Egy szál gitárral a kézben, fényes nappal vonult be a Millenáris B csarnokába Víg Mihály és Menyhárt Jenő, a 90-as évek két meghatározó underground figurája, aztán rákezdtek a Balaton és az Európa Kiadó legendás slágereire. 2019-et írtunk, a helyszín az Art Market Budapest képzőművészeti vásár egyik standja volt – a látogatók és a többi kiállító szerencsére díjazták a szokatlan performanszt. Az ötletgazda Einspach Gábor akkor még az Art+Text Budapest Galériát vezette, és különösen kötődött fiatalkora kultikus művészfiguráihoz, így fontosnak gondolta, hogy ne csak a képzőművészetből legyen élő szövete a galériájának, de például az avantgárd zenéből vagy a kortárs színház- és filmművészetből is.

„Hajdu Szabolcsék rendszeresen előadták nálunk az Ernelláék Farkaséknál és a Kálmán-nap című darabjukat, most pedig vetítéssorozatot rendezünk Kovásznai György különleges életművéből” – mondja Gábor. Csak a helyszín változott: 2019 májusában bezárta a Honvéd utcai szecessziós stílusú Bedő-házban működő Art+Textet, és két évvel később, tavaly nyáron megnyílt az Einspach Fine Art & Photography egy utcával odébb, a Batthyány-örökmécses szomszédságában.

„Költözéskor kézben hoztuk át a nagy festményeket, amik nem fértek el a teherautóban” – meséli Gábor, miközben kávéval kínál az impozáns galéria Børge Mogensen kanapéján. A háromszáz négyzetméteres, csaknem hat méter belmagasságú, hatalmas ablakaival a térre néző műemléki ingatlan vagy harminc évig kihasználatlanul állt, tavaly nyárra viszont olyan igénnyel újították fel, hogy még a villanykapcsolók és a biztonsági kamerák dizájnjára is felfigyel az ember. A belső íves ajtóval szemben Kozma Lajos 1930-as években készült, rejtélyes szimbólumokkal díszített csontszínű szekrénye, előtte Jean Prouvé íróasztala, körben a modern világ alkotásai, egy falba vájt fülkében pedig egy Burgundiából származó, 14. századi, gótikus Madonna bújik meg.

Hátulról, a raktárból egy szinte titkos ajtón átmegyünk egy tégláig lecsupaszított helyiségbe, ahol egy kisebb, intimebb hangulatú, exkluzív galéria épül éppen. A két kiállítótermet összekötő hátsó részbe tervezett projektroomban pedig akár fotókiállításokat is lehet majd rendezni – vagyis egyszerre három tárlatnak lesz tér. „Már ha akarok annyit” – mosolyog Gábor. Szelíd, kiegyensúlyozott személyiségével tökéletesen beleillik a letisztult, elegáns miliőbe, farmert és pólót visel, arca napbarnított, és látszik rajta, hogy rendszeresen sportol.

Aztán elmeséli, hogy 2019-ben azt mondta magának: ezt a galériát azért hozza létre, hogy jól érezze magát benne, és olyan tempóban csinálja majd, ahogy neki igazán jó. Mostanában néha soknak érzi a stresszt, de boldog, hogy ekkora a pörgés. Október eleji első beszélgetésünk másnapján nyílik a Bálnában az Art Market, közben a galéria előtt épp azt a teherautót pakolják, ami a következő heti londoni Frieze Masters nemzetközi vásárra indul – fél óra beszélgetés után vissza is szaladtunk a Bálnából a Hold utcába, mert látni akarta, hogy minden rendben van-e a szállítmánnyal. Bent a szeptemberi Ezer Ákos-kiállítást bontják, és már jönnek Amerigo Tot kerámiaképei a következő tárlatra, novemberben pedig a Paris Photo nemzetközi vásárra készül a galéria.

„Van, akit spannol a stressz, engem belever a földbe. Közben meg teljesítmény- és megfelelési kényszeres, kontrollmániás és perfekcionista vagyok” – sorolja. Régi galériáját, az Art+Text Budapestet éppen azért adta fel öt év után, mert egy daganatos betegségből felgyógyulva nem akart a régi taposómalomba visszatérni. „A szerelmemmel, Barbarával és az orvosommal konzultáltunk, hogyan folytassam az életem. (Czapolai Barbara jogász, a 90-es évek sztármodellje volt, ma Gáborral építi a galériát – a szerk.) De ez olyan szakma, amiben csak az építkezés, a fejlődés működik, az pedig egyre több munkával és óhatatlanul stresszel jár.”

