„Meg kell, hogy mondjam, hogy a fideszeseknél a legnagyobb sikeremet akkor értem el, amikor 98-ban fociztam velük Őszödön. Talán azt gondolták, hogy valami belvárosi elkényeztetett gyerek vagyok, és azt hiszem, eléggé megdöbbentek, amikor azt látták, hogy – mondjuk így – nem zavar a labda.” Már több mint három órája ülünk egy budai kávézóban Surányi Györggyel, mire a játékra terelődik a szó. Elsőre meglepő – nem egy archetipikus futballrajongó plebejus alakja ül velem szemben –, ettől még tény: fociszeretete és -tudása (ha egy szalagsérülés miatt húsz éve már nem is játszik) régről és mélyről, a pesti József- és Ferencvárosban töltött gyerekkorából gyökerezik. Hasznos adottság volt a labdaérzék a grundon, ha egyébként valaki jó tanuló volt, és verekedni sem szeretett, de felnőtt életében is voltak helyzetek, amikor éppen a foci vitte előre a dolgokat.

„Annak idején, még a rendszerváltás előtt a Pénzügyminisztériumban is nagyon nagy szerepe volt abban, hogy elfogadjanak. A pénzügykutatós csapattal szemben ugyanis mindig volt egy kis fenntartás, hogy »naplopók, lézengő ritterek, csak okoskodnak«, de miután hetente egyszer együtt fociztunk a minisztériumi kollégákkal, ez megalapozta, hogy később bizonyos javaslatainkat át tudjuk verni. Például olyan horderejűeket, minthogy 89-ben hogyan kezelje a Németh-kormány az ország egyre nagyobb folyó fizetésimérleg-hiányát. Tehát a foci, amellett, hogy rajongásig szerettem a játékot, az életben is sokszor segített.”

Kívülről ítélve – szakmai pályáját, sokszor a nyilvánosság előtt is zajló monetáris politikai, pénzügypolitikai, makrogazdasági vitáit követve, az időnként őt érő támadások kezelését látva és több pályatársával beszélgetve – az ország talán legfelkészültebb pénzügyi szakembere sokkal inkább tűnik higgadt arisztokratikus elemzőnek, vagy ahogy jó barátja, Várszegi Asztrik volt pannonhalmi főapát egyszer megjegyezte, „a szellem és a lélek arisztokratájának”. Büszke, reputációjára különösen kényes és intellektuálisan extrán igényes embernek, aki pozíciótól, ideológiától függetlenül, olykor kéretlenül is kritizálja, amivel nem ért egyet. És sok mindennel nem ért egyet. „Nála idegesebben a piac sem reagál, ha a Nemzeti Bank szerinte rossz döntést hoz” – írta róla egyszer egy születésnapi kötetben a makrogazdasághoz kevéssé, de a karakterábrázoláshoz annál jobban értő Spiró György.

Ha csak a mindenkori jegybankelnökökhöz intézett kritikáit és a velük váltott élesebb szópárbajait nézzük, az elmúlt évtizedekben keményen bírálta Járai Zsigmond, Simor András és Matolcsy György monetáris politikáját is. Frissen nekünk adott interjújában is egyértelmű a helyzetértékelése: az elmúlt húsz évben a jegybank hibát hibára halmozott (lásd interjúnkat a 28. oldalon), ami miatt – hiába nem pártolta sosem az ország eurózónához való erőltetett csatlakozását, mégis – úgy érzi, a monetáris unió tökéletlenségei ellenére is kisebb árat fizettünk volna, mint amit a téves hazai monetáris politika miatt most kell fizetnünk.

Ez kimondatlanul azt is jelenti, hogy szerinte azóta csúszott ki a magyar monetáris irányítás, amióta nem ő az MNB elnöke. Akadnak persze részeredmények, intézkedések, időszakok, amiket elismer, de rendszerint akkor is ott egy „de”, és ezt bizony nem mindenki tudja lenyelni. Szokott is kapni bőséggel viszonválaszt, támadást, éles kritikákat, ezeket látszólag egy brit gentleman hidegvérével viseli.

