Egy rövid, vörös hajú nő navigált fel a fővárosi Margit híd járdájára a Jászai Mari tér felől. Kádár-Papp Nóra egyszerű, esernyőre csukható ikerbabakocsit tolt maga előtt 2014 első, igazi tavaszi napján. Azt, hogy vizeskulacsa és az ikrek tízóraira szánt bébiételei mellett húsz kiló súlyfelesleget is cipelt magán, szinte csak ő tudta. Szégyellte is, hogy kismamaruháin kívül nemigen tud mit felvenni. Öt perccel korábban, a Pozsonyi úton átment az utca másik oldalára, amikor ismerőst látott közeledni. Őt, aki óvodás korától szertornázott és testnevelő tanári végzettsége van, ne lássák így. Sokadszor próbálkozott a mozgással, aznap úgy indult, hogy most vagy soha.

Lihegve, fájdogáló térddel ért a margitszigeti nagyrétre, meg is jegyezte magában, hogy állóképességén is lesz mit fejleszteni. Zsebében cetli lapult, arra írta össze az elvégzendő gyakorlatokat. Szakember lévén nyilván fejben és azon a bizonyos papíron is megvolt neki, mit kell csinálnia, hogy jobban érezze magát a bőrében, de a motivációt még kereste magában. „Futásnak túlzás lenne nevezni, inkább gyors gyaloglás volt az első pár alkalom.” Majd jöttek a tornagyakorlatok és idővel a lelkesedés is. Fél év múlva vette észre a testén, hogy alakulgat.
Addig sok, Margitszigeten sétáló babakocsis állt meg, és nézte a gyakorlást. Egyikük oda is ment hozzá, és megkérdezte, milyen edzést csinál, és lehet-e csatlakozni. Nóri annyit mondott, semmi extrát, csak összeírt magának egy edzéstervet. Elmondta, hogy Gyerünk, anyukám! nevű Facebook-oldalán beszámol az edzéseiről, tartsák ott a kapcsolatot. Hosszú hónapokig mégsem hallott az érdeklődőről, aztán egyszer csak kapott tőle egy üzenetet. Azt írta, akkora hatással volt rá a találkozás, hogy azóta ő is heti két-háromszor tornázik, étrendet váltott, és nagyon jó eredményei vannak. „Szerinte ezt nekem köszönheti, mert ott elérte az a felismerés, hogy ő is tehet magáért.”

Ez volt az első jele, hogy lelkesedését másokra is át tudja ragasztani. (A közösségi tornázásokkal indult Gyerünk, anyukám! mozgalom, és később vállalkozás sztoriját a 2015. novemberi Forbesban írtuk meg, majd 2019. novemberi számunkban néztük meg, hová fejlődött az üzlet.) A Gyerünk, anyukám! edzéseit Nóri a nappalijukban kezdte felvenni 2014-ben, most jellemzően nyolchetes csomagokban adják el az előre felvett edzéseket.

Nórika tűzrőlpattant, megoldja
„Ha beolajozott testtel kiállok egy medence szélére, és három kamerával vesznek, aztán abból összevágják az edzést, az pontosan az az elérhetetlen világ, a medence is, meg az olajos test is, amit én nem szeretnék” – mondja Nóri az edzésekről. Bár minden rendelkezésükre állna, hogy így vegyenek fel egy-egy órát, tudatosan kerülik a nagyon steril edzésélmény felé vivő dolgokat. Valószínűleg azért, mert az anyalélekhez nem ez passzol, hanem épp azok a kis tökéletlenségek valók hozzá, amikkel esetleg a nők is küzdenek szülés után.

„Ezek nem azok a felvételek, amiket megállítunk, mert tüsszent az edző, vagy közben át kell cserélnie a pólót egy ugyanolyanra, mert az előzőt átizzadta. Mi azt szeretnénk, hogy ezek a videók real time végig menjenek úgy, ahogy végigmennek.” Ettől nem lesz szakmaiatlan az edzés, inkább csak emberközelibb. Mondjuk, az, amikor az edzőnek a következő mozdulatsor közben jut eszébe, hogy az előzőt nem csinálta meg a jobb, csak a bal oldalra.

