Ahogy mindig elegánsan, fehér ingben, vállára terített kabáttal kiszáll a százéves ház kulcsos felvonójából, és nekiindul Charlottenburg negyednek, utánozhatatlan. Az archívumból előbányászott fekete-fehér fotókon látszik, hogy régen is kedvelte a stílusos napszemüvegeket. Ez ma sincs másképp.
Lakner László negyvennyolc éve él kint, a helyi művészvilág elismert és megbecsült tagja. „Hogy az új barát milyen ember? Beszédes, kedves, élvezetekre kész, fegyelmezett, megfigyelő, tájékozott, olvasni szerető” – írta róla Konrád György, akivel egyszerre volt ösztöndíjas művész, osztoztak a közép-európai emigránslétben Nyugat-Berlinben.
Összesen háromszor találkoztunk műteremként is szolgáló polgárlakásában, majd bemutatótermében, illetve egy közeli étteremben, ahová a hosszú beszélgetések után, nagylelkűen, de mégis közvetlen természetességgel hívott meg bennünket.
Az egyik reggel, amikor az aznapi találkozót egyeztettük telefonon, épp az Ulyssest lapozgatta. Mire odaértünk, már az íróasztalán feküdt a kötet, gondosan bekönyvjelzőzve, borítékok, számlák és egy koponya társaságában, az irodalomértő képzőművész pedig azon tűnődött, hogy miért szerepelnek teljes magyar mondatok az eredetiben, tudott-e Joyce magyarul.
