Mi volt az első tünet, amiből rájöttél, hogy munkamániás vagy, és ezt nem titkolhatod tovább önmagad előtt sem?
Azon nagyon elgondolkodtam, amikor nem tudtam éjszaka aludni, és nem jutott eszembe más, mint hogy dolgozzak. Felkeltem, dolgoztam hajnali kettőtől négyig, ötig, és úgy éreztem, milyen jó, hogy így nyerek pár óra előnyt. Ahelyett, hogy például elővettem volna egy könyvet, hátha elálmosodom, vagy sétálok egyet. Elkezdtem figyelni, mit is csinálok, mert már tudtam, hogy ez így nem oké.

Csakhogy az a közeg, amiben mozgok, meg a munka, amit végeztem, nagyon csúszós lejtő. Arra vitt, hogy még többet vállaljak. Nem a sok pénzre kellett nemet mondanom, az nem esne nehezemre. De simán bevállaltam a hatvanhat dolgom mellé hatvanhetediknek, amikor valaki felhívott, hogy még egy ügy aktáját átnézném-e, mert az lebegett a szemem előtt, mennyire fontos, hogy mi lesz az abban érintett gyerek sorsával.

Egy cégvezetőnél például a pénz a túlmunka motivációja, vagy egy ponton ő is elveszíti a realitásérzékét, és egyszerűen nem tud már nemet mondani semmire?
Ez ördögi kör. Ahogyan mind többet dolgozol, a munka lesz az első számú örömforrásod, az ad sikerélményt, visszaigazolást. Ráadásul egyre jobb vagy benne, egyre könnyebben megy. És ha van körülötted egy jó csapat, még a közösségi részét is megélheted. Egyszer csak annyi időt elvesz az életedből, hogy a többi örömforrás szépen lassan kikopik: már nem úgy alszol, nem úgy eszel, nem úgy vagy a partnerkapcsolatodban. És ahogy mind több időt töltesz azzal, amiben a legjobban érzed magad, mész egyre lejjebb a lejtőn.

Mennyi idő telt el attól, hogy felismerted a tüneteidet, addig, hogy 2020 decemberében azt mondtad: elég volt, egy évre el kell menned pihenni?
Másfél-két év. Szerintem az ember akkor változtat, amikor már nagyon rossz. Amíg kicsit rossz, addig tologatod.

Gondolom, a covid sem segített, a bezártságban az ember még többet hajlamos home office címén a gépe mellett ülni.
Akkor aztán tényleg elkezdett minden a munkáról szólni. Abban az időszakban igencsak megméretődtek kapcsolatok, életek, családok, kiderült, hogy tudunk-e egymással vagy a gyerekekkel jól együtt lenni. A helyzet, amit a járvány hozott, erős katalizátor volt, eldőlt, hogy viszonyaink közül melyik fontos, melyik nem. Persze, hogy az én döntésemben is része volt ennek az időszaknak, nagyon kihozta a munkafüggőségem családi érintettségét, kiderült, hogyan is vagyok én, amikor otthon vagyok. És nem volt szép, amit magam körül láttam.

Nem dolgozom hétvégén vagy este – ami amúgy egy normális életvitelű embernek alap kellene, hogy legyen, de nekem egyelőre hiperűrugrás.

Te az a típus voltál, aki egész napra bezárkózott a dolgozószobájába, vagy a nappaliban, netán a konyhában rendezted be az irodát?
Utóbbi. És minden egybefolyt.

És jelezte a családod, hogy nem oké, ahogy viselkedsz?
Elkezdtek ők is tünetelni. Ahogyan a munkahelyen sem azért rosszalkodik valaki, mert rosszalkodni akar, hanem mert úgy viselkedik, ahogyan érzi magát, otthon is azt láttam, hogy senki sincs jól. Mi olyan család vagyunk, akik egyébként nagyon szeretik egymást, de ezen a ponton nem éreztük jól magunkat egymás társaságában. Elgondolkodtam: hova tűntünk mi? Hova tűnt az örömrész és a szeretetteliség?

Nagyon szíven ütött, ez volt a legerősebb motiváció az egész sabbatical-döntésben (Eredeti jelentésében a hetedik év, amelyben a termőföld parlagon marad, megpihen, termőereje visszatöltődik. (Mózes harmadik könyve.) A szabad kutatóév ennek mintájára az emberi produktivitást megújító szünet, jellemzően öt–hét év munka után szokták kivenni, főként a felsővezetők és az akadémiai szféra szereplői.). Mert a munkát nem szeretem jobban, mint a családomat, de az időmnek mégis nagyobb részét töltöttem munkával. Márpedig annak, ahogy élek, azt kellene tükröznie, amit érzek. Vissza kellett állnia, hogy mi a legfontosabb az életemben.

