Írta: Schwarz Gábor és Ligetfalvi Viktor

Az elmúlt években kialakult a várólista mint jelenség a luxusórák piacán. Elmegy az ember a három-, négy-, tízmillió forintjával a zsebében vásárolni, majd szomorúan hallja, hogy a kiválasztott modell két, négy, hat év múlva talán megérkezik, ha szorgosan érdeklődik iránta. Nem különlegességekre kell gondolni, elég egy Rolexre, Patek Philippe-re vagy egy Audemars Piguet-re, azokból is az egyszerűbb, acéltokos, vízállóbb modellekre.

Persze minden elérhető, legfeljebb nem a butikban. Miután csalódottan elhagytuk a helyszínt, az online piactereken szembesülhetünk azzal, hogy az újonnan két-, három-, négymilliós darabot használtan, de azonnal megvehetjük tíz–tizenötmillió körül, ha nincs kedvünk kivárni azt a pár évet, a bolti áron hat–tizenkétmilliós modellekért pedig akár harminc–ötvenmilliót is elkérnek.
Ez a jelenség 2015 környékén ütötte fel a fejét, majd eltelt pár év, és 2019-re teljesen elharapózott. Egyre többeket bűvölt el az óraipar luxusszegmense, egyre nagyobb hájpot generáltak bizonyos modellek és néhány árverés köré, egyre több embernek lett egyre több pénze, ahogy egyre távolodott a 2008-as gazdasági válság, és pörgött fel világszerte a gazdaság. És mind többen érezték a piaci tendenciákat látva, hogy érdemes órába fektetni a pénzüket.

A várólisták miatt még több lett az érdeklődő, és megjelentek a flipperek is. Ők azok a szemfülesek, akik kizárólag azért várják ki a sorukat, azért udvarolnak a hivatalos értékesítőnek, hogy amikor megvan a sokak által áhított darab, pillanatokkal később már fel is tehessék azt a netre akár nyolcezer eurós azonnali haszonért.

Visszatartják
A butikok – hivatalosan soha ki nem mondott – álláspontja világos: előnyben részesítik a törzsvásárlókat, és utána jöhetnek az új jelentkezők, nem jelentkezési, sokkal inkább szimpátiasorrendben. Bizonyos kurrens modellekre akkora a kereslet, hogy az adott gyártónak évekig, de megkockáztatom, hogy egy évtizedig sem kell aggódnia a biztos cash flow miatt. Kérdés, hogy mennyire szerencsés, vagy inkább mennyire groteszk azokat a vásárlókat megváratni, akik tömeggyártott luxusterméket szeretnének vásárolni.

Egy az iparágban dolgozó forrásomtól tudom (nem hivatalos információként, csupán baráti beszélgetés közben osztotta meg velem), hogy vannak gyártók, akik csak arányosan engedik a kereskedőknek és hivatalos viszonteladóknak megrendelni a termékeket. Ha a kereskedő rendelne egy száz darabból álló csomagot, abban hatvan–hetven százalékban női és kevésbé keresett férfióráknak is lenniük kell, húsz–huszonöt százalékban lehetnek a keresettebb modellek, és tíz–tizenöt százalékban a pillanatok alatt elfogyó, kurrens típusok. Így máris érthetőbb, miért kell várni az igazán jó órákra.

Az a tíz–harminc érdekes darab pár hét alatt gazdára talál, és a következő rendelésig el kéne adni a megmaradt hatvan–hetven darabot is. A drágaköves, arany-acél női típusokat – vaskos gyártói árréssel –, a kisebb méretű férfiórákat, és sorolhatnánk. Mire ezek is elfogynak, és ismét rendelhet a kereskedő, akár fél, egy év is eltelhet, közben dagad a keresett darabok várólistája, visszhangzik az elégedetlenség. Mégis, egyetlen gyártó sem teheti meg, hogy csak egy, legfeljebb két kollekcióból éljen, és ha mindig minden elérhető lenne, idővel csökkenne az érdeklődés is.
Akad azért példa szinte egytermékes gyártóra is. Az Audemars Piguet-nél, bár nem nyilvános, megérzésem szerint az eladások több mint kilencven százaléka a Royal Oak széria modelljeiből kerül ki. A Patek Philippe-nél is hasonló a kép: ugyan kifejezetten nagy az érdeklődés minden modellcsaládjára, a húzó típus mégiscsak az acélból készült „sportóra”, a Nautilus.

A várólista pedig egyre több gyártónál jelenik meg. Sokszor nincs készleten – nem csak itthon – Omega Speedmaster Moonwatch vagy némely keresettebb Breitling, Cartier Santos, Tudor Black Bay. Ennél a jelenségnél már csak az eszetlenül kis számban limitált érdekességek bosszantóbbak.
Jelen állás szerint a várólistáknak sok negatív hatásuk nem lesz az összeladásokra. Mindig van és lesz vásárló, aki bemutat egy nagyot a várólistáknak, és inkább megnézi a szomszéd butik választékát, legfeljebb előbb jut olyan órához, amit inkább tekint élvezeti értéket nyújtó használati tárgynak, mint óvni való befektetésnek. Az is szinte biztos, hogy amikor egy, három vagy öt év múlva felhívják, hogy átveheti a kívánt darabot a várólistás márka kollekciójából, nem fog hangosan ellenkezni.

Mit tehetünk?
Feliratkozunk és várunk. Egy-két havonta benézünk, vagy udvariasan betelefonálunk, hogy történt-e változás, van-e hasonló modell. Vagy veszünk olyan órát, ami tetszik, elbírja a bankszámlánk, és még kapható is – számtalan ilyen márka létezik az egyhangúbb daraboktól (Montblanc, IWC) az extrémebb gondolkodású (Alain Silberstein) gyártókig.

Amúgy sem szabad kizárólag a befektetési faktor miatt választani órát. Ha mindenki így tenne, az óraipar rendkívül unalmas, egyhangú világ lenne. Ezzel szemben, valójában nagyon is izgalmas, ne féljünk megnyílni előtte.