„Gyerekek, tudomásul kell vennünk, hogy a szocializmus még száz évig is itt marad velünk!” – szólalt meg Mészáros Márta filmrendező a 80-as évek közepén a lakásán tartott füstös házibulin, ahová Moszkva akkori botrányhősét, az ellenzéki költő-zenész Vlagyimir Viszockijt hívta meg gitározni a filmes-értelmiségi társaság. „Ha jól emlékszem, 85-86 tájékán jártunk, de még akkor sem lehetett egy csöppet sem érezni, hogy pár évvel később elsöpri a rendszert a történelem. Azt persze hagyjuk, hogy mi jött utána” – meséli nevetve Gárdos Péter, és Mészáros Márta hanglejtését utánozva idézi a szakmai körökben legendássá vált mondatot.

Viszockij-zenét csak az interjú után vettem elő otthon, és nem is a szocializmusról kezdtünk beszélgetni Péterrel a pasaréti kávéházban, hanem a jelen magyar filmiparáról, amikor előkerült ez a sztori. Azt mondja, amolyan felszabadult szomorúság lett úrrá aznap este a társaságon. „Úgy voltunk vele, hogy ez a mi korunk, és kész. Az ember élt Rákosi alatt is, Kádár alatt is, és most is él. És elképesztő sebességgel is történhetnek változások, úgyhogy reménykedem. Az utóbbi években nyolc forgatókönyvet írtam, és mind megfeneklett a különböző kuratóriumi döntéseknél, de türelemmel várom a pillanatot, amikor megint terem nekem zöld fű.”

Semmelweis Ignác rövid boldogságából is film lett volna eredetileg, most mégis regény formájában jelenik meg Péter tollából, miután Geszti Péterrel közös beadványukat két évvel ezelőtt elkaszálta a Nemzeti Filmintézet. Első körben még meg is szavaztak nekik pénzt a forgatókönyvre, aztán pár héttel később megköszönték, és mégsem kérték a draftot, mondván, más koncepciót képzelnek el. Hamarosan pedig „egy befolyásos potentát” (Lajos Tamás operatőr-producer, az átalakított SZFE új kuratóriumi tagja – a szerk.) is benyújtotta filmtervét, most megy is a forgatás.

„A Semmelweis-téma nem sajátítható ki, bárki megcsinálhatja” – von vállat Péter, aztán vehemensen kezdi magyarázni, mennyire szimbolikusnak és örök érvényűnek gondolja azt a történetet, hogy a 19. században létezett egy valóságos zseni, akit nem ismertek el a kortársai. Voltaképpen hülyének tartotta az egész orvostársadalom a klórvizes kézmosásos ötlete miatt – amitől pedig valóban megszűnt a gyermekágyi láz –, és még a felesége is megváltoztatta a nevét röviddel a halála után.

Más kérdés, hogy talán nem akarták ma filmen látni a döntéshozók, hogy Semmelweis elméje aztán megborult, és bolondokházában végezte, ahol lényegében agyonverték.
Péter egy teljes évig írta a regényt – ez nála extra hosszú időnek számít. „Mivel nem vagyok sem orvos, sem orvostörténész, sok mindenen át kellett magamat rágnom – mondja. – A témától izgalomba jöttek az én orvos barátaim is, és azt mondták, hogy tulajdonképpen semmi sem változott száz év alatt. Ugyanolyan szenvedélyek, gyűlöletek, ellenszenvek mozgatják a magyar társadalmat most is, és fontos lenne, hogy beszélgessünk erről.” Afelől pedig aligha lehet kétség, hogy a Hajnali láz című regény nemzetközi sikere után ezért is kapkodni fognak majd a külföldi kiadók.

