A Casadonna nem elsősorban a komfortfokozatával vagy a rendelkezésre álló szobatípusok sokszínűségével, esetleg a wellnessrészleg méretével nyűgözi le a vendéget. Itt maga a szállás csak másodrendű, a fő hangsúly az étkezéseken van, amik viszont a világ élvonalába tartoznak.
Azért építészetileg és a belsőépítészetével sincs oka a szégyenkezésre a Casadonnának. A hely csodálatos egységet alkot a tulajdonos-séf személyiségével és a Reale étterem (cikkünk az 106. oldalon) koncepciójával és formavilágával – ugyanaz a letisztult, nem hivalkodó, szinte teljesen monokróm világ jellemzi. Csak néha-néha töri meg egy-egy vibráló, színes minta, legyen az egy étel vagy az a néhány modern műalkotás, ami a már-már kopáran egyszerű falakat feldobja. És nem utolsósorban nagyszerűen illeszkedik mindez a múlthoz is, őrzi az egykor volt kolostor falainak békéjét, hangulatát.

Na, és a reggeli! A fehérre meszelt falak és a szürkés árnyalatok között még inkább villámcsapással ér fel a pazar reggeli elképesztő izgalma. Bár minden vendég a komoly és pazar vacsora után ér ide, de – talán ismerve a népi bölcsességet, ami szerint a kiadós vacsora után még éhesebben ébred az ember – a reggeli szinte vetekszik a három Michelin-csillagos vacsoraélménnyel.

Nem is feltétlenül a bő kínálatával, hanem inkább azzal, hogy minden egyes összetevő – a legegyszerűbbek is, mint az asztalra kerülő méz, lekvár vagy épp vaj – a maga nemében a csúcsot képviseli. Ugyanez igaz a pékárura, ami már csak azért sem meglepetés, mert a közelben működik Niko Romito lenyűgöző kenyérlaborja, de például a mandulatej is olyan, amihez foghatót még sohasem ittam máshol. És akkor még ott vannak a bonyolultabb tételek, a melegszendvics, a tortaszelet, a leheletfinom palacsinta vagy az egész megkoronázása: a többféle házi fagylalt a végére. Ebédre nem érdemes semmit sem betervezni.