A fenti kérdésre adott egyértelmű válasz: igen, sőt, a kis- és középvállalkozások (kkv-k) egy része már most is az, csak nem tud róla. Sok olyan kkv létezik Magyarországon, ahol csak a kezdő lökés hiányzik, azonban a körültekintő tervezés alapfeltétel. A HEPA ebben (is) segít.
Azt, hogy egy vállalkozás fejlődése éppen hol tart, könnyebb kideríteni, mint elsőre gondolnánk: a nonprofit formában működő HEPA Magyar Exportfejlesztési Ügynökség exportérettségi kérdőívével képes felmérni cégünk állapotát, és különböző támogatásokat ajánl tevékenységünkhöz mérten. Dr. Szabó Kristóf vezérigazgató szerint, bár objektív faktoroktól függ, hogy egy hazai cég alkalmas-e a külföldi jelenlétre, hosszútávon alapvető, hogy ott is legalább olyan hatékonyan működjön, mint itthon. Ennek kiderítéséhez alapos tervezés szükséges, amihez remek kiindulópont a HEPA akár egyetlen kávészünet alatt kitölthető kérdőíve.
A VILÁGOT JELENTŐ KAPCSOLATOK
Hazai telephelyünkről a Föld bármely pontjára szállíthatunk árut, terméket, helyezhetünk át gyártási kapacitást, kínálhatunk szolgáltatást vagy know-how-t. A HEPA éppen ebben kíván gyakorlati segítséget nyújtani. Hat partnerirodájuk 27 ország piacára biztosít rálátást, de a Külgazdasági és Külügyminisztérium gazdaságdiplomáciai támogatásával a világ szinte bármely országa elérhető. Az így – külföldről közvetlenül – beszerezhető információk nagyon értékesek, hiszen egyébként csak komoly összegekért lehet ilyen tudáshoz hozzájutni, de még a tudás birtokában sem állna mögöttünk kellő tapasztalat.
A Dunakanyar nem csak a sűrű börzsönyi hegyek miatt a túrázók zarándokhelye, sokan járnak Mosonyi Annamária családias hangulatú műhelyébe is. A Mauna bakancsaiban Erőss Zsolt is mászott.
Mauna név úgy lett, hogy böktem a térképen – mondja Mosonyi Annamária, vagy ahogyan mindenki szólítja: Panni. Nem volt tehát különösebben tudatos a választás, amikor új nevet keresett bakancsmárkájának. „De Hawaii azért máig bakancslistás” – teszi hozzá ártatlan arccal, mi viszont szóvicchéják lévén lecsapunk a zsákmányra, és röhögve nézünk egymásra fotós kollégámmal, Sebestyén Lacival.
Nagymaros egyik csendes kis utcájában járunk, a Duna-parttól távolabb, inkább már az erdő közelében. Az időnként a Mount Everestet is megjáró bakancsok itt, egy barátságos téglaház műhelyeiben készülnek. Bent meglepően nagy, zöldre festett régi gépek, hidraulikus szabászgép, talpalógép, csiszológép, elnyűhetetlen varrógépek, javításra váró és új lábbelik. Az egyik falon régi naptár, rajta egy kedves sor és egy aláírás: Erőss Zsolt.
Sokat simogatjuk a bakancsokat. Ez nem mindig gazdaságos. De legalább ott van az ember mögötte.
Panni a Könnyűipari Műszaki Főiskolán végzett, gyártmányfejlesztő üzemmérnök. Kifejezetten zavarta, hogy mindenhol csak ronda női cipőket talál. „Ha bementél egy boltba, minden sorban ugyanaz a szovjet exportból visszamaradt cipő volt.” Így meg is volt a mesterterv: csinál szépeket, méghozzá manufakturális körülmények között.
A rendszerváltás után először egy üzlettárssal, Kliment Lászlóval dolgozott, később egy kereskedővel társult, a női cipők után a férficipők felé vette az irányt, Gödön, majd Pesten dolgozott, de végül visszatért a szülőföldjére, és egyre inkább a túrázás került a középpontba. „Nagymaros abszolút inspirál, ezért is jöttem vissza a városból. Én a természetet szeretem. Hiányzott a hegy, a Duna. Rájöttem, hogy olyan lábbelit szeretnék csinálni, ami mindig hozza ezt az érzést, az utazást, a kint létet.”
Már az első bakancsok sem sikerülhettek rosszul, erre utal egyebek mellett az is, hogy a legjobb magyar hegymászók közül többen is az ő bakancsukat hordták valamelyik ismert márka helyett, például ők szponzorálták a 2001-es Millenniumi Mount Everest Expedíciót is. Erőss Zsolttal haláláig megmaradt a kapcsolat, több fejlesztésükben aktívan is részt vett.
A világ bakancsgyártását két-három nagy név uralja, akik létrehoznak egy módszert, komoly gépparkot szerelnek fel hozzá, és rendszeres mérések mellett tudnak gyártani. Ezzel szemben a Maunánál a bakancsok kisipari módszerekkel készülnek ma is. „Sokat simogatjuk a bakancsokat. Ez nem mindig gazdaságos. De legalább ott van az ember mögötte.”
Hogy az ország egyik legnagyobb és legrégibb magánklinikája nem a fővárosban, hanem Pécsen van, az sokéves csendes építkezés, tőkeerős tulajdonosi háttér és egyértelmű koncepció eredménye – öt szóban a lényege: egy kórházat ne orvosok vezessenek. Ez tíz évvel ezelőtt még szokatlan volt, és ellenérzéséket is szülhetett, 2021 végére viszont elhozta a Da Vinci Klinikának a piac eddigi legnagyobb magánegészségügyi felvásárlási ajánlatát. Kovács Antal az élén marad.
Egyszerre lát a néző intim színházat és színes-szagos filmet a Centrál Színházban. A Network című előadás a média embertelen, pokoli hatalmával sokkol, és azzal, hogy huszonhárom évvel a rendszerváltás után egyre több a megválaszolatlan kérdés. De legalább a nézőtéren üvölthetjük, hogy „kurva dühös vagyok, és ezt nem tűröm tovább”.
Amikor 1884-ben hivatalosan is megnyitották a Magyar Királyi Operaházat, a tömeg tüntetést szervezett, és betört az épületbe, hogy lássa A zene apoteózisa című Lotz Károly-falfestményt. Ilyen veszély manapság talán nem fenyeget, de sok operarajongó várta türelmetlenül, hogy az épület nehéz fakapui idén tavasszal újra megnyíljanak. Valóban sokáig voltak zárva, de a tizenhétezer négyzetméteres épület majdnem minden sarkában akad egy kis aranyozás, márvány vagy Zsolnay-kerámia. Na, meg ott vannak az egyedi gyártmányú ajtók, ablakok, kilincsek, bútorok, kárpitok, falfestmények és szobrok, ráadásul mindezt úgy kellett rekonstruálni, hogy az eredeti tervek régen elvesztek. Az épületet a tervezést vezető Zoboki Gábor építésszel jártuk végig, és többek között arról is beszélgettünk, hogy mi volt az operaházak szerepe egykor, és miért sikerült ilyen kivételesen jól a budapesti.
