ováts András basszusgitározik. Videóhívásunk közben bevallja: ebből fakad, hogy nem igazán igényli a rivaldafényt. Pedig aki látta már beszélni menekült- vagy migrációügyi témában a Menedék – Migránsokat Segítő Egyesület igazgatóját, lelkes, alapos előadásmódjából nem erre következtetne. „A lelkesedés, az töretlen, remélem, az is marad” – mondja.
ADAKOZOL?
Minden hónapban írunk egy szervezetről, amit szerintünk érdemes támogatni. Miért teszünk így? Mert Magyarországon kevesen élnek jól (a jól élők közül sokan olvassák a Forbest), de nagyon sokan küzdenek mindennap. Ez így igazságtalan, és mindenkinek van egy kis felelőssége benne.
Bognár Kata, az egyesület szakmai vezetője inkább tréneralkat, amolyan „oldjuk meg” típus. Adott tehát a stratéga meg a helyzetember. Alapvető értékekben igen, sok másban mégsem értenek egyet. Kata szerint ettől is tudnak ennyire jól együttműködni a hétköznapokban és mint vezetők is: „Sokkal impulzívabb vagyok, rengeteg ötletem van, de a megvalósításkor már kicsit elvesztem az érdeklődésemet.”
A Menedék hozzánk vagy tőlünk be- és elvándorló külföldiek, magyarok társadalmi integrációját segíti különféle oktatási, kulturális, szociális programokkal. Épp egy bejárós napon látogatok el hozzájuk. Kata az interjú után alapanyagkörútra indul, közös ebédfőzés lesz bent. (Miért nem vártam meg?!) Ez is úgy jött, mint sok más tevékenységük, amit a folyamatos bővülés, fejlődés, a munkatársak sokszínűsége hozott. Van, aki menekülteknek kezdett el bokszedzést tartani, egy másik, ősbringás kollégájuk városnéző biciklizéseket vezényelt le, afgán származású kolléganőjük szépségápolós napokat tartott.
Itt és most segíteni kell
András eredetileg gyógypedagógusnak készült, ez is az alapvégzettsége. A Menedék előtt román és ukrán nevelőotthonokban is dolgozott, önkénteskedett. 1995-ben kezdett szociálpolitikát hallgatni az ELTE-n. Kata szintén ide járt, csak szociális munka szakra. Ebben az évben jött létre a Menedék mint civil kezdeményezés, akkor még ernyőszervezetként működött. Mindketten kezdet óta benne vannak. Tulajdonképpen az Akadémia Politikatudományi Intézetének egyik fénymásoló helyiségéből indult a Menedék, itt gördült ki álláshirdetésükre az első fax az első szociális munkás jelentkezőtől.
Fogalomzavar már ekkor is volt arról, mit jelent migránsnak (Az a külföldi, aki nem turistaként másik országba költözik, rövidebb-hosszabb ideig ott él, tanul, munkát vállal, bevándorlóként végleg letelepedik, később akár állampolgár lesz.)
, és mit jelent menekültnek (A migránson belüli speciális csoport, arányuk rendszerint tíz százalék körül van. Aki nem önszántából kerül az adott országba, hanem mert származási helyén bizonyos okok miatt (például politikai nézet, vallás, rassz, nemzeti hovatartozás, egyéb meghatározott társadalmi csoporthoz való tartozás) üldöznék. A befogadó ország védelmét élvezi.) lenni. Sőt: a kérdés valójában már a 80-as években is előjött az Erdélyből Magyarországra érkezők miatt. Migráns-e vagy menekült a határon túli magyar? „Segítő munkánk szempontjából nekünk nem az az érdekes, kinek milyen státusza van, hanem hogy ki szorul segítségre – mondja erről András. – Így sodródnak egymás mellé elismert menekültek, itt dolgozó munkavállalók vagy éppen itt tanuló diákok is.”
A délszláv háború vége felé, még a daytoni békeszerződés előtt járunk. Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága abban az évben kutatást rendelt egy akkor bezáró csongrádi menekülttáborban. Felmérték, ki akar másik táborba, és ki akar környező településre költözni. András és Kata is idesodródott interjúkészítőnek. Kérdőíven, diktafonnal a kezükben kérdezték, kinek milyen tervei vannak. „Láttuk ezeket az elesett, reményvesztett embereket, akik nem találták a helyüket. Akkor döbbentem rá: itt és most segíteni kell” – eleveníti fel Kata.
Mire véget ért a csongrádi kutatás, aláírták a békeszerződést. Kérdés volt, hogy hazamennek-e az itt élő menekültek, hogy őket miben lehetne segíteni. Így jött egyik projektből a másik, egészen 1998-ig, amikor egy magyar jogszabályváltozás révén nemcsak a szomszédos vagy az európai országokból, de már a világ más részeiről jötteket is elismertek menekültnek. Erre indított az ENSZ Főbiztossága integrációs szociális programot, ezt a Menedék koordinálhatta. Akkorra tisztult le igazán, mivel fognak foglalkozni.
