Orvosi és tudományos szempontból majdnem érthetetlen, miért nem foglalkoznak jobban az orvosok a traumák hatásaival, mondja Máté Gábor. A világhírű kanadai–magyar orvos szerint az egyes betegségek kezelésénél nem lehet eltekinteni a test és a lélek egymásra hatásától. Sosem érdekelte, hogy emiatt a szakmájából is kap rosszalló pillantásokat, neki elég annyi, hogy sok ezer embernek segített megérteni és feldolgozni a traumáját. Mégis, a sajátjaival csak több magánéleti krízis után kezdett el foglalkozni. Hetvennyolc éves korára jutott el oda, hogy a maga köré teremtett mítosz nélkül is szeretni tudja önmagát.
Máté Gábor 2019-ben egy pár számmal nagyobb gumicsizmában, zuhogó esőben bandukolt a perui Iquitos közelében az őserdőben. Néha úgy beleragadt a latyakba, hogy kísérői kiemelték a csizmából, kiszabadították a lábbelit, majd visszaeresztették őt a csizmába. Nem volt egyszerű a megérkezés az Amazonas menti dzsungelbe, ahol Gábor gyógyító gyakorlást készült tartani. Két tucat szakember – pszichológusok, pszichiáterek, háziorvosok – várták a világ minden tájáról, hogy találkozhassanak vele, a világhírű orvossal, aki addigra kétmillió példányban adott el világszerte könyveket traumáról, stresszről, gyermeknevelésről és függőségről.A traumák egész életünket befolyásolják, és élethosszig hatással vannak ránk. A most hetvennyolc éves kanadai–magyar Máté Gábor több évtizedes orvosi pályafutása során sok ezer embernek segített megérteni és feldolgozni a traumáját, de a sajátjaival csak jóval később, több magánéleti krízis után kezdett el foglalkozni. Addig pedig, amíg meg is értette őket, hosszú út vezetett, és eddig a bizonyos perui elvonulásig sem ért a végére, sőt. Három éve az ennek az alkalomnak helyet adó, őslakos shipibo sámánok ugyanis kidobták az elvonulásáról.
„Mindig ugyanez történik veled, amikor bajban lévő emberekkel dolgozol, és sohasem tettél semmit, hogy kitisztítsd magadból, ami felgyűlt. És mind érezzük, hogy még sokkal régebben, egészen kis gyerekkorodban valószínűleg nagyon-nagyon féltél. És ennek a félelemnek a lenyomatai még mindig benned vannak” – fordította neki a tolmács a sámánok szavait. Vendéglátóival előző éjszaka találkozott először, semmit sem tudtak a sorsáról, de azt mondták, Gábornak sem lenne jó ilyen állapotban szembesülni a többiek fájdalmával.
„Több évtizeddel később is észrevették ezt bennem, tudod? Megérezték a félelmet a lelkemben.” Annak dacára, hogy bántotta az egóját, hogy nem tarthatta meg a gyakorlást, tudta, hogy a sámánoknak igazuk van. Végső soron ez a belátás is kellett, hogy ma úgy érezze, a maga köré teremtett mítosz nélkül is vannak pillanatok, amikor szeretni tudja önmagát.
A Pride of Africa maga a síneken gördülő luxus. Komótosan zakatol Fokvárosból Pretoriába, miközben luxuskabinokban úri étkezéseket és pazar panorámát kínálva kiránt a pörgésből.
Amikor alaposabban is elolvastam a tájékoztatót, rájöttem, hogy nem mértem fel elég gondosan, mekkora fába vágtam a fejszémet: nem elég, hogy vacsoraidőben ing-zakó a dresszkód a Rovos luxusvonatán, de nyakkendő is kötelező. Egy gyors shopping megoldotta a problémát, és elhárult minden akadály, hogy birtokba vegyem síneken gördülő luxuslakosztályomat Dél-Afrikában, Fokvárosban.
Itt a bennem szunnyadó dandy is felébredt.
Fokváros fantasztikus hely, persze azért van pár dolog, amire érdemes odafigyelni. Például elég szigorú határai vannak annak, meddig érdemes egy turistának az utcákon csatangolnia. Egy kis autentikus dél-afrikai koszt reményében pár saroknyira eltávolodtam a biztonságos zónától, és bántódás ugyan nem ért, de elég meggyőző volt, hogy a kisvendéglő vendégterétől alkarnyi vastagságú, plafonig tartó fém rudakkal van elválasztva a konyha, és csak egy kis résen csúsztatják ki az ételt.