Nóritól már nem áll távol a tanítás, de amikor angol-testnevelő szakon végzett az ELTE-n, fényévekre érezte magát tőle. Először egy nyolcadik kerületi általános iskolába, majd a Deák Téri Evangélikus Gimnáziumba került gyakorlatra. Tényleg úgy akasztotta a nyakába a sípot, hogy gyerekekkel akar foglalkozni, és vezető tanára a gimnazisták közé is azért dobta be, mert „Nórika tűzrőlpattant, megoldja”.

Nem oldotta meg. A kisebbeknél azért volt gyomorgörcse, mert kezelhetetlen masszának érezte a semmire sem hallgató elsősöket, a gimnáziumban meg csak a fiúkkal értett szót, a lányok inkább azon versenyeztek, ki tud látványosabban keresztrejtvényt fejteni tesiórán. „Abból az egy évből annyira megfáradva jöttem ki, hogy bármit csinálnék, csak ezt ne kelljen.”

Volt egy másik határozott nem az életében, ez pedig a szertorna elhagyására vonatkozott mindössze tízévesen. Édesanyja balerinának szánta, de a szertorna jobban feküdt a kislánynak, és beíratták a Központi Sport- és Ifjúsági Egyesületbe (KSI). Négy évig óvoda, majd iskola után nem a játszótérre, hanem a tornaterembe sietett, heti tizennyolc órát edzett.

„Semmiféle rossz emlékem nincs ezekről az időkről. Mozgékony, jó mozgású gyerek voltam, és nyilván oda küldtek, amit szerettem csinálni: csúszni-mászni, csimpaszkodni, ugrálni. Gyorsan kiderült, hogy ebben több van egy ovis foglalkozásnál.” Azért azt sem hallgatja el, hogy az 1980-as évek edzésmódszerei mai szemmel már elég sok kívánnivalót hagynak maguk után. Voltak durva hátkihúzások, vagy odatérdelt az edző, hogy jól menjen a spárga.

Idővel azonban egyre több szeren félt. Az egyik edzésen több sikertelen gyakorlat után azt mondta az edző, ha a következő sem sikerül, menjen haza. „Persze ilyen lelkiállapotban hogy is sikerülne?” – mondja Nóri. Hazament, és elhatározta: soha többet nem megy vissza a tornaterembe. „Nem e miatt az egy alkalom miatt, hanem azért, mert sokszor nem éreztem magam biztonságban. Nem voltam elég laza.” Edzője az édesanyja munkahelyére is elment, hogy meggyőze, Nórinak a tornateremben van a helye. Szertornázni azonban sohasem ment vissza, édesanyja is azonnal elfogadta lánya döntését, pedig „azt gondolta, hogy én fogom leszállítani a következő olimpiai érmeket”. A sporttól azonban nem szakadt el. Jött a tenisz, a kajak, majd a tánc, például az akrobatikus rock & roll, amivel még egy Ki mit tud-válogatón is részt vett.

A genetika nem mentség
„Mi mindig azt mondjuk a Gyerünk, anyukám!-ban, hogy nagyon fontos belső motivációt találni, mert attól fog hosszú távon működni a dolog.” Tényleg van egy kártyaleosztás a génjeinkben. „Én is látom az édesanyámat, ahogy hatvan fölött engedett a kornak, és beletörődött, hogy ezek az adottságai, és ez van, de én ebbe sohasem akartam, nem tudtam, és nem is szeretnék beletörődni.” A kiosztott kártyákon kívül is van mozgásterünk, és Nóri szerint a genetika nem mentség, mert közben nagyon sokat fejlődött az orvostudomány és az egészséggel kapcsolatos tudás.

Ő is lentről hozta vissza magát. Első gyermekének megszületése után gyorsan formába lendült, de két évvel később, az ikrei után már nem volt ilyen egyszerű. „Rettenetesen néztem ki, nagyon-nagyon szégyelltem magam. Tudtam, hogy csinálni kellene valamit, csak rohadtul nem ment. Abban a verkliben a kétévessel, meg az icipici ikrekkel nem nagyon jött szóba, hogy elmenjek tornázgatni. Látod? Én is hogy leértékeltem akkoriban, hogy tornázgatni… Pedig ez nagyon is valami.”