Öntöde és Adidas cipő
Az Einspach család a 70-es, 80-as években Pesterzsébeten lakott, Gábor apja öntőmunkás volt, édesanyja adminisztrátor, ezzel a háttérrel fiuknak meg sem fordult a fejében, hogy művészettörténet szakra jelentkezzen. „Egyszerűen nem volt benne a családi kultúrában az egyetem” – mondja. Pedig a hétköznapjaiban kellőképpen megjelentek a művészetek, nyaranta sok időt töltött az öntödében, ahol apja gyakran mesélt neki arról, hogy az 50-es években milyen szobrokat olvasztottak be mázsaszámra, mert nem illettek a szocialista realizmus hivatalos művészeti doktrínájába. Édesanyja húga, Rihetzky Judit ünnepelt manöken volt a 60-as években, és Szilárdi Béla festő- és fotóművészhez ment feleségül.

Gábor háromévesen már ott lábatlankodott a nagybátyja műhelyében, és a piros fényben bámulattal nézte, ahogy a képek felsejlenek a fotópapíron az előhívó folyadékban. Teljesen elvarázsolta a sötétkamra rejtélye. Miután nagybátyjáék 1971-ben disszidáltak Münchenbe, később, tizenévesen rendszeresen kimehetett hozzájuk látogatóútlevéllel, és ők elvitték nyugati múzeumokba, kiállításokra. Velük jutott el először, 1982-ben a Velencei Biennáléra is. Egy tizenöt éves fiúnak a vasfüggöny mögül, az első pár vadonatúj Adidas cipőjében elképesztően izgalmasnak tűnt az a szabad, progresszív világ.

A csepeli gimnáziumban közben másfajta erős impulzusok érték: amikor az iskola képzőművészeti kiállításán egy negyedikes iskolatársa sakktáblát alkotott, amin egy paraszt bábu az akasztófán lógott, a lányt azonnal kicsapták. Gábort megrázta az eset, felfogta, mekkora tétje lehet a művészetnek – ő éppen akkoriban az avantgárdról tartott kiselőadást, és Kassák Lajos életéről, aki gyalog ment Rómáig, és ott művészeti kérdéseken vitatkozva összeverekedett az olasz futuristákkal.

Miután leérettségizett – pár évvel a rendszerváltás előtt –, besétált a Szent István körúti Bizományiba, és megkérdezte: lehet-e ott műkereskedelmet tanulni. Mondták neki, hogy náluk ugyan nincs felvétel, de battyogjon át a szomszédba, Kovács Dezső Qualitas Antiquitasába. „Egy hónapon át egy Zuk teherautóval hordtam neki a meszet és a cementet az építkezésére. Utána közölte velem, hogy úgy látja, van érzékem a becsüs szakmához, és visszamenőleg is felemelte duplájára a fizetésemet.” A 80-as évek vége felé elképesztő mennyiségű festmény és műtárgy ömlött be az üzletbe, Kovács hamar hagyta az ambiciózus fiatal kollégát önállóan vásárolni. „Én pedig onnantól, hogy éreztem, konkrét haszna van a megszerzett tudásnak, még erősebben szívtam magamba.”

Aztán Kovács 1995-ben megalapított Belvárosi Aukciósházában már ügyvezető lett, közben kijárta a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskolát, az Iparművészeti posztgraduális képzését, és még közgázdiplomát is szerzett. „A galériamenedzselés is vállalkozói lét – mondja –, még ha képekkel és műtárgyakkal is foglalkozom, fontos a közgazdasági alapképzettség, hiszen piaci környezetben dolgozom.” Más kérdés, hogy eleinte eszébe sem jutott önállóan vállalkozni.
Csak ötvennégy évesen, tavaly írta ki a nevét a galériájára, előtte mindig társakkal dolgozott. „A szocializmusban szocializálódtam, van, akiből az nagy energiákat hozott ki, és kirobbant a közegből, én meg tele voltam félelmekkel. Úgy nőttem fel, hogy azt tanultam a szüleimtől: radar alatt kell maradni. Ha ők nem olyan történelmi körülmények közé születtek volna, akkor képességeik alapján nyilván más karriert futnak be. Csakhogy apai nagyanyám egyedül maradt a háború után, négy gyereket nevelt fel képzettség nélkül, és apámnak nem volt lehetősége tanulni. A proletárdiktatúra jól hangzik, de nem mondanám, hogy az uralkodó osztályhoz tartoztunk.”

