Nyáron a kertjével lehet ereje teljében, de bent is kellemesen működik a húsokhoz egy Ázsiát megjárt latin-amerikai szemüvegével közelítő Umo.
Budán vagyunk, a Vár Fő utca felőli tövében. Amióta elcsomagolták a Lánchidat, errefelé erősen mérsékelt a turistamozgás, azokra korlátozódik, akik a környék szállodáinak egyikébe foglaltak, mondjuk, egy olyanba, ami az Umo fölött is magasodik. De a legkevésbé sem rántottáspultos szállodaétteremről van szó. Befelé jövet a kert őszies formájában is felvillantja, miért lehetett népszerű nyáron, odabent meg diszkréten terjeng egy olyan füstös illat, amiről tüstént megkérdezzük, mihez tartozik, mert azt egyből kikérnénk. Nos, magához a hely lelkét adó grillhez, úgyhogy nem vesződünk az ezt nélkülöző előételekkel, már csak azért sem, mert nincs ilyesféle tagolás az étlapon: salátára leves, poliplábra mangalica következik rajta.
Mi a tacoválogatásra bökünk, abból sok minden kiderül, például az, hogy nem szűken mexikói, hanem pán-latin-amerikai az ihletés. (Azt direkt csak a vacsora után keressük ki, hogy a helyes megfejtés kolumbiai, és olyasvalakihez tartozik, aki két hétnél tovább utazgatott Ázsiában.) A négy tacóból a ropogós bőrkével együtt kínált, lassan főtt sertéshúsos a legjobb, ott savtól a szószon át a füstig minden egyben van, és jó a padronos is, ahol pürésítve-krémesítve-szelídítve jelenik meg a grillezett paprika, hogy hajtott tortillában is üzemképes legyen.
A gocsujangos (koreai csilipaszta – a nagy budapesti Korea-járványnak köszönhetően kéthavonta szerepel e hasábokon) pácolt marhás ananászkockákat kapott kiegészítőnek, de kaphatott volna még valami mást is, a garnélás-tejfölös-salsásból meg az derül ki, hogy hiába pótolhatatlanul csodálatos alapétel külön-külön a rák és a tejföl, nem véletlen, hogy ritkán használjuk őket egy mondatban.
Vágyom rá, hogy legyenek példaképeim. Nekem nem Elon Musk az üzleti ikon. Földhözragadtabb, botrányokkal kevésbé árnyékolt, mégis innovatív szereplőket keresek. Egy üzleti ikon a rajongási élményen túl inspirál is, üzleti értéket, stílust, jövőképet formál. A Patagonia sportmárka alapítója, Yvon Chouinard – vajon hányan ismerik a nevét Muskhoz képest? – a hárommilliárd dollár értékű vállalat egészét egy nonprofit szervezetre […]
Vágyom rá, hogy legyenek példaképeim. Nekem nem Elon Musk az üzleti ikon. Földhözragadtabb, botrányokkal kevésbé árnyékolt, mégis innovatív szereplőket keresek. Egy üzleti ikon a rajongási élményen túl inspirál is, üzleti értéket, stílust, jövőképet formál.
A színpadon: „Nemcsak a világűrbe tartva lehet innoválni, de a földön maradva is” — Pistyur Veronika
A Patagonia sportmárka alapítója, Yvon Chouinard – vajon hányan ismerik a nevét Muskhoz képest? – a hárommilliárd dollár értékű vállalat egészét egy nonprofit szervezetre és egy jótékonysági céllal létrehozott vagyonkezelőre hagyta. Ez például van olyan horderejű lépés, amitől felcsillan a szemem. Ilyen tényleg van? Hurrá! Pedig eddig is szemet, lelket gyönyörködtető volt, ahogy a cégét építette. A Patagonia-rajongók sem véletlenül a fenntartható fogyasztás hőseként tisztelik őt. Magam is követem az útját, amióta bizonyítékokat keresek rá, hogy igenis, lehet jó az üzletnek, ami a világnak is az. Hogy a mennyiség mellett a minőség is lehet szempont. Hogy az egyéni érdeken és a profit dominanciáján túl vannak közösségi érdekek is, amiket ha figyelembe veszünk, attól még nem kötünk rossz üzletet, sőt a jövő generációinak is bőséggel elegendő maradhat.
Négyfős véleménycsapat váltja egymást hónapról hónapra a pódiumon. Decemberben Tilesch György tér vissza!