„Törekszem arra, hogy az érveim megalapozottak legyenek, és majd az idő megmutatja, hogy kinek van igaza – mondja. – Mielőtt valamit kimondok vagy leírok, ezerszer végiggondolom, oda-vissza. Ráadásul szerencsés a helyzetem, nagyon sok barátom, ismerősöm, kollégám van itthon és a nemzetközi világban is, akiket mindenféle előítélet nélkül szembesíthetek a meg­győződéseimmel, és ők vagy cáfolnak, vagy megerősítenek. Az elmúlt évtizedek éles ütközeteiben az esetek túlnyomó többségében ettől a közösségtől nélkülözhetetlen támogatást kaptam.”
Arra is van példa, hogy az ütközések ellenére megmarad vagy visszaépül egy jó kapcsolat. Király Júlia 90–91-ben – Surányi első jegybankelnöki periódusában – tanácsadója volt, majd Simor András alelnökeként kritikáinak egyik célpontja, most mégis újra baráti a viszonyuk. „Hajlandó vagyok elfogadni a kritikáit, mert a legzseniálisabb gazdaságpolitikus, akit valaha ismertem – mondja Király. – A vérében van a gazdasági problémák precíz analízise, hiszek Gyuri diszkrecionális döntéseiben.”

Ami a megalapozott érveket és a precíz analízist illeti, vitán felül áll, hogy Surányi György sosem a levegőbe beszél. Bevallása szerint ugyan verset mindig nehezen memorizált, de a számok tökéletesen tapadnak a memóriájába, még a legnagyobb hatású magyar közgazdász, Kornai János is azt írta róla halála előtt néhány évvel, hogy „tátott szájjal szoktam figyelni, amikor Surányi szájából ömlenek az adatok”.

Pedig inkább stratégaalkat, semmint a modelljeit naphosszat masszírozó modellező közgazdász, de ijesztően emlékszik minden adatra, és nagyon gyorsan átlát komplex problémákat. „Gyakorlatilag fejben lemodellez bármit – mondja Trippon Mariann, a CIB Bank vezető elemzője, aki Surányi hatására lett makroelemző. – Kvázi pályakezdőként még köszönni is alig mertem neki, de aztán sokszor volt alkalmunk együtt dolgozni, és büszke vagyok rá, hogy ma már talán egyenrangú partnerként beszélgetünk. Az ilyen alkalmak mindig nagyon inspirálók, de kimerítőek is, vele mindig nagyon ott kell lenni fejben. Ő az, aki úgy mesél a száraznak gondolt makróról, hogy elhiszed: az a világ legizgalmasabb dolga. És közben fejből belök húsz adatot. Néhányról azt gondolod, hogy tuti nem annyi, biztos rosszul emlékszik, aztán visszamész a gépedhez, lecsekkolod, és minden stimmel, tizedesjegyre.”

Különleges adottság, főleg, ha tudjuk – és Surányi György maga is elmondja –, hogy nyolc évvel ezelőttig nem is mindig számítógépen dolgozott. Cikkeit is kézzel írta, aztán asszisztensei gépelték le, és most is inkább Ipaden szeret olvasni, dolgozni. És közben gondolkodni – legtöbbször lekedvesebb hobbijáról: hogy milyen gazdaságpolitika lenne jó az országnak, vagy éppen mivel lehetne megelőzni egy esedékes nagy bajt.

Nem véletlen, hogy bár az elmúlt évtizedekben számos támadást, sokszor személyes lejáratást is átélt, ha kritikus volt a helyzet, mégis mindig megtalálták. Felrótták neki, hogy kiárusította az ország aranykészletét (egy sor szakmai érve van, hogy miért jobb nem aranyban tartani az ország devizatartalékát amellett, hogy ma is azt mondja, „nem is veszítettünk ezen”), kikezdték, hogy ő felelős a jegybank egykori bécsi leányvállalatának veszteségéért (ez alól később egy Domokos László által vezetett és a Fidesz oldaláról Rogán Antal által felügyelt parlamenti vizsgálóbizottság tisztázta), és vádolták azzal is, hogy nem tud számolni (kijelentéséért utóbb Gyurcsány Ferenc elnézést kért tőle).