Egy év szünet után visszaállt?
Nagyon sok nehéz pillanat árán igen. Bár nagyon nem szeretem ezt munkának hívni, kiütést kapok attól a kifejezéstől, hogy az ember dolgozzon a kapcsolatain. De mégiscsak igaz, hogy tenni kell azért, hogy jól legyél a másikkal. Ebbe sok energiám belement, egy része a korábban elmaradt közös élmények pótlására – ami azért picit hamis, mert nem lehet az elmúlt időszakokat bepótolni. Hét–nyolc hónap kellett, amikor azt kezdtem érezni, hogy oké, már nem a kompenzálás megy, hanem valami újat építünk, és az új erősebb, jobb és elfogadóbb.

Mindezt úgy kellett véghezvinnem, hogy a lányom tizennyolc éves. Mégsem mondhattam neki, hogy tessék, most itt vagyok, legyél velem! Pont abban az életszakaszában próbáltam közeledni hozzá, amikor minden a távolodásról szól. Amikor azt gondolhatta, hogy „értem, anya, hogy itt vagy, és nagyon szeretlek, de már nem az a figyelmem központja, hogy veled legyek, inkább a barátaimmal lennék”. Minden dinamika összecsúszott.

De ezzel együtt is iszonyúan hálás vagyok érte, hogy ennyi időt tudunk együtt tölteni, mielőtt leérettségizik. Most sem dolgozom teljes munkaidőben, szeretném, hogy egy kis ideig még arról szóljon az életem, hogy anya vagyok. És nem miatta, hanem magam miatt, nekem kell még picit ebből. (Nevet.)

Az alapítványnál mit szóltak a kollégáid, amikor bejelentetted, hogy egy évre kicsekkolsz?
Amikor szóltam nekik, már nagyon biztos voltam a döntésemben, és azonnal értették, hogy nincs más opció, csak a hogyan a kérdés. Könnyebbé tette a helyzetet, hogy mindannyian tudtuk: vissza fogok jönni, nem örökre megyek el. Most azt látom, hogy atyaég, mennyire jót tett a távollétem az alapítványnak! Mert hiába voltunk együttműködésen alapuló, demokratikus szervezet, mégiscsak ott voltam én, a nagyszájú, mindenbe beleszóló, a véleményét mindenről elmondó vezető. Vagyis óhatatlanul kialakult egy hierarchia, ami a távollétemmel le lett vágva.

Amikor a sabbatical második felében már olvasgattam, és jött a Hintalovon hírlevele, azt gondoltam, ha nem a miénk lenne, most tele lennék irigységgel! (Nevet.) Jó volt látni a cikkeiket, nyilatkozataikat. A komfortzónájukon kívülre kerültek, és ezt abszolúte kihasználták, nagyot fejlődtek. Nem az történt, hogy egy évig takaréklángon elketyegtek, hanem szívüket-lelküket beleadták, új dolgokat találtak ki. És tök jó, hogy az alapító hat év után azt mondhatja: ez a történet most már a tiétek.

A Hintalovon Alapítványról 2019. januárban írtunk.

Olyan sem volt, hogy felhívtak telefonon egy életbevágó kérdéssel, amire csak te tudod a megoldást?
Megkönnyítették az életemet, és tényleg nem hívtak. Amúgy sem vettem fel a telefonom, és nagyon érdekes, de másfél hónap után el is maradtak a hívások. Ha nem vagy elérhető, egyszer csak nem keresnek többé. Jó döntésnek bizonyult az is, hogy minden közösségimédia-felületről letöröltem magamat, ki sem nyitottam hónapokig a gépemet. Azóta is azt érzem, hogy ha nincs Facebookod és Instád, az nemcsak az időmenedzsmentet segíti, hanem a zajt is csökkenti. Mondogatjuk, hogy nagy a zaj, de amíg le nem kapcsoljuk, nem is tudjuk, hogy valójában mennyire nagy.

És miből éltél a sabbatical alatt?
Megbeszéltük a csapattal, hogy kapok közben egy alapfizetést. Kiszámoltam, mit tudok finanszírozni a tartalékaimból, és mi az a minimum, amire szükségem van, hogy a rezsimet fizessem. Egyébként döbbenetes, mennyivel kevesebb pénzt éget el az ember, ha nem dolgozik! Lehet, hogy többet keresel, ha sokat dolgozol, de többet is költesz. Ezt nyilván sejted, de igazán akkor jössz csak rá, amikor megtapasztalod, hogy egyszerűen lassabban fogy a pénz a bankszámládról.

Szóval érdemes kevesebbet dolgozni. Bombera Kriszta barátnőm fogalmazott úgy, hogy ő időt vett magának, amikor elkezdett kevesebbet dolgozni és hátralépni a tévézésből. Én is megfizettem a szabad időm árát, de teljesen jól jártam.

