Egy varázslatos közép-európai magyar mester, német és New York-i hatásokkal, folyamatos kísérletezéssel és örökös kívülállással. Lakner Lászlóval, a kortárs magyar festészet egyik legfontosabb, legtöbbre értékelt alakjával berlini otthonában és műtermében találkoztunk. Úgy sziporkázott, ahogy csak egy nyolcvanhat éves bohém művész tud.
Ahogy mindig elegánsan, fehér ingben, vállára terített kabáttal kiszáll a százéves ház kulcsos felvonójából, és nekiindul Charlottenburg negyednek, utánozhatatlan. Az archívumból előbányászott fekete-fehér fotókon látszik, hogy régen is kedvelte a stílusos napszemüvegeket. Ez ma sincs másképp.
Lakner László negyvennyolc éve él kint, a helyi művészvilág elismert és megbecsült tagja. „Hogy az új barát milyen ember? Beszédes, kedves, élvezetekre kész, fegyelmezett, megfigyelő, tájékozott, olvasni szerető” – írta róla Konrád György, akivel egyszerre volt ösztöndíjas művész, osztoztak a közép-európai emigránslétben Nyugat-Berlinben.
Összesen háromszor találkoztunk műteremként is szolgáló polgárlakásában, majd bemutatótermében, illetve egy közeli étteremben, ahová a hosszú beszélgetések után, nagylelkűen, de mégis közvetlen természetességgel hívott meg bennünket. Az egyik reggel, amikor az aznapi találkozót egyeztettük telefonon, épp az Ulyssest lapozgatta. Mire odaértünk, már az íróasztalán feküdt a kötet, gondosan bekönyvjelzőzve, borítékok, számlák és egy koponya társaságában, az irodalomértő képzőművész pedig azon tűnődött, hogy miért szerepelnek teljes magyar mondatok az eredetiben, tudott-e Joyce magyarul.
Ha valamire nem számít az ember, akkor az az, hogy Riminitől mindössze egyórányi autóútra, a napágyakkal és -ernyőkkel telezsúfolt homokos tengerparton olyan strandétterem működik, ahova a világ legtávolabbi pontjaiból is érdemes elzarándokolni.
1991-ben jó ötletnek tűnt egy kopott, rozoga strandbüfé üzemeltetését átvenni. Muaro Uliassi és húga, Catia sohasem foglalkoztak vendéglátással, de lelkesek voltak. És ha lejött a festék az ócska bódé faláról, legfeljebb ráfestettek egy új réteget, a lényeg, hogy egyre népszerűbbek lettek, pörgött a hely. Aztán harminckét évvel később – jó pár komolyabb felújítás után, amibe a nyereséget fektették – épp megválasztják a világ 12. legjobb éttermének, miközben már sok éve az olasz gasztronómia fellegvára, három Michelin-csillagjával a szűk élmezőny része. És nem felejtették el, honnan jöttek, bár a konyha stílusa rengeteget csiszolódott az évtizedek múltával. A rettentően szimpatikus és közvetlen, csupa szeretet séf világlátását teljesen megváltoztatta egy vacsorasorozat Ferran Adriánál, a legendás El Bulliban. Mauro csillogó szemmel meséli, mire döbbent rá: nincsenek szabályok, bármit lehet, amit igazán szeretne, nem kell mások elvárásához igazodnia. Elhatározta, hogy száz százalékban a főzésre fordítja minden energiáját. Ennek köszönhető az az egészen egyedi, gyakran akár szokatlan ízkombinációkkal is játszó stílus, ami meghozta a világsikert.
Itt keresd! Uliassi Banchina di Levante, 6, Senigallia, Olaszország
Ehhez persze az is kellett, hogy hihetetlen erőforrásokat mozgósítson ételei tökéletesítésére, vannak olyan fogások, mint például az egyszerűnek tűnő paradicsomos tészta, amivel évekig kísérleteztek, míg végül sikerült olyat alkotni, hogy felkerülhetett az étlapra. Az a titka egyébként, hogy a kifinomult éttermi ingert a nagymamák veteményes kertjében tett képzeletbeli kirándulással fejelik meg – ezt illattal, fügelevél-kivonattal idézik elő.
Tengeri étterem szárazföldi gyökerekkel Az ételek java része ugyan a tengerpartok élőlényeit használja fel nagy kreativitással, de közben létezik egy vadmenü is, és legalább akkora élményt ad. Mára ez már érthetetlennek tűnik, de százötven éve mocsaras területek húzódtak a tengerpart mentén, rengeteg vadmadárral, csigával, angolnával. Ez is része az Uliassi DNS-ét alkotó kulturális csomagnak.
A magyar szálBár egyelőre még nem vezető pozícióban, de máris nagy megbecsülésnek örvend a csapatban, vagy ahogy ők mondják, az Uliassi-családban egy fiatal, magyar házaspár is. Galeotti Álmos egy komoly olasz szakácsiskola elvégzése után állt munkába, őt követte felesége, Dóra, aki a vendégtérben dolgozik, felszolgáló. Rettentően élvezik a szakmai kihívást és a különleges atmoszférát.
Múlt héten feleségemmel elautóztunk a Garda tóhoz, mivel balatongyöröki nyaralónkat elfoglalta kisebbik lányom baráti serege. Ezt köszönöm nekik, hiszen három napig kimagasló kulináris élvezetekben volt részünk. A következő alkalommal, amikor el kell hagynunk a bázist, beugrunk az Uliassikhoz.
Szecessziós elemek, törökfürdő ihlette mozaikok, saroktorony és tetőtéri műteremlakások – a Matild-palota százhúsz éve is izgalmas volt, most is az. A legdrágább lakosztályban is jártunk.
Külvárosi kávézó végképp csak jó kávéval működik – ezzel az alapelvvel nyitotta meg hat éve Podpácz Dorottya és Czettli Brigi a Csillaghegyi Megállót. Ma már saját pörköltkávé-keverékük van, házi szendvicskrémjeiket pedig kerti partikra és előkelő fogadásokra is veszik.
Közép-Európa felmosófej-nagyhatalma bújik meg a horvát határtól bő tíz kilométerre. A siklósi Bonus Kft. a 90-es évek derekán disznóvágásokhoz kezdett el fémdörzsit gyártani, azóta kétmilliárdos árbevételű bizniszt épített fel mosogatószivacsokból, felmosóvödrökből és törlőkendőkből. Az alapító Botos házaspár mellett már a fiuk is lelkesen menedzseli a céget.
