A Haenam Kingfishnek – már ha ez a neve, amiben nem vagyok biztos, mert csak annyit írtak elé egy krétatáblára: koreai étterem – egyértelműen nem az a terve, hogy az óbudai panelrengeteg első méterein koreai–magyar kulturális hidat épít. Digitálisan nagyjából lehetetlen a hely latin betűs nyomára bukkanni, fizikailag sem a legegyszerűbb rálelni, és odabent sem az jön le, hogy kíváncsi bennszülöttekre épülne az üzleti modell. A Haenam ugyanis egy enklávé. Két vizitből kétszer koreai volt benne mindenki, ami hétköznap ebédidőben kevés, szombaton vacsoraidőben meg telt háznyi derűs ázsiait jelentett, amint önnön gasztrokulturális közegükben lubickolnak – biztató képlet. Hogy teljes legyen az instant utazás (inkább Queensbe, mint Szöulba), a személyzet is kelet-európai és afrikai bevándorlókból áll, magyar szó csak az étlapon van, ott is csak harmadik helyen a koreai meg az angol mögött.

Csakis azért kerültünk ide, mert a derék koreaiak Nagy Budapesti Gasztroblogger Riadólánc körüzenete szerint kivételes frissességű és minőségű tengeri ételeket adnak a néhai Mókus étterem a zöld egy nem létező árnyalatára festett falai között. Alapvetően büfés hangulatban, semmint egy olyan étteremben, ahol az étlap szerint nagyon gyorsan nagyon sok pénzt is el lehet szórni halra. Szóval ne számítson senki a Nobu puma módjára lopakodó pincéreire meg diszkrét atmoszférájára, inkább igyekvő, de pályájuk elején járó, valahonnan ide csöppent pincérgyakornokokra, papír alátétekre és például arra, hogy soha senki sem kérdezi meg, kérünk-e inni.

Elsőre a fűszeres, tésztás tengergyümölcsei-levesre bökünk, ami ha jól dekódolom az étlapot, ebédidőben feleannyiba kerül, mint vacsorakor, és önmagában kiad egy betekintést, abban az értelemben is, hogy belénk nem is fért más utána. A meghatározó eleme a gocsujang, a sok koreai ételben felbukkanó, erjesztett rizsből, szójababból és kellemesen (tehát nem elmebeteg módon) csípős chiliből készülő paprikás paszta. Aki evett már kimcsit, találkozott vele, hiszen ott is ez a szósz a fermentálás közege – na de itt egy jókora tálnyi leves szól róla, és a sok kicsit csípős kanál lé összeadódik ahhoz, hogy féltávnál már az orrunkat és a homlokunkat törölgessük a szeptemberi teraszon. Budapest legnagyobb kékkagylói és egy, a Flórián tértől légvonalban százötven méterre valóban szürreálisan friss, fél kék tarisznyarák úszkálnak benne, sok házi tészta és vékony csíkokra metélt zöldség mellett, de a tengeríz másod-harmadhegedűs csak a csípős-sós-földes lé közegében.

Ugyanez az ízpár szeretne összeállni a második vizitünkkor kapott fogadó fogások egyikében, fél tucat apró kagylóra cseppentenek hasonló szószból, de ott sokkal jobb a kagyló-paszta arány, és jobban érvényesülhet a fermentált paprika plusz tenger képlete. Apró tálkákban marinált apróhal, kimcsi, daikon (fermentált jégcsapretek) és saláta kerülnek még induláskor az asztalra, ezeket kérésre újra- és újratöltik.

Ha úgy van, el is lehet kerülni a halas pályát: van udonleves és többféle marhahús- és belsőségalapú fogás, és ezt a sort akár folytatni is lehet bulgogival, azaz rizzsel, roppanó és sült zöldségekkel, meg szójában marinált, vékony sült marhával. Ez a visszafogottabb, de szintén autentikus arcát mutatja meg a koreai konyhának, önmagában laktató egytálétel egy átlagos budapesti étterem átlagos 2022 őszi főételárszintjén. A velünk tartó kisgyereknek a konyháról proaktívan ajánlott szójás-zöldséges tészta karakteresebb nála, igaz, jobban is meglepi az érintett, eddigi három éve alatt mértéktartó szójahasználatban nevelkedő gyereket.

A vendégsereg közmegegyezése azonban az, hogy a halas úton kell haladni, és hogy közben értelmezhetőbbé tegyük a gyorsan meglóduló árcímkéket, érdemes minél több mindent kikérni az asztal közepére: szusit (bár a koreai identitás meghatározó része, hogy ők nem a történelmi ellenség japánok, a szusi esetében drámai különbségek nem szoktak mutatkozni), szasimit (ezek a tálak harmincezer fölött indulnak, de a nyers hal költségtudatos hódolóinak önuralmat kell majd gyakorolniuk a halak feszessége láttán), az asztalnál kis gázfőzőn rotyogó, tengeri lényekkel teli hot potot vagy éppen sült vagy párolt halakat.

Mi egy sima sült durbinccsal (adriai magyar dialektusban: branzinóval) ellenőrizzük, helyén vannak-e a források és a képességek, és bár hiányzik, hogy mediterrán iskola szerint valamilyen fűszer és citrus átjárja belülről a jószágot, én egész nyáron kurkásztam Budapestet, nem akarnak-e valahol fele ilyen friss halat fele ilyen jól megsütni egészben.

Én kíváncsi társasággal mennék levest, sült halat meg még valamit megosztani (a számlával együtt), illetve követelni, hogy abból a kedvcsináló kis kagylótálból addig hozzanak, amíg van. Esetleg beugranék arra jártamban ebédtájt azért a bizonyos hallevesért.