Bár a 80-as, 90-es években egymás után rendezte a nemzetközi díjakat sorra bezsebelő játékfilmjeit – elsőnek 85-ben az Uramistent, aztán 87-ben a Szamárköhögést, majd még jó párat –, a 2010-es években inkább könyvekben dolgozta fel megálmodott témáit. A Hajnali lázban szülei történetét meséli el – először ezt is a filmvászonra szánta, de amíg várt a finanszírozásra, könyvet írt belőle. Péter édesapjának 1998-as halálakor került elő édesanyjával folytatott levelezése, mindketten a bergen-belseni koncentrációs tábor túlélői voltak, és svédországi rehabilitációs lágerekben gyógyultak nagyjából egy évig.

Ötven éven át sem megismerkedésük történetéről, sem a levelekről, sőt úgy egyáltalán a holokausztról sem beszéltek, fiuk a származásáról is csak egy atyai pofonból értesült, miután zsidó iskolatársát kicsúfolta. „Engem görögkeletinek kereszteltek, biztos, ami biztos, levették rólam a hátizsákot – nem mintha le lehetne venni. És valószínűleg megegyeztek, hogy miután ők annyit szenvedtek a származásuk miatt, soha többé elő sem hozzák a témát. Viszont apám halála után édesanyából hat hónapig ömlött a történet, méghozzá teljesen színhelyesen, olyan halálosan pontosan idézett fel mindent a múltból, hogy az szinte kísérteties volt. Szerencsére azóta is sokat beszélget az unokákkal erről.”

Péter a felfedezés után hét éven át őrlődött, teljesen lebénította, hogy van-e joga a világ elé tárni egy intim szerelmi levelezés részleteit. Aztán szinte makacs dühből írt. Az motoszkált benne, hogy egyszerűen nem lehet, hogy a szülei megismerkedésének elképesztő története ilyen torzóban maradjon meg. A regényt harminckét nyelvre fordították le, harminchat országban jelent meg, és számos díjat elnyert.

Mint szerző tavaly a Libritől az Open Bookshoz igazolt, és újra kiadták a könyvet a főszereplő szülők fotójával és néhány dokumentummal, amik „kvázi igazolták, hogy nem az én agyam szüleménye, hanem valódi történet”. Két hét alatt el is fogyott a 999 számozott példány, amit csak Szabados Ágnes Libertine Könyvesboltjában lehetett kapni.

„Nincsenek rettenetes körmondatai, eseménydúsak a regényei, és ha lehet, egyre jobban ír” – mondja róla Szabados Ágnes híradós műsorvezető, a Nincs időm olvasni kihívás alapítója. Szerinte Péter fő titka, hogy rendezői szemmel tekint a regényírásra is. Péter maga azt mondja, már a Hajnali láz első sikerei után kedvet és rengeteg bíztatást kapott az íráshoz, ami egyre nagyobb örömet okoz neki. Így szinte egymás után jött a Hét mocskos nap, majd a Királyi játék, most pedig a Semmelweis-regény. „A sors különleges ajándékának fogom fel, hogy így alakult.”

A 60-as évek közepén a Radnóti Gimnázium első évfolyamosainak dolgozatot kellett írniuk arról, mik lesznek, ha nagyok lesznek. Osztályfőnökük eltette az irományokat, majd a harmincadik érettségi találkozón, amikor már nyilván mindenki elfelejtette kamaszkori álmait, kiosztotta őket. „Amikor felolvasta a nevemet, én odaléptem hozzá, és a kezembe nyomott egy ákombákomokkal írt, helyesírási hibáktól hemzsegő szöveget. Az volt az első mondata: »Eldöntöttem – azt hiszem, egy t-vel írtam –, én világhírű rendező leszek.« Elképesztő volt az a pökhendiség, magabiztosság és elhivatottság, ami abból a fogalmazásból áradt. Mindenkinek fel kellett olvasnia a magáét, én képtelen voltam rá, fuldokoltam a röhögéstől. Mindenesetre arra bizonyíték volt az írás, hogy már tizennégy évesen eldöntöttem a sorsomat.”