2004 környékéig, az uniós csatlakozásig főképp az ENSZ Főbiztosságával dolgoztak, utána már uniós programokat valósíthattak meg. A 2010-es évek elejére érkeztek meg az izgalmas szakmai együttműködések. Kifejezetten büszkék rá, hogy hét évig együtt dolgozhattak az ORFK-val, idegenrendészeti fogdákon, őrizetben lévő embereknek nyújthattak szociális segítséget, tanácsadást, és képzéseket szervezhettek rendőröknek, őröknek.
A 2015-ös menekültválság előtt éveken át ötven alkalmazott és száz önkéntes dolgozott az egyesületnél. „Mosolyogva gondolok vissza, amikor egy kommunikációs ügynökséggel azon dolgoztunk, hogyan lehetne a menekültügyet és a migrációt tematizálni. Ehhez képest 2015-ben nem elég, hogy a mi témánk került fókuszba, hanem szakmailag is komoly kihívássá vált, az átpolitizáltság is alapvetően meghatározta a munkát” – mondja Kata. Szerinte az efféle kihívás hol jó, hol kevésbé az. Sok múlik a megküzdési stratégián, hogy kiben keltenek bizonytalanságérzetet az egyre beszűkülő finanszírozási és projektlehetőségek és ezek politikai vetületei.
A vasárnapi ebéd helyett Facetime
A koronavírus velejárói nem feltétlen okoznak gondokat a működésükben. Annak, aki úton van, más országban él, „aki megszokta, hogy nem eszi a szüleivel a húslevest a vasárnapi ebéden, hanem egy kontinens választja el őket”, sokkal természetesebb Facetime-on kapcsolatot tartani. Persze, ettől még a hivatalok elérése nyűgösebbé vált, cserébe viszont fiatal önkénteseket is könnyebb lett toborozni, hiszen jobban megéri nekik Zoomon bejelentkezve órát tartani, mint külön utazni érte.
Igen ám, de az egyesületben így is hiányozni kezdtek a mindennapos interakciók, ahogy a magányt, a nehézségeket sem mindenki ugyanabban a tempóban gyűri le. Ezért is találták ki házon belül, hogy minden reggelt úgynevezett Napüdvözlettel indítanak: online becsekkolnak, és kijelölnek valakit, aki bármiről kérdezhet, legyen az szakmai téma vagy akár a kedvenc étel.
Turbulens közbeszéd ide, óriásplakátok oda, András és Kata szerint az egyén szintjén érdemes végigbeszélni, ha valakit a hazai körülmények kifejezetten aggasztanak, esetleg közvetlenül érintenek. Nem alábecsülve az esetleges konfliktusok súlyosságát, ők azt tapasztalják: „A hétköznapi kapcsolatok szintjén kevésbé éles a dolog, arccal, névvel bíró munka- vagy osztálytársként általában már honfitársaink sem elsődlegesen migránsként tekintenek rájuk. Nevük, történetük lesz ezeknek az embereknek, közös élményekkel.”
Nem beszélve arról, hogy egyes menekülteket az útjuk során sokkal keményebb atrocitások is érhettek, és ezért hálásak nekünk, hogy itt kezdhetnek új életbe. Ezután már belefér nekik, ami más értékrendek szerint nem, például ha néha lemigránsozzák őket.
„A migráció se nem jó, se nem rossz. Olyan, mint az időjárás. Attól függ, ki vagy, honnan nézed. Egy szakadó eső ugyanott tök más az egy hete nyaraló turistának, és más egy földművesnek, aki lehet, hogy egy hónapja várja” – foglalja össze András. Szerintük ugyanúgy megvannak az előnyök, ahogy a hátrányok is, nyilván az utóbbiakat kell minimalizálni. „A sokféleség elfogadása nem azt jelenti, hogy mindenkit szeretni kell, de azt igen, hogy a kapcsolatot nem befolyásolhatja, hogy kinek milyen a bőrszíne, vagy hogyan öltözködik – mondja Kata. – Ha ezeknek a találkozásoknak az esélyeit nem elvennénk magunktól, hanem megadnánk, jobb lenne tőle ez az ország.”
Az alapítás éve:
1995
A csapat:
16 egyesületi tag, 20 munkatárs, 60 önkéntes
Éves költségvetés:
120 millió forint
Mit kezdenének 10 000, 100 000 és 1 000 000 adománnyal?
10 000:
Elég lenne egy másfél órás magyarórára egy külföldinek, vagy egy közös főzés alapanyagaira.
100 000:
A női klub városi sétájára költenék múzeumbelépővel, vagy kifizetnék egyhavi telefonszámlájukat.
1 000 000:
Nyári tábort tartanának belőle menekült gyerekeknek.