Na, az ilyesmi kalandoknak természetesen nyomuk sincs a Rovos Rail luxusvonatútjain. Az exkluzív váróteremben kis vonós zenekar andalítja el a túrára készülődő alig félszáz turistát, az üdvözlő beszéd után elegáns utaskísérők vezetnek a szerelvényhez. Megnyugodva veszem tudomásul, hogy a következő négy napot igen kényelmes és színvonalas lakosztályban töltöm majd. Nemesfa burkolatok, hatalmas franciaágy tölti ki a teret, és kellemes privát fürdőszoba is van. Tényleg felbecsülhetetlen luxus egy vonaton. De el is várjuk valamitől, ami „most luxurious train”-nek minősíti magát. A közösségi terek is méltók a jelzőhöz, az étkezőkocsi olyan, mint egy elegáns angol klub, damasztabroszokkal, -szalvétákkal és kristálypoharakkal. Mondjuk, nem is érném be kevesebbel, ha már nekem meg nyakkendőt és zakót kell húznom a vacsorához! A szalon kicsit lazább, de még mindig elegáns: füles fotelek és kényelmes kanapék a hamisítatlan afrikai tájakra kiváló kilátást kínáló hatalmas ablakokhoz. A kedvencem mégis a legspártaibb, mindössze padokkal berendezett utolsó balkon a szerelvény végén, ahol szabad levegőn, helyi vörösborral vagy egy jó kávéval lehet szemlélni az elsuhanó tájat és a síneket.
A reggelinek is megadják a módját.
Afternoon tea a brit hagyományok szerint.
Rovos Rail Fokváros–Pretoria
Táv: 1600 km
Idő: 4 nap, 3 éj
Ár: 2000 dollártól
1. nap: Délutáni indulás Fokvárosból, utazás a környező szőlőültetvényeken át, teázás a panorámakocsiban, vacsora.
2. nap: Reggeli után megérkezés a viktoriánus Matjiesfontein városkába, rövid városnéző séta. A nap hátralevő részében étkezések a fedélzeten, közben a vonat a Karoo félsivatagos vidékén halad át.
3. nap: Reggeli után megállás Kimberley-ben, a gyémántbányászat hajdan egyik legfontosabb központjában. A bányamúzeum és a gigantikus Nagy Lyuk megtekintése. A nap további részében utazás a Highveld füves fennsíkján.
4. nap: Délelőtt megérkezés Pretoriába.
Egy magamfajta szenzoros élménykeresőnek talán kicsit sok a négy nap még a közbeiktatott érdekes kirándulások ellenére is, köztünk szólva konkrétan semmi sem történik, majdnem semmi. Szerintem ezért van a dresszkód is, hogy fel kelljen öltözni, azzal legalább megy az idő, de aki a rohanó életéből vágyik teljes kikapcsolódásra, annak óriási élvezet lesz egy vonatút a Pride of Africával Pretoriába.
Bár első látásra nem látszik, én egy „Honorary Zulu”, tiszteletbeli zulu vagyok. A 90-es évek elején hat évig Dél-Afrikában dolgoztam, fiatalabb és fittebb verziómat tisztelték meg ezzel a címmel zulu csapattársaim. Sokáig Dél-Afrika volt családunk második otthona, Krisztina lányom Fokvárosban született, azóta is szerelmesek vagyunk ebbe a csodálatos szivárványországba. Sokszor megtettem autóval a Fokváros–Johannesburg-távolságot, általában „otthonról”, Hout Bay-ből indultam. Az út elején meg kell állni Stellenboschban, ami 1679 óta a szőlőtermesztés ikonikus központja, 17. századbeli fokföldi holland stílusú, csodálatosan épen maradt házakkal. Utána a Karoo-n, egy köves, sziklás félsivatagon vezet az út. Sehol nem lehet olyan csodálatos csillagos égboltot látni, mint itt. Sajnos sohasem utaztunk a Pride of Africával, de most elhatároztam, hogy következő látogatásunkkor bepótoljuk ezt a hiányosságot.
Közép-Európa felmosófej-nagyhatalma bújik meg a horvát határtól bő tíz kilométerre. A siklósi Bonus Kft. a 90-es évek derekán disznóvágásokhoz kezdett el fémdörzsit gyártani, azóta kétmilliárdos árbevételű bizniszt épített fel mosogatószivacsokból, felmosóvödrökből és törlőkendőkből. Az alapító Botos házaspár mellett már a fiuk is lelkesen menedzseli a céget.