Nóri sokáig arra várt, hogy valaki mentse meg, majd egyszer csak eljött az a bizonyos 2014-es tavaszi nap, és az ikreket tolva elindult a Margitszigetre. Pár hónap múlva a 13. kerületi Szent István parkban találta magát, ahol már ő tartott órát a hozzá hasonló élethelyzetben lévő kismamáknak. Meglepte, mekkora hatással, húzóerővel van a tornázni vágyókra, mondja, amikor felvetem, hogy nem ragadt-e benne a tizen-évvel korábbi csalódás, amikor lezárta még el sem kezdett tanári pályáját. „Máig meglepődöm, amikor valaki azt mondja, hogy miattam vagy az én felfogásom, ösztönzésem miatt mozog. Nem érzem, hogy bármi speciálisat csinálnék. De ez nagyon jó, mert segíti az embert a földön maradni. És hát ez egy jutalomjáték” – mosolyog.

Nemcsak Nóri, sokszor az anyák sem gondolják, hogy különlegeset csinálnak, amikor gyerek(ek) mellett tornáznak. „Főleg egy ilyen picire összement anyuka meg anyukalélek tudja ezt gondolni.” Ők is meg szokták kérni előfizetőiket, hogy mondják el a történetüket. Ezekből kitűnik, hogy sokszor nem látják magukat reálisan a nők. „Figyelj, Nóri, én azt hittem, hogy már lehúztuk a rolót, és mindennek vége van. És képzeld, minden visszajött” – egy ötvenes, velük futni tanuló asszonynak a házasságát pezsdítette fel a mozgás, de volt olyan is, aki ötven kilót fogyott velük.
Nóri szerint nagy dolog, ha valaki rendszeresen mozog. „Az, hogy anyukaként munkával, gyerekekkel, háztartással, mindennel együtt még odaállunk, és megcsináljuk, az igenis nagy dolog.” Az idei év egyik fontos feladata lesz, hogy az eddig megszokott programonkénti Facebook-csoportok mellett továbbfejlesszék a földrajzilag egymáshoz közeli anyákat offline is összekapcsoló, Együtt megyünk nevű programjukat. „Szakmailag nagyon sokan okék még rajtunk kívül is, meg mi is azok vagyunk, de szerintem a közösség az a plusz, ami ebben az élethelyzetben hiányzik, és ezt hozzá tudjuk tenni.”

Nők a strandon
Nem tagadja, sokan fogyási céllal fizetnek be egy-egy programra. Nincs is ezzel semmi gond, csak a fogyás egy kicsit démonizált téma, azt is kritizálják, aki fogyni akar, és azt is, aki nem. Bizonyos fogyasztóprogramoknál, ahogyan fogalmaz, neki is elgurul a gyógyszer, mert hatalmas bevételt lehet csinálni azzal, ha valaki kizárólag a saját módszerét állítja be üdvözítőnek. Ezek a programok azonban általában nehezen tarthatók fenn, mert nem edukálnak, hanem eladnak valamit. Méghozzá, a sajátmárkás táplálékkiegészítőket, különböző porokat, büntetlen „bűnözésnek” nevezett termékeket.

„Ezekből mocskosul sok pénzt lehet csinálni, és ettől én nagyon-nagyon indulatos vagyok. Nem a bevételt sajnálom tőlük, hanem azt, hogy nem szemléletmódot adnak át.” Mindenki azt akarja, hogy a fogyás is legyen gyors, mindegy, hány év alatt hízott meg az ember. Nóri szerint az ilyen fogyókúrás programok többségében az emberek nem tanulnak semmit, például arról, hogy mit és mennyit vacsorázzunk, mert belekényszerítik őket egy olyan fenntarthatatlan rendszerbe, ami ráadásul hatalmas rendszeres kiadással is jár.

Az „anyatest” szót nem szereti, szerinte inkább csak test van. Ráadásul az anya, akinek az anyateste nem olyan, mint a lányteste vagy a fiatallány-teste volt, valószínűleg ritkán kapcsol ehhez valami jót. Egyik Facebook-bejegyzésében azt írta: „Ha minden nő gondolatait olvasni lehetne a strandon, soha többet nem lennél egyedül. Egyébként sem vagy, csak nem tudod. Hát most mondom.”