Ennek ellenére több időszak több miniszterelnöke kikérte a véleményét, volt gazdaságpolitikai tanácsadója a rendszerváltás évében Németh Miklós kormányának, a 90-es évek elején – első jegybankelnöki periódusa után – részt vett a Fidesz gazdasági programjának kidolgozásában, 2006-ban tagja volt a Gyurcsány Ferenc által felállított Konvergenciatanácsnak, felmerült a neve mint lehetséges kormányfőjelölt 2009-ben, de végül nem vállalta, és legutóbb az ellenzék gazdaságpolitikai programját készítő tanácsadócsapatának is tagja volt.

Orbán Viktorral és a Fidesz jelenlegi gazdaságirányítóival most éppen nincs, vagy erősen ellentmondásos a kapcsolata. Két miniszter, Rogán Antal és Nagy Márton ugyan tanítványa volt, de nem konzultálnak. Matolcsy György jelenlegi jegybankelnökkel – noha régi pénzügykutatós kolléga, a 80-as években „ha nem is baráti, de több mint kollegiális” viszonyban voltak – 2013 óta nem beszélnek. Orbán Viktorral, még jegybankelnöki időszakában gyakran és rendszeresen leültek, de 2013-ig is találkoztak időnként. Személyes kapcsolat most nincs köztük, de úgy tudjuk, a miniszterelnök azért távolról követi megszólalásait, és szinte mindig elolvassa a cikkeit.
Hogy minden kritika, személyes támadás és lejáratás ellenére mégis miért övezi kiemelt figyelem? Amikor interjúnkban ezt kérdeztük tőle, rövid szünet után, gondolatban objektíve végigpörgetve egy fél tankönyvnyi számsort, hogy ha kell, validálhassa az állítását, egy tipikus Surányi-félmosollyal csak ennyit mond: „Valószínűleg túl sikeresek voltunk.”

„Aki kiabál, annak sosincs igaza.”
A pesti nyócker nem csak a grundon való érvényesülést nevelte belé. Spiró György egyszer leírt egy esetet, amikor Surányi – nem sokkal a 2002-es választások után – azon háborgott egy baráti vacsorán, hogy a győztes szocialisták nem vonták vissza a Fidesz által bevezetett állami lakástámogatások rendszerét, holott az a szegényektől a gazdagokhoz szivattyúzta át a pénzt. „Liberálisnak mondott gazdasági szakembertől meglepő volt ez a szolidaritás – írja Spiró, majd felteszi a kérdést: – de hát más bankárok is felnőttek valahol, és közülük sem mindenki grófnak vagy bárónak született. Mitől van, hogy belőlük a szociális érdeklődés, az egész társadalomban, az egész országban való gondolkodás kihalt?”

Zsidó származású felmenők, auschwitzi tragédiák, operarajongó (és első osztályú futballista) nagypapa selfmade karrierrel a Ferencvárosban, hentesboltban majd a vágóhídon dolgozó apa, hivatalnok anya – Surányi György ritkán és keveset beszél a magánéletéről, de volt már rá példa, ezeket a körülményeket például a Lengyel Lászlóval készített beszélgetőkönyvéből ismerhetjük.
„A szüleim fantasztikus emberek voltak” – teszi most hozzá egy kávé mellett, és apját említi, aki a végsőkig kiegyensúlyozott, visszafogott és csendes ember volt. „Mindig azt mondta, hogy aki kiabál, annak sosincs igaza. Persze, ha szorosan vizsgálom ennek a tartalmát, akkor nem biztos, hogy mindig így van, mégis úgy érzem, jó, hogy ezt az útravalót is kaptam.”

Szüleinek nem adatott meg az egyetem és az értelmiségi érvényesülés, de mindent megtettek, hogy gyerekeiknek megadasson. „A gimnáziumban a tárgyak többsége nem érdekelt, de a történelemért rajongtam, a matematikát szerettem, és már akkor is foglalkoztatott a pénz rejtélye. Mitől van értéke, hogyan működik, hogy tud ilyen fontos szerepet betölteni a gazdaságban.” Egyértelmű volt a közgáz, azon belül kis spéttel az akkor egyáltalán nem felkapott pénzügy szak, ami aztán teljesen elvarázsolta, ahogy élete első munkahelye, a Pénzügykutatási Intézet is.