Bálványból partner
A Raiffeisen Bankkal az ezredforduló körül
kezdett együtt dolgozni az értéktár felépítésében. Részben a privátbanki munka vezette oda, hogy megalapítsa 2003-ban az Artmagazint Topor Tündével és Winkler Nórával. „Akkoriban indult be a kiállításlátogatási boom, és Gábor jól ráérzett, hogy az üzleti világ és a műkereskedelem között érdemes hidat építeni” – mondja Topor Tünde, a magazin főszerkesztője. Szerinte Gábornak azóta is szívügye, hogy fennmaradjon nyomtatott formában a művészetekkel foglalkozó magazin.
A galériában mutatja is a polcot Gábor: az Artmagazinból több mint egyméteres sort alkotnak az elmúlt húsz évben megjelent lapszámok. „Pontos kordokumentum lesz ez a jövőnek, ugyanolyan, mint nekünk a két világháború közti Magyar Művészet.” A szerkesztésből évekkel ezelőtt kiszállt, és még arra is vigyáz, nehogy a galériája az indokoltnál többször szerepeljen a lapban. Olyannyira, hogy noha idén egyértelműen az ő standja volt a legszebb az Art Marketen, és az Artmagazin minden évben győztest hirdet, most azt tartották elegánsnak, ha inkább nem is osztják ki a díjat.

Magángyűjteményét egy El Kazovszkij-képpel alapozta meg. „Ma is megvan, pedig a kortás gyűjteményem egy-két darabja áldozatául esett az első építkezésemnek. El kellett adnom pár képet, hogy fedezzem a költségeket.” Amit kiválaszt, ahhoz mindig kell, hogy legyen személyes kötődése, például jó kapcsolat a művésszel vagy a gyűjtővel. Van két Reigl Judit-képe, mindkettő a művész ajándéka volt, az egyiket ráadásul a betegsége alatt neki dedikálta. A Bizottság zenekar tagjai pedig fiatalkora kultikus figurái voltak, így feLugossy László, Wahorn András és efZámbó István képeiből is bevásárolt még a húszas éveiben.
„Az a kollekció része az identitásomnak, egy része az otthoni falon van, egy része a galériában. Húszévesen meghívtak egy buliba a Vajda Lajos Stúdióba, és testközelből láthattam ezeket a művészeket, de akkor még meg sem mertem szólítani őket. És nem lehettem több tizenhatnál, amikor először olvastam Drozdik Orshiról és az általa afféle alteregónak megalkotott 18. századi tudósról, Edith Simpsonról. Nagyon megragadott. Aztán a galerista-művész viszonyban egyenrangú partner vált a bálványaimból” – mosolyog.

Tumorbúcsúztató
A 80-as évek közepén kezdett a magyar műkereskedelem a Falk Miksa utcában koncentrálódni, ekkoriban már Kieselbach Tamás is kereskedett, aztán ő 1995-ben nyitotta meg a galériáját a körút sarkán. „Rendszeresen végigjártam az utcában működő régiségkereskedéseket, így Kovács Dezső galériájában is sokszor megfordultam. Valamikor a 90-es évek elején a főfal végén észrevettem nála egy gyönyörű Vaszary-olajfestményt, ciklámeneket ábrázolt egy egyszerű vizespohárban. Talán a legszebb, távol-keleti ihletésű, letisztult csendélet, amit valaha láttam, azóta is a gyűjteményemben őrzöm. Úgy emlékszem, 198 ezer forint volt ráírva. Minden galériában lehet alkudni, de Gábor nem engedett egy fillért sem” – idézi fel Kieselbach Tamás a megismerkedésüket.