A 83 éves Chouinard sokat hagy hátra. Biztos nem kell nélkülöznie hátralévő éveiben sem. Dönthetett volna úgy, hogy eladja a céget, és eladományozza minden pénzét. De nem érezte biztosnak, hogy egy új tulajdonos megtartana minden alkalmazottat, és megőrizne minden értéket. Ezért az évi százmillió dollár körüli profitot a Holdfast Collective nevű szervezeten keresztül a klímaváltozás elleni küzdelemre és más társadalmi célokra fordítja.
Az amerikai cégalapító már az 1950-es években is húzott néhány rendhagyót. Kezdve azzal, amikor megvásárolta első kovácsműhelyét. Évekig acélból gyártott és árult hegymászó-felszerelést, mígnem aktív hegymászóként, természetvédőként (szörfösként, kajakosként, solymászként) észrevette, az acéleszköz árt a hegyrepedéseknek. Pedig ekkor már bevételei hetven százaléka acélfelszerelésekből jött. Mégis leállt velük. Fejlesztett, így találta meg az alumíniumot, ami kevésbé károsítja a természetet.
Ahogy egyre nagyobb tételekben adott el, kultúrát is formált. Megalkotta a clean climbing fogalmát, hogy hogyan lehet a lehető legkevesebb környezetkárosítással hegyet mászni. Black Friday alkalmából úgy hirdette kabátjait a The New York Timesban, hogy „ne vedd meg ezt a kabátot!”, ezzel is felelős fogyasztásra buzdított. Mondhatnánk, csak gesztusok. De Chouinard több évtizedes üzleti útján számos alkalommal ment szembe a szokásokkal. Prosperáló bizniszt állított át, mert túlzottan ártott a természetnek, a profitot pedig a klímaküzdelemre fordítja. Vajon hányan követik majd – akár itthon is? Mikor lesz az, hogy az ehhez hasonló hírek annyira általánosak lesznek, hogy már hírértékük sem lesz?
Attól tartok, sokat kell rá várni, mire cégvezetők tömegei fogják ugyanígy rendezni hagyatékukat – még életükben, tiszta tudattal, szilárd elhatározásból, a következő generációk iránt elköteleződve. Ehhez az kellene, hogy az üzlet ne csak cél legyen, de széles körben elfogadottá váljon, hogy lehet pusztán eszköz is. Fogadjuk el, hogy mint üzleti szereplők nem adottság kivonni magunkat a társadalmi hatások alól, mintha azok tőlünk függetlenül, hermetikusan elzárt szegregátumban zajlanának. Ahogy a cégeinket építjük, ahogy partnereinkkel, alkalmazottainkkal bánunk, az mind visszahat az életünkre. Amíg a presztízs, a hatalom és a pozíció mindent visz, nehezen hinném, hogy belátjuk, mikor és mennyi az elég. Hogy lesz olyan, hogy az üzletnek csak az az értelme, hogy élhető, értelmes közeget teremt.
Hogy legyen mit hátrahagyni, a megszokott kereteken kívül, rutinszerűen kell(ene) üzleti döntéseket meghozni. Minél többen követnék Chouinard-t, annál több maradhat hátra. Ma, egy olyan komplex világban, ahol negyven év tapasztalata is kevés, hogy tudjuk a helyes válaszokat, miért ne kockáztatnánk végre? A megszokott úgyis gyakran érvényét veszti. A mohóság leáldozása nélkül kevés az esély. Nemcsak a világűrbe tartva lehet innoválni, de a földön maradva is. Halljuk meg Chouinard hangját a hegyekből. Minél többen mernének hozzá hasonló, valóban merész lépéseket tenni, annál több maradna a jövőre. És mi más lehetne érték, mint hogy valami egyáltalán maradjon?
A szerző a Bridge Budapest ügyvezetője.
A Forgó tagjai: Simó György, Pistyur Veronika, Tilesch György és Orbán Krisztián.
Salamon András évtizedek óta tanít filmeseket, és tapasztalataiból mindig is szeretett volna iskolát létrehozni. A Lumiere Filmiskola két félresiklott próbálkozás után maradt talpon, sikeréhez azonban Hollywood is kellett.
A világ változik, de városok mindig lesznek, mert alapvető emberi igényeket elégítenek ki. Az Atenornál azért dolgoznak, hogy az épületek kövessék az igények változását, miközben egyre jobb legyen bennük élni és dolgozni.
Év végére akár az 500-at is megközelítheti a Hiventures portfóliócégeinek száma, ami európai szinten is egyedülálló méretet jelent. Ennek menedzselése is szép feladat, azonban a szűkülő források, a jelenlegi kamat- és energiasokk miatt most különösen fontos az állami tulajdonú tőkebefektető szerepe abban, hogy ne álljanak le a beruházások, továbbra is induljanak új vállalkozások, és a régiós versenyben se kerüljenek hátrányba a magyar cégek.
