – ő a „buta” jelzőt használja – gyerekek tanultak. Rossz jegyeket kapott, osztálytársai kiközösítették és megverték, némi felüdülést csak az adott, ha focizhatott. Két évvel korábban még a fővárosi Szilágyi Erzsébet fasorhoz közeli grundon rúgta a bőrt.

Hamlet, magyarul
Öt perce sem tart a Zoom-interjú, amikor a hetvenéves, világhírű pszichoanalitikus Shakespeare-t szaval – magyarul. A Trefortban egy Hamlet-részlettel lett második a szavalóversenyen. „Még emlékszem rá kicsit: »Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés. Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri… – itt kicsit elakad, majd lelkesen folytatja –, Vagy, ha kiszáll tenger fájdalma ellen, S fegyvert ragadva véget vet neki?«” A végén megnyomja a hangsúlyt, és egy pillanatra mintha a fél évszázaddal ezelőtti versenyen lenne.