Aztán sokszor találkoztak, barátok és üzlettársak lettek, 2014-ben együtt indították el az Art+Textet. Közösen tulajdonolták, de Kieselbach szerint minden, amit ott elértek, Gábor sikere volt. „Ő csinált mindent, ő döntött, és mindenkinek nyilvánvalóvá váltak szakmai és emberi kvalitásai – mondja Tamás. – Különleges a tehetségének a mintázata: a művészetről alkotott pontos értékítélete, kvalitásérzéke és hibátlan ízlése juttatta egyre feljebb a szakmában. Pontosan látja, hogy milyen aktuális trendek szövik át a nemzetközi művészeti életet és a galériás világot, és ezt a tudását kiválóan adaptálja a magyar közegre. Ráadásul igazi társasági ember, a nők szerint snájdig férfi, megnyerő kisugárzásával fesztelenül, természetesen alakítja maga körül a kapcsolatokat. Korábban is járt volna neki, hogy galériája legyen, a sors különös játéka, hogy egy komoly betegség után jött el a pillanat.” Tamás élete egyik legszörnyűbb napjának mondja azt a napot, amikor Gábor elmondta neki a diagnózisát.

„Hetek óta panaszkodott, hogy valami nincs rendben vele, de próbáltam nyugtatni, hogy az idegesség lehet az oka. Mindig sportolt, jó karban volt, így a vizsgálat eredménye igazi sokkot okozott. Jól emlékszem, Visegrádra menet Anitával megálltunk a Lupa-tó közelében, és az autóban, kétségbeesetten próbáltuk felfogni a helyzetet, egyszerűen nem tudtuk elhinni, hogy ez a valóság. Gábor azonban elképesztő bátorsággal és tartással viselte és kezelte a hasnyálmirigyrákját, még tumorbúcsúztatót is tartott, összehívott vagy ötven barátot és ismerőst, beszélt a betegségéről és a kemoterápiáról, és mindenki kérdezhetett tőle. Abszolút szembenézett a betegséggel.”

Ez 2018-ban történt. Néhány évvel korábban Gábor édesanyja is ugyanebben a rákban hunyt el, és ő már akkor érezte, hogy egyszer neki is dolga lesz a betegséggel. Kemoterápia, németországi műtét, aztán újra kemó következett, közben hatalmas erőfeszítésekkel tartotta karban magát, a kezelésekről például sokszor egyenesen az erdőbe indult gyalogolni. Gábor szerint szimbolikus, hogy éppen az utolsó kemoterápia után három nappal, 2019 márciusában volt az első randevúja Barbarával. „A szerelem a teljes gyógyulás kezdete lett – mondja –, egészen más dimenzióba helyezte a regenerálódásomat és az egész életemet is.”

Barbara mint gyűjtő régóta jelen van a műtárgypiacon, Gábor szerint alapos dizájn­tudása jól kiegészíti az ő ismereteit, és persze kitűnő ízlése és nagyon jó szeme van. „Az, hogy az új galériám megnyílhatott és ilyen minőségű, nagyrészt neki köszönhető” – mondja. Miután Barbara Bécsben él, ­kétlaki élete lett Gábornak is. Azt mondja, Bécsben kellemesebb a vibe, pozitívabbak az energiák. „Ott teljesen más a tempó, nem normális, ahogy Magyarországon létezünk. Itthon a víz felszínén maradni is nehéz, én meg néha úgy érzem, hogy járni is kellene rajta.” Nemrég vettek egy komfort nélküli kis házat Szentbékkállán, az erdő közepén, ott teljesen ki tud kapcsolni. Az operáció következtében cukorbeteg lett, ám ott azonnal normális szintre áll a vércukorszintje.

Bátor Tábor, Flea, Frieze Masters
I Whisper to My Past, Do I have Another Choice – nem véletlenül ez volt a tavaly nyáron megnyitott Einspach Fine Art & Photography első kiállításának címe, Tracey Emin 2010-ben készített neonjától kölcsönözve. Olyan világhírű festők és szobrászok alkotásait vonultatta fel, mint a performanszművészet legnevesebb képviselője, a szerb születésű Marina Abramović, a Young British Artists fenegyereke, Grayson Perry, és Gábor kedvence, a szintén brit Tracey Emin.

Erre a tárlatra kutatta fel és szállíttatta Magyarországra Gábor a lengyel kortárs szobrász, Magdalena Abakanowicz Fivérek című szobrát, segítve a Szépművészeti Múzeum akvizícióját.
„Több mint galerista, nem csak művészeket képvisel, hanem hasonlóan dolgozik, mint a manapság trendi nemzetközi dílergalériák, például David Zwirner képkereskedőé, csak persze más léptékben. Ügyesen hozzájut értékes művekhez, és azokat mozgatja, adja el. Kiváló szeme van, és nemzetközi műkereskedői körökben otthonosan mozog, emiatt olyan alkotásokat tud elhozni Magyarországra, amik nélküle nem jutnának el hozzánk” – mondja róla Küllői Péter befektető, a Tate Modern regionális akvizíciós bizottságának tagja és a Bátor Tábor Alapítvány elnöke.

Ők ketten dolgoznak a Bátor Tábor évi jótékonysági aukcióján is, ami mára a legrangosabb hazai kortárs képzőművészeti árveréssé nőtte ki magát. Gábor évek óta a zsűri tagja, segít az árverésre menő alkotások kiválasztásában, és ajándékoz is képeket az aukcióra. Ráadásul az eseményen asztala van, vagyis vásárló vendégeket hoz, és persze ő is vásárol. A Mosoly Alapítványnál pedig évek óta vezeti az árveréseket.

Amikor az első interjúját adta a tavalyi galéria­megnyitó után, azt mondta, nincs küldetéstudata, és azóta is szuggerálja magának, hogy félre kellene tenni a missziós szerepet, és tényleg csak jó érzésből csinálni mindent. „De nem tudok elmenni a mellett a célom mellett, hogy szeretném megmutatni Magyarország művészetének progresszív részét külföldön. Keserü Ilona, Maurer Dóra, Ladik Katalin, Bak Imre és Nádler István alkotásai már ott vannak a Tate Modern és a Centre Pompidou falain nyugat-európai és észak-amerikai kortársaik mellett, de még sok mű készült a vasfüggöny mögött, amik helyet érdemelnek ezekben a gyűjteményekben.”

Az új galériájában is nagyrészt olyan művészeket választ, akikhez személyes kapcsolat fűzi. „Nekem a kortárs és a második világháború utáni képzőművészet a legizgalmasabb” – mondja, és sorolja, hogy szerinte Drozdik Orshi a feminista kortárs művészet legfontosabb képviselője Magyarországon, továbbá értékes korlenyomatnak tartja például Frey Krisztián, Szőnyei György vagy Hetey Katalin műveit is. De legfeljebb tíz művészt szeretne képviselni. „Ennyivel tudok intenzív személyes kapcsolatot tartani.”

Ami a galériája vevőkörét illeti, főként jelentős magángyűjtők, intézmények, de befektetők is vásárolják a kiállított alkotásokat. „Akiknek van affinitásuk a művészet iránt, megbíznak a tanácsomban, és befektetésnek is tekintik a képeket, szobrokat. Egyre több a külföldi vevőnk, azért is járunk nemzetközi vásárokra, hogy a külföldi vevőkörünk is bővüljön.”

Aztán nevetve elmeséli, hogy nyáron beállított hozzá a Red Hot Chili Peppers két tagja, Flea és Anthony Kiedis, és elkezdtek kérdezősködni a kiállított művekről. Még katalógust is küldött nekik aztán a hotelbe, ahol a pesti koncert előtt és után megszálltak. Az őszi Ezer Ákos-kiállításon is voltak érdeklődők Hongkongtól Brazíliáig az egész világról, de a magyar gyűjtők már a megnyitó előtt mind a tíz alkotásra lecsaptak, 18–35 ezer eurós áron elkelt mind, egyet azért mentett meg Gábor, hogy ki tudja állítani az Art Marketen.

„Itthon sajnos nem olyan környezetben élünk, hogy a világ nagy múzeumainak kurátorai bármikor beléphetnének a galériáinkba. A legmagasabb ár, amit Budapesten adnak egy háború utáni vagy kortárs alkotásért, két- és háromszázezer euró körül van” – mondja Kieselbach, hozzátéve, hogy a Frieze Mastersen ez közepes árszintnek számít, és akár a londoni Tate Modern, a New York-i Museum of Modern Art igazgatója vagy a világ legjelentősebb gyűjtői közül bárki betoppanhat a standra. „Gábor jól beszéli ezeknek az embereknek a nyelvét. Hosszú évek intenzív munkája után pár magyar galéria már bejutott a Regent’s Parkban tartott vásárra, illetve Párizs vagy Basel hasonló, jelentős presztízsű eseményeire, de százak vannak várólistán. Neki rövid idő alatt sikerült, és ebben óriási szerepe van rendkívüli motiváltságának. A telefont is mindig felveszi. Én már rég nem.”