„A hírműsor legelső szabálya, hogy nem kerülünk bele” – oktatja ki a tévécsatorna vezetője (Fehér Tibor) a veterán hírolvasó Howard Beale-t (Alföldi Róbert), miután utóbbi a híradóban jelentette be, hogy élő adásban fogja főbe lőni magát. Huszonöt év szolgálat után ugyanis elbocsátották az alacsony mutatók miatt. Reakciója azonban annyira megdobja a műsor nézettségét, hogy a bevételcentrikus médiakopók úgy döntenek, képernyőn tartják az idegösszeomlás szélére került bemondót.

Puskás Tamás rendezésének alapanyaga Sidney Lumet Network című 1976-os filmje, amely elsőként szólt a média manipulatív hatalmáról egy fiktív tévétársaságnál, a UBS-nél játszódó sztori alapján. Annak idején a film tíz Oscar-jelölésből négyet meg is kapott. A kultikus mozi disztópiája mostanra valóság lett, így a „korunk hibáit ostorozó modern próféta” ma is csak azt tudja a közönség arcába üvölteni, hogy világunk a vesztébe rohan. Bár akkoriban a televízió képezte a média hatalmát – ezen a színdarab sem változtat –, a jelenség igaz az internetre, a közösségi médiára, sőt minden cégre, amelyik életünk alkonyán kiköp bennünket, miután aktív éveinket neki áldoztuk.

A díszlet egy berendezett tévéstúdió, képernyőkkel, hatalmas kivetítővel, némán visszaszámláló órákkal, fel-alá rohangáló operatőrökkel. A sminkes az utolsó hat másodpercben még igazít egyet, a híradós gyorsan iszik még egy korty vizet. A monoton dobzene után szinte felüdülés az ordító, villogó főcím – Puskás Dávid zenéje segít, hogy a néző adrenalinszintje már az első percben az egekben legyen, ha nem lenne elég, hogy Alföldi egyszerre öt példányban jelenik meg.

A bevételcentrikus médiakopók: Cserna Antal és Fehér Tibor

A feszültség végig megmarad, és éppen ez a cél, a színház közönségének éreznie kell, hogy a tévében – vagy ma már inkább a médiában – egyetlen dologért folyik a harc, a fogyasztó figyelméért, a bevételért. Mert „a biznisz nem az erkölcsről szól, a biznisz a bizniszről szól”. A régi híradósok még a közösség szolgálatára esküdtek fel, az újaknak csak egy istenük van, a profit.

„Nagyon vonzó világot látunk, a részévé akarunk válni, de szép lassan ráébredünk, hogy élhetetlen és embertelen – magyarázza Puskás Tamás. – Látszólag a svájci órák pontosságával működik, ehhez képest kiderül, hogy életre alkalmatlan, és az alapvető igényeinket sem elégíti ki. Hiányzik belőle a közösség szolgálata, a közös érdek, az egymásra figyelő szeretet, csak az önzés diktál, és mi ismét kénytelenek vagyunk beérni a szebb jövő ígéretével. Szíven üt az ellentmondás, hogy attraktív világunk valójában működésképtelen. A hatalom a hiszékenységünkre épít, miközben a tehetetlenség, a kirekesztettség érzete fojtogató dühöt szül bennünk. A darab a szunnyadó demokratát akarja felpiszkálni bennünk, végső soron az önzés bűnéről és a szeretet szükségességéről beszél.”

A darab a szunnyadó demokratát akarja felpiszkálni bennünk, végső soron az önzés bűnéről és a szeretet szükségességéről beszél.

Instant isten
A hírszerkesztőség régi vágású vezetője, Max Schumacher (László Zsolt) próbál ember maradni, értelmet, kapaszkodót találni az új világban, de hiába veti bele magát egy új szerelembe, és hagyja el feleségét, családját, csalódnia kell. Csábítója, a munkamániás, törtető Diana Christensen (Martinovics Dorina) alkalmatlan valódi párkapcsolatra, a szexjelenetük csúcspontján is a nézettségi adatokat sorolja.

Összeomlása Howard Beale-ben minden korlátot felszámol, mint próféta támad föl, és onnan, ahogy mondani szokás, ami a szívén, az a száján. Hátborzongató, amikor az egykori józan híradós mint „konyhakész instant isten”, ballonkabátban és pizsamában támolyog be a stúdióba, és arra biztatja a nézőket: menjenek az ablakhoz, és üvöltsék, hogy „kurva dühös vagyok, és ezt nem tűröm tovább”.

Alföldi lubickol a szerepben, talán sosem volt ennyi erős monológja egy előadásban.