Aztán előhozakodik még egy „bizonyítékkal”. 1965-ben az Esti Hírlapban megjelent egy cikk, A bakancs induljon még egyszer címmel, a világ legfiatalabb filmstábjáról, arról, hogy Radnótiról készített képkölteményt a III. b. „Én akkor már amatőrfilmeztem, és elég drága volt egy filmtekercs. Az osztályfőnökünk megkérdezte az osztályt: Gárdos Radnótiról akar filmet forgatni, hajlandó-e mindenki négy forintot adományozni hozzá a zsebpénzéből? Mindenki behozta a négy forintot, ebből vettünk öt tekercs Orwo filmet, és erre készült az a film, amire az Esti Hírlap felfigyelt. Úgyhogy könnyen tudom igazolni: én harmadikban megcsináltam az első filmemet” – nevet.

Érettségi után mégsem rendezőnek tanult, hanem magyar—orosz szakos tanárnak. Akkoriban ugyanis nem indult minden évben rendező szak. Így csak miután a bölcsészkaron végzett, 71-ben, akkor adta be jelentkezését a Színművészetire. El is jutott a felvételin a harmadik fordulóig.
„Ott az első részben a Róma, 11 óra című filmről kellett írnunk, ami egyébként zseniális mozi. Ebben erős voltam, mert bölcsésztanulóként lényegében csak ezt csináltam. Aztán mindenki kapott egy tekercs filmet és két órát, hogy csináljon bármit, amit utána levetít. Mivel nekem megsúgták, hogy ez lesz a feladat, előre odarendeltem a barátaimat, hogy segítsenek.

Az Intercontinental Hotel környékét kaptam helyszínnek, ott nem volt nehéz találni egy sportkocsit, ami mellé egyenként odaállítottam őket, hogy bámulják. Talán még a mamám is odajött, lekaptam őket különféle pózban, miközben csodálják a járgányt – hiszen annak idején nagy dolog volt egy elegáns nyugati sportautó. Még azt is megszerveztük, hogy egy munkás külsejű alak zsírpapírból szalonnát uzsonnázik a motorháztetőn. Gondoltam, megfogtam az isten lábát – erre a felvételi bizottság elnöke, aki a híres Keleti Márton volt, rám nézett, és közölte: maga ezt megszervezte.”

Szerencséjére író-újságíró édesapja ismerte a filmgyár igazgatóját, így amikor a színműs felvételin fia kiesett, bemehetett ehhez a bizonyos Révész elvtárshoz, hogy felajánlja szolgálatait. „Mondtam, hogy filmrendező szeretnék lenni, bármit vállalok. A Mafilm Híradó- és Dokumentumfilm-stúdiójába küldött, ahol várták a fiatal riportereket, én meg boldogan mentem.” Nyolc évet töltött ott, és azt mondja, ez alatt az idő alatt tényleg megtanulhatta a szakmát.

„De nem okultam a Keleti-féle mondatból, és mindig a fikció érdekelt” – mondja arról, hogy botránya azért itt is akadt. Negyedik riportja egy zálogházról szólt – az ötlet eleve nem nagyon tetszett a vezetőségnek. Amikor elment terepszemlére, azt látta, hogy szegény emberek ócska ruhadarabokat adnak zaciba. Egy roma lány kisbabával a karján állt a sorban, és kapott a holmijáért talán négy forintot. „Elmesélte nekem, hogy a ruha a kislány bátyjáé, aki most beteg, és így tud neki gyógyszerre pénzt szerezni. Három ablakkal odébb egy elegáns nő bundát hozott be, mert a Skálában látott egy igazi nyúlszőrt, ez meg nem is tudom, miből volt, talán csak mosómedvéből. Olyan antagonisztikus ellentmondás volt a szegénység és a gazdaság között, hogy én erről akartam híradóriportot forgatni. De tudtam, hogy amikor odasündörögtem melléjük, nekem elmesélték ezt, de a kamerának nem fogják. Így statisztákat alkalmaztam, ők játszották el a két figurát.”

