Vannak a szép zöld elvek, a hozamra éhes befektetők és a felemás megoldások. Semmi sem fekete-fehér, az ESG különösen nem az.
Az ESG-szabályozás – és maga a mozaikszó: environmental, social és governance – lényege az lenne, hogy a vállalatok a működésüket a környezeti és társadalmi szempontok szerint tudatosabban tervezzék meg. Az elvileg egyértelmű kritériumrendszer a vállalat tevékenységének társadalmi és környezeti hatásait hivatott szabályozni, valamint egy olyan iránytű, amivel a befektetők a fenntarthatósági szempontok alapján tudják súlyozni a befektetésre kinézett vállalatokat.
Jól hangzik, de amit látunk, az sokszor ellentmondásos, és legalábbis kérdéseket vet fel. Jó pár olajcég tűnik fel rendre az ESG-rangsorok élén, és magas pontszámot kapnak érdemi hulladék- vagy károsanyag-kibocsátással járó tevékenységet folytató vállalatok is. Hogy lehet a Shell pontszáma magasabb a Tesláénál?
Hozam vs. fenntarthatóság Az elmúlt pár évben kis túlzással a csapból is az ESG folyt, hasonló buzzword lett, mint az IT 2000-ben, a felhő 2010-ben, a bitcoin 2017-ben vagy az NFT 2020-ban. Az ESG-pontszám azt jelöli, hogy egy vállalat mennyire fenntartható, mennyire tudatos a társadalmi és környezeti hatások és kockázatok terén, és arra ösztönöz, hogy a befektetői tudatosság felülemelkedjen a puszta hozam-kockázat kettősségen. Reagáljon olyan, pénzben nehezebben kifejezhető tényezőkre, mint a társadalmi hasznosság, a környezetvédelem vagy a humánum. Legalábbis elvileg. Áramlik is évek óta szinte ész nélkül a tőke az ESG-kompatibilis befektetési alapokba, a Bloomberg becslése szerint a globális ESG-befektetések értéke 2025-re meghaladhatja az ötvenbillió dollárt, ami a globálisan kezelt teljes vagyon egyharmada. Ez elvileg jó hír, azt jelentené, hogy a befektetők elköteleződtek a fenntartható befektetések mellett.
Rettentően el van koptatva a fenegyerek kifejezés, ha séfekről esik szó, de ha valaki, Gareth Ward tényleg az.
Eleve micsoda ötlet London helyett Walesben, a semmi közepén nyitni egy fine dining éttermet, aztán fittyet hányni a műfajhoz kapcsolódó minden trendre, és helyette a főzés örömére, na, és a fantasztikus alapanyagokra koncentrálni. De itt szó sincs hiperlokalitásról! „Ha épp Japánból kell hozatni a legjobb tonhalat, akkor onnan hozatjuk – meséli a csupa szív Gareth, akinek tényleg élete a főzés. – Ha valaha is egyszer unatkozni fogok a konyhában, abban a pillanatban felhagyok az egésszel.” Persze lehetne ez csak egy lózung, de a hatalmas termetű séf tekintete és mindent elsöprő nevetései nem hagynak kétséget afelől, hogy minden szava szívből jön. „Nálam nem lehet beszólni a csapatnak! Ha egy vendég nem megfelelő hangnemet találna használni, szívesen kikísérem az autójához. Volt már ilyen, lesz is még.”
Na, de ki akar egyáltalán a kimondhatatlan-leírhatatlan Machynlleth városka közelébe jönni? Éppenséggel elég sokan. Egész évre előre tele van az étterem, ha mégis felszabadulna hely, általában percek alatt betelik. Ebben a legnagyobb szerepet talán a szájról szájra terjedő ajánlások hozták, rengeteg a visszajáró vendég is, de azért az sem volt hátrány, amikor idén megválasztották a legnagyobb presztízsű brit étteremkalauzban a szigetország legjobb éttermének.
Elszántság kell azért: ha összejön a foglalás, még a legközelebbi reptérről is több óra vonattal, és persze az árak sem éppen alacsonyak. „Csak a legjobb alapanyagokat vagyok hajlandó használni, azok pedig drágák. És csak heti négy napon vagyunk nyitva, napi mindössze húsz vendéggel, amire huszonnyolc fős személyzet jut. Ebből nem megyek nyugdíjba” – röhög fel menetrendszerűen a negyvenegy éves séf. „Meghívtak Londonba a Világ 50 Legjobb Étterme-gálára főzni, na, az nagyon nem az én világom! Piros sálakban sétált ott a sok nagyokos, kedvem lett volna néhányuknak megmondani, hogy milyen borzalmas élmény volt az éttermükben enni!”
És milyen Gareth éttermében enni? Hát, unalmasnak semmiképp sem mondható, a bejáratnál és a weben is látható mottója szerint ez ugyanis zsírral hajtott és fehérjemegszállott hely. Ahogy érkeznek a harmincegy fogásos menü tételei, az jut eszembe, ilyen érzés lehet egy könyörtelen nehézsúlyú bokszoló ellen a ringben. Egytől egyig kiváló alapanyagok, majd kicsattannak az umamitól, az egyik felér egy jobbegyenessel, de még fel sem ocsúdok, jön rá ballal egy thai hangulatú gyomros és egy japános jobbhorog. Nincs kegyelem, nincs gong. Homár után rákok, rákok után halak, iberico sertés, ropogós bőrű kacsa, walesi bárányoldalas, aztán a kegyelemdöfés: a legendás japán marha, a vagjú, de abból is természetesen a legzsírosabb, A5-ös kategória három felvonásban. A búcsú az első falat, a tökéletes falat a hamburgerből.
Már indulnak is a desszertek, végig megőrizve a humort, játékosságot, de a könyörtelenséget is. Ugye senki sem gondolta, hogy majd itt gyümölcsös-savanykás, üdítő tételek jönnek? Marad a nehéztüzérség! Aztán arra már nem emlékszem, de valahogy megmentett a KO előtt a gong, és – megdöbbentő módon – forgolódás nélkül, kellemesen végigalszom az éjszakát. Talán azért is, mert a sommelier javaslatára – és beszállítójuknak, a Best of Hungarynek hála – főleg a meglepően gazdag magyar borkínálatból válogattam?
Rövid távú paranoia és hosszú távú optimizmus. Azt mondják, akik értenek a pénz filozófiájához, ez kell a túléléshez: higgy abban, hogy az esélyek a te oldaladon állnak, de közben folyton légy résen, és vedd észre, mi akadályozhatja meg, hogy a dolgok valóban jól alakuljanak. Nem kell most nagyon paranoiásnak lenni ahhoz, hogy észre vegyünk pár aggasztó jelenséget: rezsiszámlák, bolti […]
Mi lesz a forinttal? Recesszió vár ránk, vagy elkerüljük? Kinek fájnak jobban a szankciók? Leültettünk vitatkozni két elismert szakembert a kilátásainkról. Ajánló a Forbes.hu-ról.
Leestek a részvényárak, olcsó papírokkal verhetjük meg az inflációt? Logikus gondolatmenet, kár, hogy több sebből vérzik. Igazán bevállalós, aki ma a kockázatok ismeretében nagy súlyt ad a részvényeknek, a fejőstehénnek használt magyar cégek papírjaival meg különösen érdemes óvatosnak lenni.