„Minden munkahelyem közül itt éreztem magam a legotthonosabban, a legfelszabadultabban” – mondja. Holott még a szocializmusban járunk, egy központi állami intézmény háttérintézetéről beszélünk a Pénzügyminisztérium páternoszteres épületében. Mégis úgy írja le, hogy különleges hely volt, szellemi szabadsággal és azzal a kiváltsággal, hogy az akkori miniszterek (Faluvégi Lajos, majd Hetényi István) nemcsak tolerálták, de el is várták az önálló és kritikai véleményt, és hozzá a megoldási javaslatokat.

„Nyilván voltak tabuk, azt nem lehetett leírni, hogy a szocializmus úgy rossz, ahogy van, de azt igen, hogy mi nem működik, és min kellene javítani.” Szinte csak javítanivaló volt, és bár a rendszerváltás csak lassan közeledett („még 86–87-ben sem láttuk, hogy mindjárt bekövetkezik”), egyre több reformjavaslatot tettek le az asztalra, egyre több területen szólhattak bele a folyamatok alakításába, és mire megérett a helyzet, a frontvonalba kerülhettek.
89-ben, harmincöt évesen – és annak ellenére, hogy sosem volt egyetlen pártnak sem tagja, az MSZMP-nek végképp nem – a Németh-kormány államtitkáraként tárgyalni egy súlyosan eladósodott, csődközeli ország potenciális hitelezőivel, nemzetközi szervezetekkel, az IMF-fel, a Világbankkal, a japán Eximbankkal, Lámfalussy Sándorral (akkor a bázeli Nemzetközi Fizetések Bankja vezérigazgatója), a Kék Szalag Bizottság keretei között Soros Györggyel (alapítványa már egyre aktívabb volt a keleti blokk országaiban), nem tét nélküli. „Igen, nyomasztó volt a feladat, hogy hogyan lehet átkelni a folyó túloldalára anélkül, hogy közben pénzügyi csődbe kerülne az ország. Benne is volt a tévedés lehetősége, de a célmodell egyértelmű volt. Mi az intézetben már a 70-es évek végétől mindig arról álmodtunk, hogy itt valami más rendszer lesz.”

„Viktor, fiatal miniszterelnök vagy, ennyi kockázatot bevállalhatsz.”
Aki legalább távolról és a rendszerváltás óta figyeli a gazdasági történéseket, Surányi György egy nagy dobására biztosan emlékszik, ez pedig a Bokros-csomag. Az ország egyetlen igazán sikeres konszolidációja ugyan a Horn-kormány akkori pénzügyminisztere nevén híresült el (és égett rá Bokros Lajosra), de a szigorú költségvetési megszorítások mellett a csomag legalább olyan fontos elemei monetáris oldalról jöttek, és járultak hozzá az azokat kikényszerítő makrofolyamatok stabilizálásához.

Kilencszázalékos költségvetési deficit, kilencszázalékos folyó fizetésimérleg-hiány, nyolcvan százalék feletti államadósság és még magasabb külföldi devizaadósság, huszonnyolc százalékos infláció, gyenge versenyképesség és a forintra nehezedő leértékelési nyomás állandósulása közepette a 95 márciusában frissen kinevezett jegybankelnök egyszeri nagy (kilencszázalékos) forintleértékelést jelentett be, átvitte az importvámpótlék bevezetését, és ő kezdeményezte, majd vezényelte le az úgynevezett csúszó leértékelést.

Az addig sosem alkalmazott, kifinomult árfolyammechanizmus egy évekre előre kijelölt sávba terelte a forint árfolyamát úgy, hogy a sáv középértékét 1995 és 2001 között fokozatosan – mindig hetekkel előre bejelentve – csökkentették, a forint így kiszámítható, transzparens módon, de az évek során egyre kisebb ütemben értékelődött le.