Csütörtökön jelent meg a mozikban a riport, és már aznap este hívták Pétert telefonon, hogy botrány van, reggel korán menjen be a szerkesztőségbe. „Állítólag a Kádár elvtárs megnézte a híradót, és tajtékzott, hogy ez egy felforgató, agresszív riport, ilyet nem lehet csinálni, ez felbőszíti a népet.” Azt mondta nekem a főszerkesztő, Soproni elvtárs, hogy »Gárdos elvtárs, kell egy igazoló jelentést írni, hogy ezt látta, a mi hibánk volt, hogy ezt átengedtük, de ez volt«. És én megírtam, aztán persze hetekig remegtem utána, mi lesz, ha rájönnek, hogy ráadásul nem igazi emberekkel csináltam meg a filmet. Sosem derült ki. A híradóarchívumban ma is látható.”

A Filmhíradónál mellesleg minősített másodosztályú sakkversenyző is lett. „Ez összefüggött az akkori pszichológiai állapotommal, hiszen majd megőrültem attól, hogy mást kell csinálnom, mint amit szeretnék.” Délutánonként kettőtől este kilencig rendezők, hangmérnökök, asszisztensek együtt sakkoztak a Bajtárs utcai kettes stúdió olívzöld folyosóján. „Amúgy is bennem van a játékmánia, volt egy időszak, amikor lóversenyre jártam, máskor meg komolyan pókereztem. Szóval minden olyan játékot szeretek, ahol kockára kell tenni az embernek akár az egész életét. Akkor is pénzben sakkoztunk, úgynevezett dupla vagy semmit játszottunk. Elég sokat veszítettem” – nevet. Aztán álmában minden éjjel megoldotta azokat a nehéz feladványokat, amiket napközben nem tudott. Nem csoda, hogy Kempelen Farkas életét és sakkgépének történetét is megírta később – persze erősen kiegészítve elképzelt sztorikkal – a Királyi játszma című könyvében.

A Hunnia Stúdióban kezdett a 80-as évek elején játékfilm-forgatókönyveken dolgozni Sándor Pál filmrendezővel. Az Uramisten már a harmadik próbálkozásuk volt, és ezt is vagy tizenötször kellett átírniuk a főnökeik javaslatára. Amikor sokadszor vitte megmutatni Sándornak a Bem rakparti lakásához, és ő még mindig nem volt teljesen elégedett, Gárdos beblöffölte, hogy Feleki Kamill-lal már megbeszélte a filmszerepet. Erre Sándor azonnal kirohant a filmgyárba Köllő Miklós vezetőhöz, hogy elújságolja neki a nagy hírt, és hogy micsoda búcsújátéka lehetne Felekinek, ha eljátszaná az öreg szabadulóművész, Binder Lipót szerepét.

Mire Sándor Pál visszaért, Péter már remegve, izzadtan ült az Angelika Cukrászda teraszán, merthogy valójában még a telefonszámát sem tudta Feleki Kamillnak, aki korábban úgy megsértődött valamin, hogy végleg kivonult a szakmából, már korábbi munkahelyére, az Operettbe sem járt be.

„Jött Pali, hogy meg van véve a film, csak hozzak egy héten belül igazolást Felekitől, hogy vállalja a főszerepet – meséli. – Kiderítettem, hogy Feleki csak annak veszi fel a telefont, aki három rövidet csörget először. Felhívtam, mondtam neki, hogy ez és ez vagyok, írtam Kamill bácsinak egy forgatókönyvet, ő játszaná a főszerepet, csak el kéne gyorsan olvasni. Hallgatás. Aztán megkérdezte, hogy mikor tudom elhozni a könyvet. Mondom, bármikor. Elvittem még aznap a Csévi utcába, bedobtam a postaládájába, és megígérte, hogy egy hét múlva hívhatom.