Huszonöt év munka után, egyetlen dobozzal.

„Egy csomó megválaszolatlan kérdés fojtogat minket – mondja a rendező. – Mi van az oktatással, az egészségüggyel, a környezetünkkel? Mi lesz így velünk, a gyerekeinkkel? 89-ben leváltottuk az előző rendszert, fellélegeztünk, reméltük, hogy egy élhető világot építünk majd. Ehhez képest alapvető kérdések maradtak megválaszolatlanul ma is, az értetlenség dühe szorítja a torkunkat.”

Ahogy a Howard Beale Show egyre nagyobb siker, Beale mind bátrabban tolja az igazságot a nézők arcába. Az egyik adásban arról beszél, hogy az arabok mindent felvásárolnak, és arra buzdítja a nézőit, táviratozzanak a Fehér Házba. A covid első járványhulláma jut az ember eszébe, amikor az erkélyen tapsolták az emberek az orvosokat – azért persze már nem mentek tüntetni, hogy emeljék a bérüket. „Minden maradt a régiben” – ahogyan Howard is mondja a darabban.

A tévécsatorna vezetőségének egyre kellemetlenebb Beale szókimondása, de nem küldhetik el, hiszen a konkurencia azonnal lecsapna rá. Ekkor magához rendeli őt a rejtélyes „atyaúristen”, Jansen. Zseniális rendezői ötlet a pénzmogul megjelenítési módja, Bodrogi Gyula szerepeltetése pontos idézet az Apokalipszis most című filmből. Marlon Brando mondja így a híres „rémületmonológot” Vittorio Storaro kamerája előtt, ahogy a hatalmas képernyőről Bodrogi szól hozzánk. Csak Bodrogi arcára nem egy vietnámi katona árnyéka vetül, hanem az ápolónőé, aki körülötte sürgölődik. Jansen szájából hangzik el másodszor is a válasz a Howard Beale-t kínzó kérdésre, hogy miért neki kell a messiás szerepét vállalnia: „Mert te vagy a tévében, Bubus!”

A film és a színház elemeinek keverése ugyan nem példátlan a magyarországi gyakorlatban – például remekül működik a Radnóti Színház 10 című előadásában is –, de a Networkben tényleg házasságra lép a két műfaj. A jeleneteket kézi kamerával rögzítik, aztán a felvételeket transzmitterek küldik a vágóasztalra, onnan projektorok vetítik a hatalmas vászonra. A figyelmeztetés, hogy kapcsoljuk ki mobiljainkat, itt nem csak szokásos óvatosság, azok tényleg belezavarhatnak az előadásba.

Martinovics Dorina és László Zsolt – az új és a régi tévés.

Pontos logika szerint váltakozik, melyik jelenetet látjuk a hatalmas kivetítőn is, és melyiket nem. László Zsolt magánéleti dolgait például sosem közvetítik, viszont Howard Beale sztorija végig a vásznon is fut. „Eleinte tanítjuk a nézőknek, hogy működik a világ, amibe beléptek. Ezért például az első híradó utáni bárjelenetet kivetítjük, de később az éttermieket már nem. Azért alapvetően színházat csinálunk, jólesik a nézőknek, hogy újra és újra visszalépünk a színház intim közegébe” – mondja Puskás Tamás.

A kamerák extrém megoldásokat is lehetővé tesznek. Martinovics Dorina és László Zsolt az utcáról sétálnak be a színházba, és mi a kivetítőn követhetjük beszélgetésüket. Show-felvételeknél a közönség dolga, hogy a tapsot szolgáltassa – ebben a provokatív előadásban a színháznézőktől kérik ezt. „Nem akarunk senkit kényszeríteni – mondja a rendező. – Ahogy az sem volt cél, hogy a fojtogató indulatok elszabaduljanak. De mentális egészségünk záloga kimondani, amit érzünk. Bíznunk kell benne, hogy beleszólhatunk az életünk alakulásába. Azt azonban nem szeretném, ha egyéb mondandóinkat elhomályosítaná az indulat vörös köde.”

Mennyibe került?

Jogdíjelőleg:
7 millió forint (A jogdíj a nettó bevétel 15–20 százaléka, ami egy ilyen jól jövedelmező előadásnál esténként közelíti a félmilliót. A pontos összeg szerződéses titok.)
Technika:
Több mint 20 millió forint
Díszlet, jelmez:
Több mint 20 millió forint
Szereplők és közreműködők díja:
20 millió forint
(Az operatőrökkel, vágóval, hangosítókkal, világosítókkal, díszítőkkel együtt több mint harmincan vannak a színpadon.)
Jegyárak:
4500–13 500 forint