A Bokros-csomag költségvetési megszorításai (adóemelései) azonnal szélsőséges indulatokat váltottak ki (csökkent a reálbér, romlott az életszínvonal, néhány elemet visszavonatott az Alkotmánybíróság, Bokros népszerűtlenségi rekordot állított be, és egy év múlva lemondott, miközben a Euromoney egyébként az év pénzügyminiszterének választotta), szükségességét vagy stabilizáló hatását hosszabb távon látták be többen. Surányi és a jegybank lépéseit, vagyis a csomag monetáris kiigazító elemeit ugyanakkor széles körben és már annak idején elismerték (a Euromoney és a Global Finance többször választotta a legjobb jegybankelnöknek), és korántsem csak liberális közgazdászok értékelték.

Szapáry György – már Bod Péter Ákos idejében, majd Surányi alatt is MNB-alelnök, ma Matolcsy György elnöki főtanácsadója – például ezt írta egy 98-as tanulmányában: „A csúszó árfolyamrendszer a program egyik kulcseleme volt, fenntartotta a versenyképességet, a monetáris politika nominális horgonyaként viselkedett, és végül, de nem utolsósorban a gazdaságpolitikába vetett bizalmat is megerősítette.”

A csúszó kiigazítás – és a vele párhuzamosan felgyorsított privatizáció, a tőkepiaci liberalizáció, az adó- és a nyugdíjreform – eredményeként jelentősen nőtt a magyar export (volumene és aránya), sokkal több külföldi tőke jött az országba, felfutottak a beruházások, javult a külső egyensúly, csökkent az adósság, és a csomag végső soron ahhoz is hozzájárult, hogy – Surányi teljes, hatéves jegybankelnöki ciklusa alatt – 28 százalékról kilenc százalékra törjék le az inflációt. Kevés dologról van konszenzus a rendszerváltás óta a hazai gazdaságpolitikában, de erről az időszakról és az eredményekről nagyjából igen: 95 után jó pár évig egészséges, egyensúlyi növekedési pályára sikerült állítani a gazdaságot, és amire Surányi maga különösen büszke, 96 januárjától a forint teljes konvertibilitását is sikerült megteremteni.

Az árfolyamrezsim innovatív receptje (amit egyébként éles alkalmazása előtt másfél évvel a habilitációjában alaposan kidolgozott és megvédett) egyszersmind olyasmi, ami Surányi Györgynek azt a sokak által nagyra tartott képességét igazolja, hogy nemcsak érti, de érzi is a gazdaságpolitikát, és tud nem konvencionálisan, out of the box gondolkodni. (Ha nem volna politikailag elhasznált, egyik oldalról kevélyen kisajátított, a másik oldalról negatív rétegekkel roncsolt kifejezés az unortodoxia, akkor vele kapcsolatban is bátran lehetne emlegetni.)
Ő maga egyébként egy másik izgalmas epizódot hoz fel, ami megint csak az atipikus észjárásra példa, a 98-as orosz válságot, a csúszó kiigazítás harmadik évéből. A teljes régiót eluraló pánikhangulatban a külföldi befektetők vitték ki az országból a pénzt, ijesztően gyengült a forint (az árfolyamsáv gyenge oldalára tapadt, és rendszeres jegybanki beavatkozást igényelt, hogy ne csússzon az alá), nagy volt a nyomás a jegybankon, hogy engedje el a sávot, hagyja jobban leértékelődni a forintot, úgysem fogja tudni megvédeni.

„Ez lett volna a tankönyvi válasz – mondja a mából is Surányi –, hiszen ha leértékelési nyomás alá kerül egy deviza, akkor nincs az a devizatartalék, amivel sokáig az árral szemben tudsz menni. Éjjel-nappal gondolkoztam, és mégis arra jutottam, hogy nem leértékelni kell a forintot, hanem fordítva, mérsékelni a csúszó leértékelés ütemét, növelni a kamatkülönbözetet a forint és a dollár között, vagyis de facto fel kell értékelni az árfolyamot. Amikor ezt elmondtam a jegybanki kollégáknak, néhányan azt hitték, elgurult a gyógyszerem.”