Hívom, erre azt kérdezi: »hol van most?« Mondom, hogy a Moszkva téren állok egy telefonfülkében. »Fel tud jönni?« Rohantam hozzá, emlékszem, esős, vacak idő volt, hólé csöpögött mindenemből. Becsöngettem. Kertes házban lakott, a kertkapu és az ajtó között volt vagy húsz méter. Beléptem a kapun, ő meg ott állt délután fél hatkor, hajlekötő volt rajta és pizsama. Csak annyit kérdezett: »Milyen alsógatyát hord Binder Lipót?« Tudtam, hogy a válasszal egy életre eldől a sorsom. Most vagy filmrendező leszek, vagy soha nem lesz belőlem semmi. Azt válaszoltam, hogy egy majdnem térdig érő, valamikor fehér, most már a pisifoltoktól sárga, sok helyen elszakadt, selyemből készült gatyát. Erre ő: »Feleki Kamill vagyok, vállalom.«”

A forgatókönyvek elfogadási mechanizmusa persze a 80-as években sem volt egyszerű, masszívan működött a cenzúra. Amikor Péter második filmje, az 56-os eseményekről szóló Szamárköhögés két évvel az Uramisten után elkészült, szokás szerint levetítették a Róna utcai filmgyár nagy vetítőjében, az összes stúdióvezető és az illetékes minisztériumi elvtársak előtt. Dermedt csend fogadta. Még akkor is sokáig csend volt, amikor felmentek a tárgyalóba megbeszélésre. „Szabó Pista mondott két nagyon baráti meleg mondatot, azt máig nem felejtem el. Nem az egész filmről beszélt, azt mondta, filmtörténeti pillanat az a jelenet, amikor a srácok kiveszik az akváriumból a halakat, és azok ott vergődnek a padokon. A minisztérium képviselői azonban még mindig hallgattak. Végül ultimátumot kaptam, és két hétig jártam be a minisztériumba.”

Az ultimátum úgy szólt, hogy ha azt akarja Péter, hogy a film moziba kerüljön, aztán pláne fesztiválra, akkor két dolgot meg kell változtatnia. A vágásra valaki kilopta neki a rádióarchívumból Nagy Imre 1956. november 4. hajnalán elhangzott, azóta sokszor idézett beszédét, a Csapataink harcban állnak kezdetűt. „Persze jött a kérdezősködés, hogy miként jutottam hozzá, és az illetékes elvtárs közölte, hogy egy ellenforradalmár hangját nem hagyhatom benne a filmben. Úgyhogy végül nem az eredeti hangon hangzik el, hanem alámondással.”
A másik mondat, amit nem bírtak elviselni, az az Ujlaki Dénes által játszott tanáré volt, aki második forradalomnak nevezte 1956-ot. „Az elvtársak szerint pedig az első 1848-ban, a második 1919-ben volt – át kellett szinkronizálnunk lázadásra a szót. De azt gondoltam, hogy ez nem túl nagy ár, hogy a film kijöjjön. Két héten át minden reggel hatra mentem be a minisztériumba, csak ketten voltunk a szobában, a főigazgató elvtárs és én, és arról beszélgettünk, hogy ő mennyire szereti ezt a filmet, de hát ugye meg kell értsem az ő problémáit is. És én megértettem.”

Péter szerint mindannak ellenére, amit ma gondolunk a Kádár-rendszerről, a filmművészetben bizonyos szempontból aranykor volt. Akadtak jó számmal, akik úgy gondolták, hogy a film az a szelep, ahol ki lehet ereszteni a gőzt. Sokkal többen, sokkal bátrabb dolgokat engedtek meg – persze pár filmet ideiglenesen betiltottak, de később előkerültek. Egyedül az orosz hadsereg ittlétéről kellett hallgatni, viszont egy csomó kérdésről nagyon bátran és őszintén lehetett beszélni. „Ma nem nagyon látok ilyen filmeket. Persze ebben szerepet játszik az állami elfogadó mechanizmus – és a film sok pénzbe kerül, ott mese nincs, egykapus a rendszer, játékfilmet egyetlen helyen osztott állami forrásból lehet csinálni. A filmtámogatásokat pedig lényegében mindig politikai komisszárok osztogatják.”

