Hálás vagyok anyámnak, amiért a kórházban hagyott

Állami gondozott volt, roma, édesanyja mellett másik két család is lemondott róla. Gyerekkorában szíjjal nevelték fegyelemre. Az ilyen múlt kilencven százalékkal növeli az elkallódás esélyét a statisztikák szerint. Zsiga Melinda – Melcsi – a maradék tízbe tartozik.


Először szülőanyja hagyta magára a kórházban, ezután az első befogadó család adta vissza az állami gondozásba. Második otthonáról már élesebb emlékei vannak – alkoholista nevelőapja ignoranciával, nevelőanyja veréssel és éheztetéssel nevelte. Pár év együttélés után ez a család is ráunt a gyerekre, rossz magaviseletére hivatkozva (ami kifötört daragaluskát és koszos melegítőt jelent) közölték vele, hogy a következő évtől új otthonba kerül. Hónapokba telt, míg otthon kezdte érezni magát az új családnál. Itt végre valódi nevelést és iránymutatást kapott, „anyunak és Pista bácsinak” köszönhetően leszokott a káromkodásról, megértette, mit jelent, hogy cigány, tanulni kezdett, és a hűtőszekrénybe is benyúlhatott.


Az iskolában egyre jobb eredményeket hozott. A matekkal meggyűlt a baja, de a tesi és a magyar nyelv a szívébe férkőzött, tizennyolc évesen fel is vették az ELTE tanítóképzőjére. Egy ponton édesanyját is felkereste, szeretett volna választ kapni a gyerekkorát övező kérdésekre. „Mikor a házánál találkoztunk, fogalmam sem volt, hogyan viselkedjek. Bár arra számítottam, nagyon örülni fogok, nem jött az érzés, hogy megöleljem. Pedig nem haragszom rá. Sőt. A putris házat látva hálás vagyok neki, amiért egy jobb sors reményében a kórházban hagyott.”