Az nem fordult meg a fejedben, hogy ezt az évet vagy egy részét valamilyen spirituális közegben, mondjuk Indiában töltsd?
Nagyon jó döntés volt, hogy ugyanabban a közegben tanultam meg lelassítani, ahol most is vagyok. Mert ahogy újra elkezdtem dolgozni, hirtelen rám estek dolgok, hiszen akkora öröm volt újra a kollégákkal lenni! De talán így jobban felismerem, ha megint sokat dolgozom. Amúgy meg ha elmentem volna egy ilyen távoli helyre, valószínűleg nagyobb lett volna a csábítás, hogy sose jöjjek vissza. Megértem azokat, akik ott maradnak mondjuk kocsmárosnak. (Nevet.) Én most lettem negyvenöt éves, nyilván eszembe jut, hogy azért valamiből már kifelé haladok, és jó lenne még izgalmas dolgokat találni az életben.

Mit teszel az ellen, hogy visszaess?
Nem kezdem korán a napot, szigorúan betartom, hogy nem dolgozom reggel, amíg a lányom el nem megy otthonról. Addig meg sem nézem a telefonomat vagy a leveleimet. Nem vállalok például reggeli tévészereplést, sem esti programokat. Fontos, hogy hazaérjek, amire ő megjön, kivéve persze, ha másokkal tervezi a délutánját. Nem dolgozom hétvégén vagy este – ami amúgy egy normális életvitelű embernek alap kellene, hogy legyen, de nekem egyelőre hiperűrugrás.

Aktívan gyakorlom a nemet mondást, meg széthúzom a naptáramat, most is már április végére adok időpontokat. Vagy azt mondom annak, aki keres, hogy beszéljünk szeptember után, ha nem annyira sürgős. És felírtam magamnak, hogy ha majd a lányom kirepül, semmiképp se munkával töltsem ki az űrt. (Nevet.)

Szeptemberben visszatérsz teljes munkaidőben?
Akkor biztosan többet fogok dolgozni, de nem hiszem, hogy az alapítványban. A szerelemgyerekem a Hintalovon, de nem én vagyok, aki a legjobban tudja vezetni, és ez nagyon jó így. El kell engedni, ahogy a gyerekeket is, ha felnőnek, és lehet, hogy ők is másképp csinálnak egy csomó dolgot, mint én az elején, de jól van ez így is.
Úgy döntöttem, elkezdek tanulni. Szeretnék PhD-zni, azt megtanulni, hogyan tudom segíteni a pozitív társadalmi folyamatokat. Mert Magyarországon nagyon frusztrált, elhasználódott a társadalom.

Szerinted ez az egész kiégéses ügy mennyire jellemző inkább a nőkre?
Kismintás tapasztalatom van csak, de az alapítvány körül mozgolódó ötvenes férfi vezetőknél azt látom, hogy ha már elégedettek az egzisztenciájukkal, szeretnének valami új, értelmesbe vágni. De ugyanúgy csinálni akarnak valamit, csak mondjuk nem joghurtot gyártanak, hanem a szabad vegyértékeiket jó ügy mellé rakják. A drive náluk ugyanaz, viszont nálam a csinálás vágya átalakult. Nagyobb lett bennem a késztetés arra, hogy inkább csak figyeljek, ne irányítsam, hanem kövessem a folyamatokat, és többet kérdezzek.

Amikor elkezdtem az alapítványt, az cápalét volt. Tudtam, hogy mindenáron menni kell előre, különben az alapítvány meghal. Most viszont azt érzem, hogy nincs baj, ha nem megyek előre. Nem vágyom rá, hogy bármiből több vagy nagyobb legyen, inkább a minősége legyen más annak, amiben jelen vagyok. Nem kevés kétség merült fel bennem a fogyasztói társadalommal járó pörgéssel szemben, a kapitalizmuskritikám nagyon megerősödött. Volt a sabbaticalnek olyan mellékhatása is, hogy sok tárgyamtól megszabadultam. Például eladtam az autómat, a biciklimet – ezeket közösségi használattal is meg lehet oldani.

Mivel töltöttél legtöbb időt abban az egy évben?
Az első tíz hónapban például rengeteget olvastam, és kizárólag szépirodalmat. Beiratkoztam a könyvárba, és elkezdtem újraolvasni, amiket gimiben szerettem. Aztán visszajött az életembe napi szinten a sport, és megint örömforrás lett, néhány hónap után elkezdett jólesni a futás. És már tudom, hogy jó otthon lenni tétlenül. Lettek fura projektjeim is, például elkezdtem kötni. Egyáltalán nem vagyok jó benne, és semmi célom vele – cserébe meditatív tevékenység, lehet közben beszélgetni, podcasteket hallgatni. Rettenetes dolgokat gyártok, nem is ismerek senkit, akinek kellene egy többméteres sál. Szerencsére nagyon megértő a családom.