„Péter bátorságáról és tisztaságáról árulkodik, hogy nem alkuszik meg, hazugságokba, csúsztatásokba sosem megy bele, csak hogy megkapja a filmje a támogatást – mondja Horgas Péter látványtervező, akivel legutóbb a Hajnali lázon dolgoztak együtt. – Annak köszönhetően viszont, hogy nem tud forgatni, nemzetközileg elismert író lett belőle. Szoktam vele menni producerekkel tárgyalni, és valahogy ugyanazokat a sztorikat mindig picit másképp meséli el. Egyszer kérdeztem is tőle, miért teszi. Azt válaszolta: «Hát, mennyivel izgalmasabban változnak ezek a történetek, mint az élet.«”

Horgas Péter azt mondja, ritkaság ötvenévesen új barátságot kötni, de nekik sikerült Gárdossal. „Az ő elképesztő humora, mély kulturáltsága és játékossága isteni áldás ebben a korban, és mivel a Hajnali láz témája személyesen és családilag mindkettőnket hasonlóan érintett, egyre több bensőséges történetet ismertünk meg egymásról. Az egész forgatás alatt egyetlen hangos szó nem volt, mindennap pont annyit vettünk fel, amennyit terveztünk, Péter nyugalmat és szeretetteli környezetet teremtett, pedig sok anyagi nehézségünk volt. És a nagyságáról beszél az a bizalom is, hogy például a svédországi helyszínek feltérképezését teljesen rám hagyta.”

Bár Gárdos úgy tartja, ma már éppen a támogatási rendszer miatt nincs akkora respektje a filmszakmának, mint fiatalkorában, tíz éve tanít a Metropolitan Egyetemen mozgófilmismereteket és kreatív írást. „Talán még gimnazista voltam, amikor egyszer láttam egy nyitott sportkocsit az Astoria előtt elsuhanni. A vezetőjének piros sálja volt, lobogott, mint a rajzfilmekben. Döbbenten néztük, aztán valaki megszólalt az utcán, hogy az ott Makk Károly filmrendező. A korunk hőse volt. Na, ez most már nem így van” – nevet, hozzátéve, hogy a Metun vagy a Freeszfén a dramaturgiai alapfogásokat még mindig megtanítják.

Ő maga igazából csak az elmúlt tíz évben, miután elindult a „regényírási mániája”, szabadult fel attól a komplexusától, hogy nem végezte el a rendező szakot. „A 70-es években, amikor én indulhattam volna, a filmrendezéshez csak a színművészetin keresztül lehetett eljutni, és szakmai kapcsolatokra is csak a főiskola révén lehetett szert tenni ebben a belterjes körben. 1985-ben sikerült áttörnöm ezt a falat az Uramistennel, de még vagy húsz évig fóbiáim voltak, azt éreztem, hogy kívülről jött ember vagyok, akinek sokkal kevesebb a lehetősége.”

Amikor megjelent a különféle filmes megmozdulásokon, bulikon vagy fesztiválokon, úgy érezte, hogy mindenki ismer mindenkit, ő meg legfeljebb két-három embert, és ez gátlásokat okozott benne. „Elmesélek egy történetet, amit soha nem meséltem még el senkinek. Az egyik játékfilmszemlén, valamikor a 80-as évek végén, amikor valamelyik újabb filmemet is bemutatták, bementem a mosdóba, és ott végezte a dolgát Jancsó Miklós. Zavartan a mellette lévő csészéhez szédelegtem, ő meg felém fordult, és azt mondta: »Szia Péter, jaj, de várom már a filmedet!« Hát én úgy éreztem, hogy megkoronáztak! Máig emlékszem arra a pillanatra, ahogy belém hasított: te jó isten, a Jancsó tudja, hogy én ki vagyok? Persze, már túl voltam legalább két filmen, de ez nekem nem számított, szinte beteges volt bennem a gát.”

Könyvei: