Uniszex füst

Budán vagyunk, a Vár Fő utca felőli tövében. Amióta elcsomagolták a Lánchidat, errefelé erősen mérsékelt a turistamozgás, azokra korlátozódik, akik a környék szállodáinak egyikébe foglaltak, mondjuk, egy olyanba, ami az Umo fölött is magasodik. De a legkevésbé sem rántottáspultos szállodaétteremről van szó. Befelé jövet a kert őszies formájában is felvillantja, miért lehetett népszerű nyáron, odabent meg diszkréten terjeng egy olyan füstös illat, amiről tüstént megkérdezzük, mihez tartozik, mert azt egyből kikérnénk. Nos, magához a hely lelkét adó grillhez, úgyhogy nem vesződünk az ezt nélkülöző előételekkel, már csak azért sem, mert nincs ilyesféle tagolás az étlapon: salátára leves, poliplábra mangalica következik rajta.


Mi a tacoválogatásra bökünk, abból sok minden kiderül, például az, hogy nem szűken mexikói, hanem pán-latin-amerikai az ihletés. (Azt direkt csak a vacsora után keressük ki, hogy a helyes megfejtés kolumbiai, és olyasvalakihez tartozik, aki két hétnél tovább utazgatott Ázsiában.) A négy tacóból a ropogós bőrkével együtt kínált, lassan főtt sertéshúsos a legjobb, ott savtól a szószon át a füstig minden egyben van, és jó a padronos is, ahol pürésítve-krémesítve-szelídítve jelenik meg a grillezett paprika, hogy hajtott tortillában is üzemképes legyen.


A gocsujangos (koreai csilipaszta – a nagy budapesti Korea-járványnak köszönhetően kéthavonta szerepel e hasábokon) pácolt marhás ananászkockákat kapott kiegészítőnek, de kaphatott volna még valami mást is, a garnélás-tejfölös-salsásból meg az derül ki, hogy hiába pótolhatatlanul csodálatos alapétel külön-külön a rák és a tejföl, nem véletlen, hogy ritkán használjuk őket egy mondatban.