Ficsor Árpi nem full racionális üzletember, inkább érzelmi motivációkkal megáldott – legalábbis ezt meséli magáról, miközben frissen gőzölt házi tejet tölt a kávémba. Várható érkezésem előtt öt perccel felhívott, hogy feketén vagy tejjel szeretem-e, és amint megálltam a Paraszt Sajt ízléses épülete előtt, hozta is a kávét. Érett sajtok szaga vesz körül minket, és amíg beszélgetünk, néha pattan egyet a faszerkezet, ahogy tágul az anyag a délutáni napsütésben.
Árpi tizenhat évesen már sertéseket tenyésztett, hat anyakoca és szaporulatuk alkotta a dunaharaszti háztáji gazdaságot. Eredetileg dísznövénykertésznek tanult ugyan, de hamar kiábrándult a szakmából, miután egy gombafertőzés egyetlen nap alatt elpusztította a teljes növénykészletét. Nagyszülei mindenesetre örültek, amikor megjelent náluk a disznókkal – tőlük ugyanis a kommunizmusban elvették a gazdaságukat.
„Azért féltettek is pár évvel a rendszerváltás után” – mondja. Árpi alig múlt tizennyolc, amikor szarvasmarhára váltott. „Mindig a nagy állatok tetszettek igazán, de a lovat körülvevő társasági atmoszféra, a lóversenyek világa nem érdekelt. Nem polgári családból jövök, hanem egyszerűből. Most is vannak lovaim, muraközik.” Végül a tejelő marha mellett döntöttek, miután nagymamája azt mondta, ha már be kell hordani neki a takarmányt, legalább tejet adjon. Így lett magyar tarkájuk.