Tépelődését intenzív beszélgetések követték, mások mellett olyan nagy öregekkel (egyikük sem él már), mint Antal László, Lámfalussy Sándor vagy az akkor Amerikában dolgozó Kornai János, aki telefonon, éjszakába nyúlóan szedte ízekre Surányi elképzelésének minden részletét, mire – a Jegybanktanács tagjaként – ő is áldását adta rá. És mivel árfolyamdöntést akkoriban (nem szabadon lebegő árfolyamrezsim mellett) csak a kormánnyal együttműködve lehetett meghozni, a gazdaság- és pénzügypolitikáért felelős minisztereket (Chikán Attilát és Járai Zsigmondot), majd magát Orbán Viktort is meg kellett győznie.

Hogy a szakmai érvek mellett mivel? Kellett hozzá Lámfalussy Sándor támogatása, aki végül azt mondta: „Viktor, ez nem kockázatmentes dolog, de te fiatal miniszterelnök vagy, ennyi kockázatot bevállalhatsz.” Majd valóban mérsékelték a leértékelés ütemét, és három héttel később a forint megszűnt nyomás alatt lenni.

„A piacok elkezdték érteni, hogy miért csináljuk, de azért ez nagyon kiélezett szituáció volt. Volt olyan nap, hogy 200–300 millió dollárt is el kellett adnunk, számolgattuk, hány napig tart még ki a tartalékunk, és azt is megtanultam, hogy mennyire fontos az, hogy a minimálisnál lényegesen több legyen a devizatartalék. E nélkül elbuktunk volna. Ilyenkor azért egészen kicsi a gyomrom, nem könnyű nyugodt képpel erőt mutatni kifelé.”

„Egyszerűen jobban érzem magam itthon, mint külföldön.”
Surányi György jól él. Összesen hétévnyi jegybankelnöki, tizenhat évnyi kereskedelmi banki vezetői pozíciók után és több mint harminc éve tartó egyetemi tanítását ma is folytatva egy ideje „nagyon kellemes civil élete” van stabil családi háttérrel és egy negyven–ötven éve kiegyensúlyozott baráti körrel. „Sok helyre hívnak előadni, külföldön is elég sokat vagyok, az egyetemi létnek is csak a napos oldalát kapom, szóval azt kell mondanom, hogy magánemberként jól vagyok. Ha kinézek a világba, akkor kevésbé.”

Az őt közelebbről ismerők szerint szakmai pályájához mérten kifejezetten szerényen él. Nem hivalkodik az öltözködésével, órájával, autójával, vagyonával, holott maga is azt mondja, 27–28 éves kora óta nincsenek anyagi gondjai, ez is nagyban segítette, hogy mindig független és autonóm maradhasson. „Nem azt állítom, hogy vagyon nélkül ne lehetne valakinek tartása, de anyagi függetlenség nélkül sokkal nehezebb ezt az autonómiát, önállóságot megőrizni és ápolni. Ebből a szempontból is szerencsésnek érzem magam.”

Már Amerikában is sztárgázsival dolgozhatott. Harmincéves volt, amikor itthonról először lehetett világbanki pozíciókra pályázni, a világ több ezer jelentkezője közül 32 évesen ki is jutott Washingtonba. Havonta keresett annyit, mint azelőtt évente, megismert egy ma is óriási értékkel bíró nemzetközi közgazdász elitet (egykori kollégáiból például hongkongi, izraeli, szlovén jegybankelnök, török miniszterelnök-helyettes lett), és egy páratlan szellemi közegbe került. Később is visszamehetett volna Washingtonba vagy más nemzetközi állásokba, de idehaza is jöttek a lehetőségek, és mindig maradt. „Egyszerűen jobban érzem magam itthon, mint külföldön.”

A kérdésre, hogy lenne-e még valaha jegybankelnök, kissé kitérően azt mondja, ez egyrészt nem időszerű, másrészt bár sok előnye van, ha valaki megélt és kezelt pár válságot, azért egészségesebb, ha valaki negyven-ötven évesen kap ilyen feladatot. Még akkor is, ha ismerünk több ellenpéldát: Mario Draghi 64 évesen lett az Európai Központi Bank elnöke és 72 évesen távozott, Alan Greenspan 61 évesen ült az amerikai Fed elnöki székébe, és 80 évesen állt fel onnan. „Ha csinált hibákat, azt nem a kora okán tette” – ismeri el Surányi György is. Ő most hatvannyolc.